Az embert finoman meglegyinti a Zeitgeist Koleszár Klaudia macskás képei előtt állva. Az aktuális korszellemmel való szembesülés mindig húsbavágó, ugyanakkor különleges, egyedi pillanat: olyan, mintha görbe tükörbe néznénk, azon keresztül pásztázva saját arcunkat. Vajon felismerjük -e még? Szépnek, ismerősnek látjuk egyes tulajdonságait felnagyítva, vagy inkább idegennek, sőt visszataszítónak? Kiülnek -e rajta rejtett vágyaink, mohóságaink? A poszt-internet korszaknak gyakorlatilag minden aggasztó jelensége belevetíthető Koleszár Klaudia munkáiba, melyek a macskát mint rendkívül robbanékony és sokoldalú popkulturális ikont állítják reflektorfénybe.

Ha az Instán keringő cuki cicásposztok sztárjait szeretnénk viszontlátni Klaudia festményein, csalódni fogunk. Nála a macska nem a figyelemelterelés eszköze, hanem az önvizsgálaté: szétfolyó alakjuk dinamikus változóként mutatja be azt, amit akár saját személyiségünkben állandónak hiszünk. A műterembe lépve nyilvánvalóvá válik, hogy az éppen diploma előtt álló fiatal művész meglepően határozott, egyéni látásmóddal dolgozik, folyamatosan rezonál a jelen történéseire, akárcsak kedvenc modelljei, a macskák. Vajon éppúgy őrzi is a titkait?

 „Szeretek itt dolgozni, de este belátni az ablakon, szóval ez a cica véd engem a nem kívánatos tekintetektől” – árulja el mosolyogva, mialatt arrébb húzza az egyik nagyméretű vásznat. „Ők lesznek a diplomamunkáim, csak még nincsenek annyira prezentálható állapotban. Dolgozom rajtuk, ezek az első rétegek, amit most látsz.” Valóban: a műhely falán kibontakozó macskaszerű lényekről egyelőre hiányoznak a pasztózusabb felületek illetve az a jellegzetes, üvegszerű finish, ami jelenleg a Dindin Galéria Prrr… kiállításán doromboló „fajtársakat” jellemzi. „Amit a munkáimmal összefüggésbe szokás hozni, az ugye elsősorban a poszt-internet korszak. Először is elég nagy macskarajongó vagyok, így rengeteg fotóm van cicákról. Nem annyira a macska fajtája érdekel, sokkal inkább a fotón uralkodó színek és fények. Ahogy nézem a képet, elkezdek különböző struktúrákat belelátni, majd ennek nyomán készítek egy digitális vázlatot: megszerkesztem, teszek rá liquify effektet. A képi torzítások eleve sokkal érdekesebbek, mint egy sima fotó vagy festmény, de önmagában ez is kevés: engem az érdekel, hogyan tudok a vásznon ebbe a digitális vázlatba festőiséget vinni, hogyan tudok valamiféle furcsa térbeliséget adni neki. Nagyon izgalmassá válik az egész onnantól, hogy elkezd az anyag dolgozni rajta: ezzel a festői minőséggel próbálok játszani a kivitelezésnél. Sokáig úgy tekintettem az olajfestékre, mint merev anyagra, és kísérletezés közben jöttem rá, hogyan tudok például úsztatásokat, vizes effekteket létrehozni vele, kicsit hasonlóan az akvarellhez.” Közelebb lépve a képekhez tisztán látható, milyen energikus gesztusokkal fest Klaudia: nagyon lendületesnek hat az egész, még így félkész állapotban is. „Azért van olyan rész, amit próbálok így aprólékosan kipöncögni: ez inkább az utolsó rétegeknél jellemző, de alapvetően a festés mint folyamat sokkal érdekesebb számomra. Szeretem kitapasztalni, hogy milyen felületeket tudok elérni vele.”

