Irodalom / Próza / Kiszely Márk / A fekete könyv

Irodalom / Próza / Kiszely Márk

 

 

a fekete könyv

1

A mosdók előtti asztalhoz ültették le a kopaszt. Zihált, izzadtságcseppek gyűltek az orrára. Belefért volna még egyszer a pulóverébe, úgy kinyúlt a rángatástól. A tatárfejűt a terem másik végébe vitték. Neki a farmerdzsekijéről szakadt le a mellzseb. Lógott, mint egy megnyitott postaláda.

A zenegép miatt verekedtek. Nem tudtak megegyezni, hogy kinek az apróját dobta vissza. Szánthó csak annyit látott az egészből, hogy ütik egymást. Ütni próbálják. Már vállmagasságban elhaltak a tohonya lendítéseik. Összekapaszkodtak, dülöngélni kezdtek a vendégek között. Felborították az üres sörös rekeszeket, hátba löktek egy öregembert, ijedtében görcsöt kapott. Aztán a kocsma legtávolabbi pontjaira vonszolta őket négy vasutas. Kiabálva szitkozódtak tovább. Az apád hónaljmankós faszát – ismételte el magának Szánthó a kopasz szavait. Hónaljmankós, ezt nem hallotta még soha.


A tatárfejű remegett az idegtől, egymás után szívta a cigarettákat. Rossz volt ránézni. Két slukk között kitűnt a szájából a piszkos, lazúrszürke nyelve. Meg voltak dagadva az ujjai. A nadrágját a bakancsába tűrve hordta, egy madzagot használt öv helyett. Szánthó három sört engedélyezett magának, mielőtt a telepre indul. A harmadikat itta, a felénél járt. Megpróbálta egyben lehúzni. Nem akart itt lenni tovább, egy lebujban, ahol ilyen dagadt ujjúak remegnek. A rosszul szigetelt ajtón bekéredzkedett a hideg, a zenegép új számot kezdett játszani. Senki sem énekelt. Szánthó üresen tette le az üveget. A címke alól kilátszott a ragasztó nyálkás, darabos masszája. A kültéri lépcsők mellé gyűlő latyakra emlékeztette. Megtörölte a bajszát, öltözködni kezdett. A széken, amire érkezésekor a kabátját dobta egy idegen férfi ült. Sem bejönni, sem az asztalához lépni nem látta. Kétoldalt, halántékig felnyírt frizura, karika fülbevaló. Nem volt divat a városban. Az arcbőrén pattanásokból visszamaradt hegek, őszülő szőrzet. Egy söralátétet pörgetett az asztallapon. A kabátomon ül – mondta Szánthó ingerülten. A férfi vigyorogni kezdett. Sárga fogak, mintha akácméztől fuldokolna. A háta mögötti akasztóra mutatott, azon lógott a kabát. Nem kéne hozzányúlni a más tulajdonához – mondta Szánthó, és miután összehúzta magán a cipzárt, egy intéssel elköszönt a pultostól.

Már messziről megvillant a fényszóró az állat szemében. Gazdátlan szikrák az út közepén. Beleszagolt egy repedésbe, újra a közeledő autóra nézett, aztán elindult az egyik udvar felé. Szánthó a biztonság kedvéért felengedte a lábát a gázpedálról. Hagyta, hogy a lendülettől guruljon. Az utat villanypóznák szegélyezték, nyakörv nélkül rohangált köztük a sötétség. A sarkon stop tábla. Friss horganyzott lemez a kifakult kerítések előtt. Egyértelmű felszólítás. Este nem számít senkinek, gondolta, és újra a gázra lépett. Versenytempóban hajtott át a kereszteződésen.

A városhatártól két kilométerre állt a marhatelep. Csak a hosszú épületek némasága látszott. Szánthó már a földúton járt, kiköpte a magnója a kazettát a rázkódástól. Az esti hírek ismétlése ment a rádióban, eltűnt személyek neveit sorolta a műsorvezető. Életkor, város, a ruhák, amikben utoljára látták őket. Fehér póló, szürke melegítőnadrág. A felismerhetetlenség kódszavai. Az autó nagyot döccent egy fagyos traktor keréknyomban. Kiborult az anyósülésen szállított, zacskónyi aprópénz. Meg kellett állnia, hogy összeszedhesse az érméket.

