Kosztolányi Dezsőnek van az a nagyon örömteli, Mostan színes tintákról álmodom című verse, amiben így lelkendezik: “És akarok még sok másszínű tintát, / bronzot, ezüstöt, zöldet, aranyat, /és kellene még sok száz és ezer /és kellene még aztán millió: / tréfás-lila, bor-színű, néma-szürke, / szemérmetes, szerelmes, rikító…” és még hosszan folytatja, majd érdemes az egész verset hozzáolvasni Földesi Barnabás Bábeltől keletre című kiállításának képei mellé, mert abban a szövegben épp ugyanaz az életszeretet jelenik meg, mint a most látható festményekben. Amikor képesek vagyunk eltávolodni a mindennapok szürke bajaitól és meglátni azt, hogy az élet teli van mindenféle színnel és vidámsággal. Ez tulajdonképpen a jelenlét gyönyöre, amit Basho haikuja így mond: “Kiotóban élek és a kakukk hangjára Kiotóba vágyom”, de Beck Zolinak is van erre egy énekelt sora, ami pedig így hangzik: “Zöldre húzom, ha zöld a rét, és kékre festem a kék eget”. 

Ez az a fajta öröm, amikor el tudunk távolodni az aktuális kínoktól, és elkezdünk felülről tekinteni a dolgokra. Ekkor meglátjuk azt is, hogy minden, ami lesz, az egyszer volt már. Földesi Barnabás alkotóként tulajdonképpen pontosan ezt a pozíciót veszi fel a festés során, az időre és magára a művészettörténetre is távolról tekint, a nagy egészt látja, amikor megkomponálja ezeket a pezsgő és elemi erővel ható festményeit. Mintha minden kort és művészettörténeti stílust egyszerre látna és akarna láttatni, mintha azt mondaná, hogy bár már minden megtörtént, tulajdonképpen semmi sem múlt el. Tekintete egyszerre fogja be a múltat és a jelent, Keletet és a Nyugatot, a különféle világokból, ciklusokból, szférákból pedig kiveszi a számára izgalmas elemeket, hogy azokból aztán puzzleszerűen illessze össze a kompozícióit. 
Földesi szabadon merít a művészettörténeti korokból, éppúgy, ahogy a tömeg- vagy popkultúra világából. Képein egyszerre fedezzük fel a geometrikus absztrakció letisztultságát és kimunkáltságát, ugyanakkor a gesztusfestészet vad érzékisége is tetten érhető. Az alkotó érzékenyen oszcillál megkomponáltság és spontaneitás, a hideg megtervezettség és a forró intuitív alkotói metódus között, és tulajdonképpen a néző aktuális érzelmi állapotától függ, hogy az adott képen belül mi válik dominánssá.

A festő horizontálisan és vertikálisan is sűrű kompozíciókat hoz létre, és bár a sorozat korábbi darabjain még megjelentek fehér színfoltok, az érettebb vásznak a horror vacui elve mentén mellőznek minden ürességet, a táblák maximálisan telítettek. A tekintet nem tud megpihenni, hanem folytonosan cikáz, mindig újabb és újabb részleteket fedezve fel. Földesi tulajdonképpen a látvány szintjén érzékelteti, ahogy a művészettörténeti korok egymásra épülnek vagy azt, ahogy a különböző múltbeli tapasztalataink egymásra rakódva alkotnak egy sűrű és gazdag szövetet az elménkbe. Sőt: e festményeket nézve eszünkbe juthatnak azok a hirdetőtáblák is, amelyekre a sok-sok plakát egymásra rakódik, részeik lekopnak, a regebbiek előtűnnek az újak alatt, végül egy egészen újfajta vizualitást hozzanak létre.

E festmények azonban számomra leginkább a világ sokszínűségéről és végtelen gazdagságáról szólnak. Mert a valóságunk is ennyire kavalkádszerű, rengeteg benne a lehetőség, a szín és a forma és teli van megfejtendő részekkel, olyanokkal, amelyeket még csak érzékelek, de nem teljesen értek. A jelen korunk nem rendelkezik kapaszkodókkal, nincsenek biztos fogódzók, nyugvópont, ahol igazán megpihenhetünk és kényelembe helyezhetjük magunkat, minden mozog és folytonosan áramlik, ami egyébként félelmet is szülhet és kétségbeesést is vonhat maga után. Mert a lehetőségek és a döntések száma végtelen, sosem lehet tudni, hogy merre tartunk vagy, hogy épp jó irányba megyünk-e, hogy van-e kijelölt út számunkra, vagy a dzsungelen kell áthatolnunk és nekünk kell kitaposnunk egy új csapást. Biztosan vannak olyan pillanatok, amikor úgy érezzük, hogy elveszünk ebben a burjánzó sokféleségben, épp úgy, ahogy el tudunk veszni Földesi festményeinek komplexitásában is. Mert ezek a képek tényleg bármeddig nézhetők, mindig találunk bennük új és új részleteket, felfedezni valókat, gesztusokat, amelyek érzéki gyönyört kínálnak a szemnek vagy olyan absztrakt elemeket, amelyek kitágítják az asszociációs mezőnket. A képek mellőznek minden narratívát, azonban valójában az összes történetet magukban hordozzák, hiszen az egymásra halmozott elemek között a saját múlt- vagy épp jövőbeli sztorijainkra bukkanunk rá.

És lehet, hogy elsőre sokkolóan hat a képek intenzitása, rétegzettsége, vibrálása, éppúgy, ahogy megijedhetünk attól, hogy mennyire rendezetlen a mai világunk. Azonban valójában mégis elképesztően pozitívak ezek a képek. Nem akarnak nagy állításokat megfogalmazni, inkább olyan táblák ezek, amelyek az örömről, a vidámságról és a szórakozásról szólnak. Arról, hogy vehetjük túlságosan komolyan az életet, csak annak igazán semmi értelme. Mert épp elég, ha örülünk annak, ami van és néha engedjük, hogy sodródjunk az eseményekkel, mert így valóban elmerülhetünk a világ sokszínűségében.