a sikertelenség kézikönyvét,
keserű természetrajzát,
az okságok láncát állítva sorba,
hogy megmagyarázza egy pályaív
kudarcba fulladását
Részlet a filmből
© Bánki Ákos engedélyével
Mikor a film első jelenetében a rendező-festőművész, Bánki Ákos leszegett fejjel besétál egy kopár szobába, és kínos lassúsággal szikével vágja fel a porfogólapot Hortobágyi korai önarcképének hátán, már tudhatjuk: itt nem szirupos művészportréhoz lesz szerencsénk.
Miután az angolszász művészipart bemutató zseniálisan érzékeny dokumentumfilm, a Price of everything – kis késéssel – meghódította a magyar közönség szívét is, vártunk valami hasonlót. Magyarul, magyar művészről.
Nos, Bánki új filmje biztos nem tölti be ezt az űrt.
Ahogy a Central Parkra néző felhőkarcolójából magyarázza a minden hájjal megkent öreg tőzsdespekuláns gyűjtő, hogy ma már mindenki tudja mindennek az árát, de az értékét nem, miközben több millió dollárnyi frivol Jeff Koons lóg mögötte a falakon – na, ezt az életérzést hiába keressük a kopár kelet-európai síkon! Itt egy fájdalmába beburkolózott, végtelenül magára hagyott festőt kapunk, aki erdő széli házikójában éldegél, kalitkákba rakott énekesmadárkákkal édesítve életét. Nincs „aranykalitka”, az archív fotókon látszik, hogy Hortobágyi maga tákolta össze „élettársai” ketreceit girbegurba fémhálókból.
„Rendszerellenes volt, de nagyon” – mondja egykori felesége.
„Őszinte elragadtatás”, „hit és meggyőződés”, a „tökéletesség látszata” – vallotta Hortobágyi asztalfiókban maradt írásában.
Részlet a filmből
© Bánki Ákos engedélyévelHortobágyit nem látjuk beszélni, mozogni, jönni-menni, pláne nem festeni a filmen. Nemcsak azért, mert 1998-ban meghalt keserű magányában, hanem mert nem készültek róla felvételek. Sorsa a kelet-európai avantgárdé, az ellehetetlenített absztraktoké. Amit mostanság, hogy a magyar neoavantgárd koncept és a hard edge világraszóló sikereket aratott, hogy Maurer Dóra bevette a Tate Modernt, már lehet olyan kereskedelmi értékként tekinteni, ahogy a Price of everything teszi. De nem szabad elfelejteni, milyen nyomorúságos volt ez a maga idejében! Hogy Hortobágyit politikai okokból börtönben ülő apja miatt nem vették fel soha a Főiskolára, diploma nélkül pedig nem hagyták kiállítani. Hiába forgolódott a Zuglói Körben az 1960-as évek elején, abban a szellemi miliőben, ahol a fiatalok elsőként emésztették meg az informel és az absztrakt expresszionizmus tananyagát, innen is csak betiltott kiállításokhoz vezetett az út. És miközben a többiek, a diplomás festőifjak szép lassan megtalálták a réseket a rendszer védekezőrendszerén (lásd.: Iparterv, külföldi kiállítások), Hortobágyi már nem volt közöttük. Elhagyatottan dolgozott zugligeti remetekunyhójában, majd végső elkeseredettségében a festéssel is felhagyott tizenöt évre és – ahogy gyűjtőjétől, Vörösváry Ákostól megtudjuk – éttermi mosogatóként tengette életét.
Részlet a filmből
© Bánki Ákos engedélyévelA zene komor és drámai. A színek tompák. Legrosszabb napjainkról lekapart kelet-európai filterek. A festményeket nem múzeumi kivilágításban nézzük, hanem egy raktárból előcipelve, vagy diáról kivetítve. Hortobágyi életrajzfilmje nem tud átfordulni pozitívba. Mert pályája se fordult át. Mikor 1996-ban végre elégtételt kapott, és életmű-kiállítást rendezett számára az Ernst Múzeum, akkor érte az újabb arculcsapás. A gyűjtő és a családtagok elbeszélése váltakozik azzal, ahogy archív kockákon láthatjuk fess nyári zakójában a Műcsarnok igazgatóját, Beke Lászlót. Megnyitóbeszéde nem diplomatikus, átinvitálja a nézőket a mikrofonállványtól a külső terembe, mert inkább a korai képekről akar csak beszélni, nem a frissen készült alkotásokról. Tapintatlanság keveredik nyegleséggel, kritikusi kegyetlenség hatalmi pozícióval. Rosszul megválasztott szavak, amelyek padlóra küldenek egy feltámadásban reménykedő művészt.
Bár lehetne a film egy vádirat, kénköves ostor, ami végigcsap a kellően oda nem figyelő szakemberek hátán, de Bánki ennél sokkal okosabban tartja az indulatok gyeplőjét. Inkább fogalmazta meg a sikertelenség kézikönyvét, keserű természetrajzát, az okságok láncát állítva sorba, hogy megmagyarázza egy pályaív kudarcba fulladását. Politika, diktatúra, pszichológia, trendek.
Ez a film nemcsak Hortobágyiról szól, hanem a kudarcos kelet-európai absztrakt életművekről. A rendező csak csóválta a fejét, mikor a filmbemutatót követően valaki a közönség soraiból felvetette, hogy a kanonizáció nem késett el, hiszen az a jövő szakembereinek a dolga, és most eljött végre az idő. Ez kétség kívül így van, Hortobágy 1950-es évek informeljéből levezethető, líraian természetelvű, gomolygóan magasztos absztrakciójára most lenne fogadókészség. De ez nem kárpótol a tönkretett életért, a meg nem festett képekért, a meg nem rendezett kiállításokért, a fel nem épített életműért.
A művész számára ez csak: price of –– nothing.
Részlet a filmből
© Bánki Ákos engedélyével