A marhatelep éjjeliőre minden péntek estére kártyapartit szervezett. Szűk körben, kizárólag meghívottaknak. Nem kockáztathatott, a nagyobb mozgolódást észrevehetnék a szomszéd tanyáról. Szánthó rövidet dudált a kapunál, lekapcsolta a reflektorait. Három másik kocsi parkolt a karámok mellett, úgy tűnt, ő ért ide utoljára. Vass zseblámpával a kezében közeledett. A tenyeréhez kellett ütnie, merültek benne az elemek. Egy spárgára fűzött kulcsot vett elő, a zseblámpát a combjai közé fogta, és a kaput összetartó biciklilakathoz hajolt. A szájából ömlő levegő párája teljesen elfedte az arcát.

Szánthó a főépület bejáratánál állította le az autót. Összeszedte a szükséges holmikat, kiszállt. Az égen jól kivehetően látszottak a csillagképek, de egyiket sem tudta beazonosítani. Csak bámult rájuk, hogy csináljon valamit, amíg Vass visszaér. Erőműkémények nyúltak túl a város betongallérján. A főúton egy égősorokkal kirakott kamion haladt. A rezgését még a vastag talpú cipőn, még két zoknin keresztül is érezni lehetett.

Az idegbajt hozod rám! – mondta Vass már méterekről és gyanakodva vizsgálta az autó utasterét. Neked is jó estét. Mivel? – kérdezte Szánthó. Kezet ráztak. Esküdni mertem volna, hogy van veled valaki! Úgy láttam. Na, befelé! Lefagynak a cseresznyéim – mondta Vass.

Mindent ki kellett pakolni a fülkéből, hogy elférjenek. Az asztal, a székek és egy olajradiátor maradhatott csak. Vallatószoba. Kenesei és Makó már ott ültek, mindkettőjük előtt egy megkezdett gyomorkeserű. Makó megint a közelgő műtétjéről beszélt. A hónap végére volt kiírva, másfél év várólista után. Szinte egyáltalán nem látott a jobb szemére. Hogy ne zavarják a mozgolódó foltok, vattalapot tapasztott rá. Modern eljárással csinálják majd – mondta nagy nyomatékkal. Kenesei nem figyelt oda. Már minden részletet ezerszer hallott. Várta, hogy végre megjelenjen Vass meg a Szánthó, és három felé oszthassák a történet savanyú levét. Ha megpróbálta másra terelni a szót, Makó csak annyit mondott - engem már nem érdekel semmi – és nézett tovább maga elé azzal az egy jó szemével. Mozdíthatatlanul aludtak körülöttük az állatok.

Keverj, ossz, Kenesei! – mondta Szánthó, ahogy a fülkébe lépett. Kenesei összes vére az arcába szaladt. Nem szerette, ha a vezetéknevén szólították. A széktámlájára akasztott szatyorba nyúlt, és Szánthó elé csúsztatott egy féldecist. Inkább a kezed járjon! Felkel a nap, mire elkezdjük – mondta, aztán ketté szedte a paklit, és ügyetlenül egymásba pergette a lapokat. Vass emelt. Tornyokban álltak az ötforintosok.

A négyükből kicsapódó hő undorító látványa a fülkeablakon. Sikertelen blöffök. Ennyi jutott Szánthónak az első óra alatt. Mintha előre el lett volna döntve, hogy ő nem nyerhet. A legutóbbi osztás után is hármat cserélt, mégsem állt össze semmilyen kombináció. Az asztal közepére csapta a lapjait. A világon nincs ilyen – mondta - El kell szívnom egy cigit, tartsunk szünetet. A maradék pénzére nézett, idegesen masszírozta a halántékát. Csak olyankor gyújtott rá, ha sokat veszített. Megtennéd, hogy kint szívod el? – szólt rá Vass – Vagy, ha nem akarsz vacogni, menj át a fejőházba. Szánthó bólintott, tudta, hogy Vassnak egyszer már összeomlott a tüdeje.

