Ahogy beköszönt a kánikula, egyre nagyobb igényem lesz a könnyed, színes-szagos tárlatokra, amelyek nem feltétlenül akarnak nagyot mondani, magvas gondolatokat megfogalmazni, de intenzív élményt kínálnak a retinánknak, és jót tesznek a mentális egészségünknek. Bár a mai kortárs képzőművészeti szcénában gyakran szitokszónak számít a gyönyörködtetés, azért nem olyan baj, ha néha találkozunk olyan művekkel is, amelyekhez elsősorban azért vonzódunk, mert szépek. Ha már Kantnak sem volt problémája azzal, hogy a műalkotásra mint a puszta tetszés, az élvezet objektumaként tekintsen, akkor nekünk is meg lehet ezt engedni néhanapján. „A szép az, ami nem érzetek és nem is fogalom révén, hanem szubjektív szükségszerűséggel, közvetlenül, általánosan és érdek nélkül tetszik” – mondja ő, én pedig ráhúzom ezt a gondolatiságot erre a kiállításra, és örülök annak, hogy ezeket a festményeket lehet élvezeti céllal (is) fogyasztani.
A látványon innen tárlat ugyanakkor alkalmat ad arra is, hogy elgondolkodjunk a figuralitás mibenlétén, valamint azon, hogy hol és milyen vastagon húzódik pontosan az ábrázoló és absztrakt művészet határa. A kérdés az, hogy ha a kiindulási pont a konkrét látvány és annak elemei még felismerhetők a vásznon, akkor biztosan figurális művészettel van-e dolgunk? Milyen mértékű absztrakciót lehet még “elviselni” ahhoz, hogy a szemünk még ábrázoló művészetként tekintsen egy adott festményre?
Mindhárom alkotó kiindulási pontja a konkrét látvány: Ronga Eszter kompozícióin embercsoportok, Marosi Panni képein enteriőrök, Merényi Dávid művein pedig urbanisztikai elemek jelennek meg. Azonban mindegyikőjüknél van egy-egy olyan momentum, ami kicsit távolítja a figurativitástól az ő művészetüket és közelebb viszi az absztrakcióhoz.
Ronga Eszter esetében ez a nagy homogén színfoltok használata. Az alkotó a figurái mögötti teret teljesen eliminálja, eltörli a térérzetet. A mélységek megszűnnek, nem lesz elöl és hátul, a jelenetek síkszerűvé válnak. És ebből következik az is, hogy tulajdonképpen e homogén felületek előtt konkrét alakok szerepelnek, azok mégis tűnnek inkább dekoratív mintáknak, mint emberi figuráknak.
Ha messzebb megyünk a vásznaktól, akkor az egész látvány ornamentikává alakul, bizonyos távolságból már egyáltalán nem érzékeljük a kompozíció ábrázoló jellegét, hiszen a rajta szereplő motívumok sokkal inkább tűnnek absztrakt színfoltoknak, mint konkrét elemeknek. A személyiségtől megfosztott, a tömegember jelleget szimbolizáló alakok és hosszú vetett árnyékaik némileg megképzik a teret, néhány kompozíción pedig megjelennek jól beazonosítható tárgyak is, amelyek aztán mégis közelebb hozzák a kompozíciókat a figuralitáshoz. Éppen ezért tulajdonképpen a néző aspektusától függ, hogy ábrázolónak vagy absztraktnak tartja-e műveket.
De nincs ez másképp Merényi Dávid esetében sem, aki főként Budapest, de olykor más nagyvárosok vagy vidéki helyszínek banális helyszíneit örökíti meg a képein. Kompozícióin kapualjak, ajtók, kockaházak, előterek, aluljárók jelennek meg, amelyek az ismerősség érzetét hordozzák magukban, azonban Merényinél a téma tulajdonképpen mindig csak ürügy arra, hogy a fénnyel telített színfoltjait és a különböző érzeteket hordozó árnyalatait egymás mellé helyezhesse.
Ez a fajta oldott festészet, a képalkotás lazasága, a kontúrok puhasága és olykor bizonytalansága eltávolítja a kompozíciót a konkrét látványtól és az absztrakció felé közelíti azt. A plein air festészet hagyományából építkező oeuvre tulajdonképpen a színek ízes élvezetéről szól. Primér festőiségről van szó, ezért teljesen lényegtelen, hogy a kép éppen mit ábrázol vagy, hogy ábrázol-e valamit, hiszen a néző tulajdonképpen a munkák szenzualitását érzékeli és talán Merényinek is erősebb szándéka, hogy a színfoltokat egymással játékba hozza, minthogy a valóság egy konkrét tárgyát leképezze. És bár mi is felismerjük, hogy mi van a képen, egyáltalán nem az fog minket érdekelni.
Marosi Panni lakásbelsői azok talán, amelyek a legszorosabban kötődnek a figuralitáshoz, hiszen a bútorokat, egyéb használati tárgyakat könnyedén fel lehet ismerni a képeken. A hetvenes-nyolcvanas évekbeli amerikai világot idéző terei a tárgyak hullámzó körvonalai, valamint a tér fizikai jellemzőinek megzavarásával a szürrealitás felé közelítik a kompozíciót. A művek tereiben van valamiféle fluid lebegés, amit tovább erősít a padlókban megjelenő kráter, ami örvényszerűen húzza maga felé a jelenet tárgyait. A pszichedelikus minták egymásnak ütköztetése szintén érdekes érzetet kelt, és ezek azok a felületek, amelyek ornamentikussá teszik a képeket, a síkszerűség felé közelítik azt, és e játékok azok, amelyek némiképp eltávolítják a figuralitástól ezeket a kompozíciókat.
A konklúzió talán az, hogy első pillantásra mindhárom alkotót egyértelműen figurálisnak tartjuk, azonban alkotói praxisuknak mégis van egy-egy olyan aspektusa, ami közelebb viszi őket az absztrakcióhoz.
AZ ÖSSZES KÉP: Részlet MAROSI Panni, MERÉNYI Dávid, RONGA Eszter: A látványon innen című kiállításából, 2023, Resident Art
© a művész és a Resident Art jóvoltából, fotó: Juhász István
