...hatalmas angyalszárnyakkal reppenő szeplőtelen állatkák és más, sosem látott, groteszk lények népesítik be Gazdag Ági sűrű, szövevényes, burjánzó világait, ahol a szépség és a borzalom, a vágyak és a félelmek, a bujaság és a fenyegetettség, a gyönyör és a végzet találkoznak egymással.
Elsőre talán kicsit zavarban is vagyunk, nem tudjuk pontosan, hogy miként kellene reagálnunk ezekre a kompozíciókra, amelyek ugyan véresen komolynak tűnnek, de valljuk be, azért mégiscsak egészen mókásak, pajkosak és pajzának. Egyszerre érzünk áhítatot e képek láttán, miközben azt vesszük észre, hogy kis idő elteltével bazsalyogva és somolyogva összekacsintunk a mellettünk állókkal.
Mitikus, biblikus és történeti figurákat, isteneket és démonokat, királyokat és királynőket látunk, azonban az apró bestiák édességük, bájosságuk és kicsinységük folytán mégis kiszedik a méregfogát e grandiózus, színpadias jeleneteknek. Hirtelen a tündérmesékben találjuk magunkat, ahol bár minden nagyon végzetesnek tűnik, mégiscsak plüssmackók és szivárványszínű pónik vívják a maguk harcait, miközben kis egérkék és menyétek uralkodnak felettük. E művek zsenialitása épp ebben áll: Gazdag Ágnes mesterien oszcillál teatralitás és banalitás, zaklatottság és játékosság, valamint hősiesség és hétköznapiság között.
Égi és földi lét között ingázunk ebben a térben: két Rubens-hommage szerepel itt, Phaeton bukása, valamint a Tigrisvadászat, amelyek bár eltérő díszletben játszódnak, a mennyben és a földön, drámai erejük mégis vitathatatlan. Gazdag Ági átemeli a pátoszt a Rubens festményekről, ami tetten érhető a pózokban, az erős fény-árnyék hatásokban, az alakok összekapcsolódásában, azok plaszticitásában és heves érzelmeiben. Ugyanakkor ki az, aki túlságosan komolyan tudná venni a pónin ágaskodó teddy maci riadalmát vagy a mennyekből lehulló napistent, akinek játéklovak voltak a szekere elé fogva?
Aztán itt vannak az apokalipszis angyalai, a hatalmas szárnyakkal rendelkező kedves szőrös ragadozók. Szinte-ártatlanságuk miatt zavarba ejtőek, mert nem lehet pontosan eldönteni róluk, hogy kedves képű, cuki állatkák ők vagy démonok, szörnyek, akik titokban képesek előidézni a világ pusztulását. Igazán se nem ártatlanok, se nem veszélyesek, talán pont azért nem tudjuk, hogy mennyire szabad közel menni hozzájuk. Bármit előidézhetnek ugyanis, attól függően, hogy mennyire vesszük őket komolyan.
És valójában e kiállítás hangulata is tőlünk, befogadóktól függ. Nekünk egyedül kell ugyanis eldönteni, hogy miként viszonyulunk ezekhez az lényekhez. Mintha Gazdag Ági azt súgná a fülünkbe, hogy tulajdonképpen rajtunk múlik az is, hogy mennyire vesszük komolyan magunkat és mennyire engedjük, hogy a világ súlya ránk nehezedjen és agyon nyomjon minket. Farsangi kavalkád vagy borzalmas katasztrófa, mi döntünk.
Egyébként Candide se kapott ennél komolyabb tanácsot a híres dervistől, Törökország legnagyobb bölcselőjétől, akit Pangloss mester így szólított meg: »Mester, arra kérünk téged, nyilatkozzál: mi célra teremtődött az a különös állat, melyet embernek neveznek? - Miért avatkozol ilyesmibe? - kérdé a dervis, - a te dolgod ez? - De tisztelendő atyám, tette hozzá Candide, rettentően sok baj van e földön. - Mi közöd hozzá, mondá a dervis, hogy jóság vagy gonoszság van-e a földön? Mikor a szultán ő magassága egy hajót küld Egyiptomba, törődik-e vele, hogy a hajón tartózkodó egerek jól érzik-e magukat vagy nem?
Tréfa ez, pajkos játék, ami most zajlik a kiállítótérben, egyszerre eszelős és ártatlan, hiszen tudósít arról, hogy a hősök kora lejárt, miközben meg is erősít, hogy a legjobb, amit tehetünk, ha tátott szájjal nevetünk a szakadék szélén. Már nem az éthosz, pathosz, logos triumvirátusa mentén szerveződik az életünk, ugyanakkor mégsem érezzük, hogy a kardunkba kellene dőlnünk. Mert lehet, hogy Olympus játékszerei vagyunk csupán, de azért jó ez a játék, nem?
Nevetségessé válnak a nagy gesztusok, a finomkodó pózok, a teátrális jelenetek, hiszen egy forgó, kavargó karneváli világ, ahol minden a feje tetejére áll, és kicsit úgy érezzük magunkat, mint Voltaire Candide-ja, aki furcsábbnál furcsább kalandjai során mindenféle szenvedést lát és átél, szembesül a legeslegjobb világ borzalmaival, ami már annyira sok, irracionális, bizarr, nonszensz és ésszerűtlen, hogy azokon már tényleg csak kacagni érdemes. A legjobb, ha hagyjuk, hogy történjenek körülöttünk a dolgok, mi pedig műveljük tovább a kertjeinket, hiszen valójában pont annyi hatalmunk van, amennyit elhiszünk magunknak.
Gazdag Ági ennyiben talán paralell Voltaire-rel, hiszen mindketten a humorral, a groteszkkel, az abszurddal oldják fel a világ katasztrófáinak súlyát, mi pedig érezzük, hogy a legjobb, ha felmegyünk az Akropoliszra és ott a csikket a városra pöccintjük.