Csövek lógtak a marhapódiumról. Hosszúkás köpölyöző edényekben végződő gépek. A helység túloldalán a szűrőberendezés, mint egy élére állított kapszula. Mögötte vészkijárat. Szerette volna megnyomni az irányítópult nagy, piros gombját. Életre kelteni az szívókákat. A derekában letapadt idegszálakra gondolt. Nem tudná meg senki. Az előtér falán fém kézmosók sorakoztak. Könyékig érő gumikesztyűk, a fertőtlenítőszerek maró illata. Szánthó a lefolyó szájába hamuzott. Tiszteletben tartotta a padló tisztaságát. A kézmosók fölé erősített táblán vezették a beosztást, hogy melyik héten, ki takarít. Pölöskei, Hanák, Kovacsics. Krétával áthúzott vezetéknevek. Már másodszor aludt be a cigarettája. Szélárnyékot csinált az öngyújtó fölé, jól esett a tenyerének a meleg. Mélyre szívta a füstöt, a lebenyek nem kívánt zugaiba. Köhögni kezdett. Ismeretlen, szúró fájdalom futott végig a gerince mentén. Csak nagy nehezen sikerült elcsendesítenie magát. És akkor, egy kimerült rekeszizom terhétől guggolva, kiáltást hallott. A saját nevét. Tejfehéren lángoltak körülötte a csempefalak.

A vészkijárattól jött a hang. Biztosan Kenesei az, sürgetné a játékot - gondolta, és lenyomta a kilincset. A fejőház mögött elkerített marhakifutó. A szél azonnal Szánthó fogaiba vágott, körbejárta a gyökereket. A kifutó végében egy férfi állt. Egy fagyos talajba ásott gödör mélyét bámulta. A kezében lapát, mellette derékig érő földhalom. Mit csinál itt? – kiabált rá Szánthó, és reflexből a jelvényéért nyúlt. Félbehagyta a mozdulatot, túl sokat ivott ahhoz, hogy szolgálatba helyezhesse magát. A férfi lassan fordult felé. Görbe volt és sovány. A fülei összeroncsolódott birkózófülek. Engedte, hogy Szánthó közelítsen pár lépést, a megfelelő pillanatra várt. Eldobta a lapátot, és átlökte magát a kerítésen. Az erdő irányába kezdett rohanni. Szánthó jó tíz méterrel volt lemaradva. Akárhogy erőlködött, nem csökkent a távolság. Mintha egy közéjük ékelt faléc két végén haladtak volna. Ütemesen lélegzett, próbálta kiűzni a levegőt a bordái alól. Látta, hogy a férfi is az oldalához kap. Szinkronban kezdtek fáradni, savasodó lábakkal közeledtek a termőföld pereméhez. Egymásnak dőlt, üres fák vártak rájuk. A rókalyukak csendes egyirányúsága.

Az erdőbe érve a férfi hamar megállt, úgy tűnt feladja a menekülést. Sípolt, mint akit mellkason lőttek. Szánthónak sikerült utolérnie. Lihegett ő is, egy fának támaszkodott. Ugyan mia...zanyádpicsájnak..rohanszígy? – kérdezte, és amilyen észrevehetetlenül csak lehetett, a kabátzsebébe nyúlt, rámarkolt a kulcscsomójára, hogyha tettlegességig fajulnának, nála legyen az előny. A férfi hátrasimította a haját, válaszolni készült. Csak a cipőikre tapad hódara fénye volt nyugodt. Megjöttél – mondta végül, és széttárta a karjait, mint aki az otthonát mutatja meg egy rég várt idegennek.

A fatörzsek mögül léptek elő. Huszan. Harmincan. Akárhányan és összeszámlálhatatlanul. A sötéttől alig különválasztható alakok. Néma sorfalat álltak köré. Mit akarnak tőlem? Kik maguk? – kérdezte Szánthó kétségbeesetten. Segítség! - kiabált, bár tudta, nem remélhet segítséget. A sorfalból a fülbevalós lépett elő, akit a kocsmában látott. A szájához emelte a mutatóujját. Mintha nem csak Szánthót, de minden mást is csendre intett volna. Kihajtott egy kempingszéket, eligazgatta rajta a párnákat. Visszaállt a többiek közé. A fagyos avarszint ropogása, közeledő léptek hallatszottak. Egy újabb idegen léptei.

