Látunk itt figurális munkákat és absztraktokat egyaránt, klasszikus táblaképeket, szobrokat, objekteket, grafikákat, textilmunkákat, kollázst, fotót, üvegművet. Olajat, akrilt, akvarellt, c-printet, papírmasét, rozsdás fémet, fát… Arról nem beszélve, hogy az alkotók is több generációt képviselnek a pályakezdőktől egészen a komoly életművig rendelkező művészekig.
Az első benyomás tehát leginkább a kavalkád fogalmával leírható, amelyben a diverzitás és a változatosság dominál. De tulajdonképpen, ha jól belegondolunk, a boldogsághoz ez is elég. Mert nem kell nagy összefüggéseket meglátnunk ahhoz, hogy élvezni tudjuk ezt a kiállítást, örülhetünk pusztán annak is, hogy ennyire széles és színes paletta. A kortárs magyar női képzőművészet rendkívüli gazdagsággal bír, ezt itt látjuk, egyéni hangok sokaságából áll össze, ami azért is öröm, mert ebben a bőségben mindenki megtalálhatja azt, ami a leginkább megrezegtet benne valamit.
Col tempo azonban feltárulnak a közös metszéspontok, a munkák hirtelen elkezdenek párbeszédbe lépni egymással. Nagyon izgalmas például az, ahogyan Kusovszky Bea lírai finomságú, mégis erősen konstruktivista munkái megszólítják Pál Katja térélményekről szóló minimalista műveit, de jó ráismerni, hogy Kusovszky és Szakál Éva művei is összefűzhetők érzékeny analitikusságuk mentén. Csatlós Asztrid szürreális és kozmikus érzeteket keltő akvarelljei az anyaggal való bánásmód tekintetében csendülnek össze a velük szemben elhelyezkedő Chilf Mária-kompozíciókkal, amelyeken ugyan az alkotó múlthoz való személyes viszonya íródik, mégis a jelenet közege és tere egy áramló és széttartó felület, ami erős érzéki benyomást ad a néző számára.
Kaliczka Patrícia, Kádár Emese és Rózsa Luca Sára művei időkezelésük folytán vagy az elmúlás-megmaradás kérdéskörei mentén hozhatók párhuzamba, míg Nagy Kriszta, Dávid Zita és Fáskerti Zsófia munkáit játékosságuk, poposságuk, nagyon kortárs nyelvük mentén lehet összefűzni.
Vannak a térben egymástól távolabb levő munkák is, amelyek a falakon keresztül is átszólnak egymáshoz. Szabó Klára Petra a japán metszetek finomságát idéző … műve például érzékenyen rezeg Révész Anna kontemplatív rajzaival, melankolikusságuk és haiku-szerű líraiságuk folytán találják meg a közös hangot.
Egészen sokáig lehetne sorolni ezeket a kapcsolódásokat, azonban ha végigtekintünk az anyagon, akkor talán az is feltűnik, hogy az alkotások többségénél megjelenik a víz akár konkrét motívumként, mint mondjuk Bondor Csilla egyik munkáján vagy Babinszky Csillánál, akinek két, nagyméretű lírai fényképe a folyton rezgő, illékony víztükröt ábrázolja.
De a víz jelen van a hozzá társított minőségek, mint az áramlás, folyás, szétterülés formájában is, elég csak az akvarellekre gondolnunk, de Vető Orsolya Lia áramló, egymásba kapcsolódó képelemei, gesztusai, Koszorús Rita kollázsszerű kompozíciójába a szigetszerűen beékelődő kék felületek, Kóródi Zsuzsanna üvegmunkáin megjelenő hullámok vagy Bóbics Diána zuhatagként leomló textilmunkája egyaránt beemelik a néző asszociációs mezőjébe a víz jelenlétét, míg Balázs Nikolett Szomjazó virága, Cseh Lili Cserepes szóvirága, valamint az egymásra halmozott edényeket idéző festett faszobra a víz hiányát tematizálják.
A víz ezen a kiállításon nem erőforrásként, éltető anyagként értelmeződik, hanem egy emlékezettel rendelkező etnitásként, amely összekapcsol, bensőséges és szoros viszonyba rendezi a munkákat, sőt minket, nézőket is bevon és kapcsolatba hoz a művekkel. A víz szimbólum lehet ebben a kiállításban, ami összeköti egymással a múltat a jelennel, a belső, egyéni valóságokat a külső világgal, jelen kiállítás terével, és ami őrzi és közvetíti azokat az érzelmeket, testeket, anyagokat, mozgásokat, amelyeken áthaladt, és amelyek áthaladtak rajta.
És ha e logika mentén haladunk, akkor már csak egy pillanat, hogy eljussunk a hidrofeminizmus elméletééig, amely az egyénekre vízlényekként tekint, olyan nyitott etnitásokként, amelyeken a külső ingerek folytonosan átszűrődnek és nyomot hagynak. A kiállításon olyan tárgyakat látok, amelyek olykor rejtetten, máskor direkt módon hordozzák magukban a víz jelenlétét vagy hiányát, miközben én magam is hidroszubjektumként lépek a térbe, és engedem, hogy átfolyjanak rajtam a művek által közvetített rezgések. Hatnak rám, érzékenységük folytán érzelmeket generálnak bennem, rezgéseket hívnak elő, megszólítanak.
És bár nem szeretek női művészetet vagy nőművészetet kiáltani, azonban azt talán kijelenthetjük, hogy e tárlat anyagából kirajzolódik egy olyan sajátos tapasztalat, amely a kölcsönhatásra, az egyének közötti észlelésre, az áramlásra, empátiára, együttlétre épül, amely minőségeket jellemzően a nőkhöz szoktunk társítani.
A művek hasonló érzékenységgel, líraisággal, finomsággal közelítenek a valóság jelenségeihez, legyen szó akár Tranker Kata apró elemekből építkező efemer munkáiról, Somogyi Laura törékeny kompozícióról vagy Hajas Katinka a légáramlástól finoman lebegni kezdő installációjáról. Érzékenység, elmélyültség, finom rezgések jellemzik ezeket a munkákat, még Rabóczky Judit szobrában is ott vannak ezek a minőségek, még akkor is, ha a szégyenmaszkok esetében elsőre inkább az erő és energia az, ami feltűnik.
Így talán az a legjobb, amit most tehetünk, ha átérzékenyülünk, hagyjuk, hogy végigfolyjanak rajtunk ezek a munkák, engedjük, hogy sejtszinten hassanak ránk, így talán kiáshatunk magunkból is valami olyat, ami korábban bezártunk egy dobozba.
A szöveg 2023. július 28-án a megnyitón hangzott el.
AZ ÖSSZES KÉP: Részlet a Blue_Velvet kiállításból, 2023, Törökbálint, Gallery Max
© a művészek és a Viltin Galéria jóvoltából.