Birizgál a kérdés, hogy vajon a cicák előtt mi volt vizsgálódásának fő tárgya? És mi lesz a cicák után? „Művészeti szakközépiskolában tanultam, és ott volt modellrajz. Mivel azt sokkal jobban élveztem, mint a sokadik csendéletet, ezért portrékat csináltam. Visszagondolva már ott is jelen voltak bizonyos képi effektek, torzítások. Szóval igen, vannak ilyen rejtett képeim otthon, Borsod megyében egy ágyneműtartóban.” Miután megvitatjuk, mi a valószínűsége annak, hogy száz év múlva mindenre elszánt művészettörténészek előhalásszák ezeket a korai munkákat az ágyneműtartóból, Klaudia folytatja jelenlegi macskás képeinek elemzését: „A nagyobb felület nagyobb játékteret jelent: ez a macskás téma most ebben a méretben tud érvényesülni úgy, hogy közben nem lesz belőle giccs.” Itt azt is megemlíti, milyen izgalmas ebből a szempontból Jeff Koons vagy Murakami Takasi munkássága, hiszen ők az elsők között kísérleteztek azzal, hogyan lehet művészi színvonalra emelni azt, amit általában giccsnek tartunk. Ami pedig a jövőbeli terveket illeti, a műterem egyik sarkába támasztott félkész vászonról színes nosztalgiabombaként robbannak elő a Teletabik. A macskákhoz hasonlóan gyerekkorunk ikonikus tévéfiguráit is láthatjuk aranyosnak, ugyanakkor ijesztőnek is. „Próbálom ezt a disszonanciát megkeresni a cuki és a gusztustalan között: a macska azért jó alanya ennek, mert egyszerre képvisel két ellentétes minőséget. Nem véletlen, hogy a történelem során rendkívül ellentmondásos, szélsőséges megítélésben volt része. Most is a nézőn múlik, hogy a történet melyik részét projektálja bele a festménybe.” Klaudia illékony, folyamatosan halmazállapotot váltó festménycicái saját élményeink, benyomásaink képlékeny, szubjektív voltára figyelmeztetnek minket, akár az Alíz Csodaországban híres, vigyorgó cheshire-i macskája. A vásznon nyervákoló szörnyecskékbe ráadásul még a Lewis Carroll-féle meseregény traumatikus testtapasztalatát (összemegyek-megnövök) is beleláthatjuk.

 Ami a kompozíciót illeti, érdekes megfigyelni, hogy míg a macskás festményeken a figura teljesen kitölti a vásznat, addig az újabb terveken (lásd Teletabik) sokkal szellősebb a térérzet. „Igen, egyik tanárom is jelezte, hogy most mennyire meg akarom csinálni a hátteret. Régebben nem féltem ennyire az ürességtől, és úgy látszik, kezd visszatérni ez a szellősebb érzet.” A legújabb munkák ebben a fázisban egyértelműen a szürrealizmus stílusjegyeit mutatják: nincs rögzített horizont, így a figurák nyugtalanítóan lebegnek-keringenek a festmény terében. Gyakran keverednek egyébként egy-egy alkotáson belül is a különböző érzetek és minőségek: az aranyos és a gusztustalan, a sima és a texturált, az édes és a sós (lásd a mézes, tojásos vázlatot). Klaudia érezhetően rátalált a saját útjára, és nagyon élvezi, hogy amit csinál, az rendkívül egyedi és meghökkentő. Éppen ezért felmerülhet a kérdés: vajon mennyire válik meg könnyen egy-egy képtől? „Nagyon jót tesz a pszichés állapotomnak, hogy nem a lelkem egy darabja, amit festek, hanem egy projekt. Sokkal jobban állok a festészethez, mióta így gondolkodom.”

Végezetül talán térjünk vissza a macskákhoz: aki ennyire izgalmas, projektív felületet hoz létre belőlük, vajon hogyan látja őket a hétköznapokban? „Nagyon autonóm lény, és annyira jól meg tudja húzni a saját határait, hogy az irigylendő. Volt bennem egy csodálat mindig is a cicák felé. Ez most egy terápiás folyamat számomra: remélem, hogy egyszer majd én is elég jó határokat fogok tudni húzni.”