A hideg ellenére is zakót viselt, öltönynadrágot. A cipője orrán fém borítás. Mandzsettagombok a csontos, fehér csuklója fölött. Nem látszott a a lehelete. Csak akkor vette elő a könyvet, amikor már kényelmesen elhelyezkedett a kempingszéken. Kinyitotta, átfutott pár oldalt. Szánthó Gábor? – kérdezte a térdre rogyott Szánthótól. Igen? Jól van. Nézze, én megértem, hogy zaklatott. A legjobb, amit tehet, ha együttműködik. Mert ne essen tévedésbe, a dolgok csak egy irányba mehetnek. – mondta, és egy golyóstollat vett elő. Hogy én ki vagyok? Maradjunk abban, hogy egy vezetőségi tag. És csak annyit kérnék magától, hogy szignózza ezt az apróságot, itt, ahol mutatom. Akkor minden rendben lesz.
 

 

2

 

A tatárfejű ízületi fájdalmakkal ébredt, kiutat keresett a testéből az alkohol. Az ágya körül tapogatózott egy üres flakonért, amit a takarója alá húzhat, és beleengedheti a bormérges vizeletét. Feküdt, mint egy tompaszög. Még a takaróját is a feje alá gyűrte. A távirányítóban lemerültek az elemek. Hiába cserélte, forgatta őket. Semmi. A lábával elért az ágy végébe állított televízióig, be tudta kapcsolni. Még tartott a déli híradó a városi csatornán.

Három holttestet találtak ma reggel egy debreceni marhatelepen. Az összefagyott tetemeket egy több méter mély gödörből kellet kiemelni, mielőtt a rendőrség szakemberei megkezdhették azonosításukat. Mint megtudtuk, köztük volt V. Tibor, a telep éjjeliőre is. A másik két férfi – K. Ádám és M. Zoltán -, a tanúvallomások alapján, késő este indult V. Tiborhoz baráti kártyázás céljából. A társaság negyedik tagjára, Sz. Gábor rendőr főtörzsőrmesterre, országos körözést adott ki a Debreceni Főkapitányság. Kérdésünkre azt reagálták: a nyomozás ezen pontján, nem zárható ki az idegenkezűség. A lakosságot pedig arra kérték, hogy akinek bármi tudomása van Sz. Gábor tartózkodási helyéről, az jelentkezzen személyesen vagy az ingyenesen hívható, rendőrségi forródróton. Amikor utoljára látták, Sz. Gábor barna kabátot, kék farmernadrágot, fekete bakancsot viselt.
A tatárfejű szerette a gyászhíreket. Azt jelentették, hogy ő még él.

Feltápászkodott, belelépett a papucsába. A szolgafába kapaszkodva várt, amíg elmúlt a szédülés. Hűvös gombok, puha rétegek a tenyere alatt. Tele volt aggatva szennyessel. Elindult a konyhája felé. A flakont útközben a vécécsésze mellé állította. Majd kiönti, ha legközelebb jönnie kell. Meleg víz. Telekanalazta a szűrőt kávéval. Sikerült elsőre begyújtania a gáztűzhelyet. A gyufaláng a hüvelyujja körméhez kapott. Este már nem volt érkezése rendet tenni a konyhában. Nagyon felidegelték azok az utolsó geci vasutasok. Úgy kezelték, mintha valami tolvaj lenne. Most egy kupacba seperte a morzsákat, a sót, a kiszóródott sodró dohányt. Aztán a markába fogta a keveréket, és a szemetes irányába dobta. Hosszan sistergett az üres fémdobozok, zacskók, csomagolóanyagok között. Kontakthibás rádió.

Elöblített egy bögrét. Azt, amit előző nap is elöblített. Résre nyitotta az ablakot, közelebb ült hozzá. Ki tudott menni a füst. Szemben a régi TITÁSZ épület, ma kollégium. A portást nézte, ahogy megszólít egy járókelőt. Arra kéri, hogy tartsa neki a létrát, amíg ő a bejárat feletti vascsőbe csúsztat egy fekete lobogót. Autók. Ismerős arcú járókelők. És az idő, ahogy zuhan, ahogy újra és újra földet ér – a combcsontok a tüdejébe gyűrődnek -, aztán feláll persze. Nem néz vissza.

— artkartell

2023. október 23., hétfő 08:38
kapcsolódó cikkek
ajánló

Keresztesi Botond porpasztell képei elé

Fátyolszerűség, bársonyosság, áttetszőség.

támogatók