„Megtelik fénnyel egy fa, árnyékok / őrzik minden irányból, és belül / növényi lassúsággal valami halk /változás történik vele.” (Szijj Ferenc: Fényleírás)
Izgalmas utazásra hívott Rozman Csenge Valahol ott című kiállítása a KOLLAB multifunkcionális terében: tanúi lehettünk egy festői út kibontakozásának, amint a tervezettség biztonságot jelentő hálójából éppen elmozdul egy sokkal oldottabb, sejtelmesebb alkotói univerzum felé. 
Az úton levés lebegő, átmeneti állapotát idézte meg a gesztusos ecsetvonásokkal átszőtt légies képek, amelyeken egyszerre érződik a lombokon átszűrődő napfény simogatása és az absztrakt szemlélet játékossága, rácsodálkozása egy-egy éppen megszülető organikus kompozícióra. Rozman korábbi munkáira oly jellemző geometrikus vagy kalligrafikus vonalak elmaradtak valahol útfélen, hogy átadják a helyüket egy tűnődő, kontemplatív állapotnak, amely látszólag derűs fényben szemléli a jövőt. A lazúrosabb festésmód transzparens, levegős felületeket eredményez, hasonlóan ahhoz, ahogy az utazó fejében lebeg kissé homályosan célállomásának elképzelt, vágyott mása. 
Úton lenni egyrészt azért jó, mert mozgásban vagyunk, másrészt pedig azért, mert útközben a hétköznapi élet szokott nyűgjei leszakadnak rólunk. Pont ilyen dinamikus érzetet keltettek a kiállítás képei is, mintha alkotójuk letette volna az elvárások terhét, és bátran tett volna egy lépést előre az ismeretlenbe. Szabadon komponált lírai futamokat láttunk egy témára: a flow, a jelenlét öröme járja át ezeket a festményeket. Az egymással harmonizáló színek csak erősítik ezt a hatást: a kék és a zöld az alkotónak bevallottan a „komfortszínei”, azonban figyelembe kellett vennie az egyes festékek pigmentációját, hogy az akvarelleket jellemző vizesebb, áttetsző hatás megmaradjon az olajképek esetében is. Amit látunk, az részben tehát tudatos választás eredménye, részben pedig egy szabadabb kísérletezésé, ami teret enged a váratlannak. Rozmannak még az egy-két évvel korábban készült képein is megfigyelhető a kissé tömörebb, anyagszerűbb felület: ezeket visszakaparásokkal tette oldottabbá, könnyedebbé. A legutóbbi festményeken, legyen szó akvarellről vagy olajképről, már eleve tudatosan törekszik a transzparenciára: vizesen fest vagy maszkol, engedi a vásznat is kivillanni, kilátszódni a festékrétegek alól. A színek kiegyensúlyozott nyugalmába váratlan spontaneitást csempésznek a lendületes gesztusok. „Mintha csak firkálgatnék” – vall maga az alkotási folyamatról. 
Az itt látható legfrissebb munkáihoz pont azért nem csinált vázlatot, hogy ne essen kísértésbe, és ne részletezze túl. „Inkább csak feldobom” – mondja. Meglepő kijelentés egy fiatal alkotó szájából, aki nem olyan rég még pontosságra, tervezettségre törekedve filctollal előrajzolta a munkáit. „Sokat vázlatoltam filctollal, ami egy nagyon transzparens anyag, így abból indultam ki az elején, és azt az érzetet próbáltam az olajképekbe is belevinni. Az akvarellnél pedig a szabadság, a korlátok nélküli karakterét szeretném megőrizni. Hagyom, hogy dolgozzon az anyag, ellenben az olajképeknél kicsit több a kontroll: van egy táj a fejemben, amit próbálok leképezni.” A különböző anyagok és minőségek óhatatlanul folyamatosan hatnak egymásra munka közben. Sokszor az olajkép is egy elmosódott, ködös felületből indul ki, amit az akvarellek inspiráltak. 
Valahol ott – vajon mit jelent számára az útonlét állapota? „A két végpont közötti szakasz mindig lebegtető, nagyon pozitív, nem megkötött állapot, tele van lehetőségekkel. Van benne potenciálisan egy elmozdulás, ami egy másik irányba terel. Valahová megérkezni jó, de sokszor odafelé tartani még jobb.” – mesél a képek hátteréről Csenge, aki mostanában gyakran talál érdekes analógiát az általa hallgatott nu jazz nyitottsága, és a saját formálódó festői világa között. Ami nem erőltet rá egy konkrét narratívát a befogadóra, sokkal inkább szemlélődésre, elmélkedésre hív. Az utazás mindig egy átmenet: az úton levés nem végleges, nem állandó, és nem minden részletében kontrollálható. Épp ebben rejlik a szabadsága. Rozman Csenge képei ennek a különleges tranzitállapotnak a súlytalanságát hordozzák, annak a sejtésnek derűjével, hogy valami jó dolog vár ránk, ha egyszer megérkezünk. 
Elmozdulások és átmenetek, szabadság és instabilitás, útkeresés és elengedés: egy belső utazás lehetséges állomásai. Rozman Csenge képein fejest ugrunk az ismeretlenbe, de nem gondoljuk túl, hanem inkább úszunk az árral.
