Marosi Panni korábbi kompozícióin, bár már akkor is minden fluidált, képlékeny volt és mozgott, alakult és áramolt, volt egyfajta békesség, nyugodtság és harmónia, ami a Kádár-kori tárgykultúra ismerőssége vagy épp az otthonossá festett belső terek szavatoltak. Az álomszerű lebegés, a képzelet szürrealitása már azokon a kompozíciókon is megjelent, a Resident Art Galériában kiállított új anyag művei azonban már nem ringatnak el. E festményekről eltűntek azok a megnyugtató terek, ahová el lehetett bújni, ha túlságosan sok lett hirtelen a valóság. Most már nem a könnyű, felhőtlen lebegés képeit látjuk, hanem olyan világokat, amelyek szorongással vegyes borzongással töltenek el, kísérteties és lidérces tájak jelennek meg ezeken a műveken. 

Ismeretlen, földöntúli univerzumok nyílnak meg most Marosi képtereiben, mesterséges, űrbéli érzeteket is keltő édenkertje egyfajta disztópikus miliőt teremtve szüntetik meg az idő fogalmát. Ember utáni tájak ezek, a figuráknak már csak az otthagyott tárgyai emlékeztetnek minket arra, hogy valaha ez a világ belakható, kényelmes és otthonos volt, most azonban mérgezett, veszélyes, creepy és spooky. Marosi korábbi telített, harsány koloritja, amelyet az élénk narancsok, mély kéket, üde zöldek, a pasztelles és tiszta árnyalatok határoztak meg, mostanra átalakult, és megjelentek a fémes, hideg, sötétebb és fakóbb tónusok, amlyek a kihaltság, a pusztulás érzetét idézik meg bennünk.

Az anyag egyik legkorábbi műve még csak előrevetíti ezeket a változásokat: a Bonding kép összekapaszkodó jukkái még zöldellnek, a piros fotelekbe még nem félnénk beleülni, bármennyire is folyékonynak tűnnek, alattuk még egészen konkrétnak tűnik a talaj, a háttérbe nyíló képzeletbeli táj még a szokatlan színei ellenére kellemes érzeteket kelt bennünk. Nagyjából azonban itt véget is a gondtalanság, a többi képen elszáradt levelek, megtépázott napernyők, méregzöld vízű szökűkutak, fenséges sziklaormok és lila folyók tűnnek fel, idegenség, ismeretlenség, otthontalanság járja át a tereket.

A szorongás érzetét az is fokozza, hogy Marosi korábbi belső tereinek biztonságos nyújtó falai szinte teljesen eltűntek, nincsenek már meg azok a helyek, ahová el lehet bújni, a korábbi, álomszerű tájak, amelyek tapétaszerűen jelentek meg a műveken, most hatalmasra tágultak, végtelenné dagadtak, így a nézőben az elveszettség érzetét is megidézik. A tárgyak is az otthagyottság, magára maradottság hangulatát hozzák be, a nyitva hagyott könyvek, az összegyűrt textilek, a szétszóródott kanalak egyaránt a meneküléshez kapcsolódó képeket hívnak be az asszociációs mezőnkbe. Azt érezzük, mintha egy hatalmas ökokatasztrófa, világégés után lennénk, amely eltörölt minden emberit a föld színéről, és lakhatatlanná tette a bolygót.

Marosi Panni képein korábban feltűnt az ismeretlen világokba vezető ciszterna, egy titokzatos mélyedés, egy üreg, amelyből véletlenszerűen törtek fel, bukkannak elő a különféle emlékfoszlányok. Ez a medence motívum is átalakult a mostani képeken, szökőkutakká vagy kikövezett, telt víztárolókká formálódott, amelyek gyakran zavarosan kavargó, különös színű folyadékokkal telnek meg, mérgezett vizek vagy épp boszorkányos bájitalok juthatnak eszünkbe ezekről a fluidumokról.

A varázslás, jóslás felől is olvashatjuk ezeket a képeket, amelyre még inkább ráerősít a kiállítás installációja, az a tüllökből és átlátszó anyagokból összeállított sátor, amelynek belsejébe lépve egy jósgömb, tarotkártya és különböző varázserejű ásványok és kőzetek fogadnak. A boszorkány otthona ez, aki látja a jövőt, és aki képes megnyitni az elménket a rejtett dimenziók felé. Kinyitja a tudattalanunkat, felszínre hozza a démonainkat, a legrejtettebb félelmeinket. Innen közelítve világossá is válik, hogy Marosi Panni kompozíción megjelenő fantasztikus és pszichedelikus tájak tulajdonképpen a saját elménk sötétebbik oldalának kivetülései, azok a rémálmok, amelyek felriasztanak minket az éjszaka közepén, azok a félelmeink, amelyeket próbálunk elrejteni napközben, hogy rendesen tudjunk levegőt venni, valamint azok a torzulásaink, kényelmetlen és kínos jellemzőink, amelyeket tudatosan el tudunk rejteni, hogy ne hozzunk zavarba vele másokat.