Kiállító művészek: Békési László, Combarro Petra Inez, Cseh Lili, Csepregi Balázs, Erős Ágost Koppány, Kotormán Norbert, Kovách Gergő, Melkovics Tamás, Péli Barna, Szabó Ádám

A BAGUDA egyesület 2021-ben alakult tíz szobrász együttműködéseként. Nevüket egy alig ismert, távoli indiai településtől kölcsönözték, amely geográfiailag ugyan valóságos helyszín, de esetükben a névkölcsönzés metaforikus jelentéstartalmat nyer: a térképen alig jelölt hely mintha saját alkotói pozíciójukra is reflektálna – amely közösen keresett, de egyénenként is autonóm pozíciókat villant fel a kortárs magyar szobrászat jelenéből.

A BAGUDA kiállításai nem előre meghatározott kurátori koncepciók mentén jönnek létre. Az alkotók minden kiállításra új művekkel érkeznek – olyanokkal, amelyek aktuális kérdésekre, anyagkísérletekre és formai gondolatokra reflektálnak. A közös gondolkodás és folyamatos egyeztetés fontos része kiállításaik előkészítésének: a szobrászok ugyanis már a tervezés fázisában is megosztják egymással a készülő művek dokumentációját, ahogyan az installálás is kollektív folyamatként valósul meg. A hangsúly nem az esztétikai egységre, hanem a polifóniára helyeződik.

A BAGUDA tagjait nem köti össze egyetlen stiláris irányzat sem, annál inkább a klasszikus szobrászathoz fűződő mély és kritikus viszony. Műveikben a plasztikai forma, a történeti idézet, az anyagi jelenlét nem utánzásként, hanem újragondolt referenciaként jelenik meg. A relief és a térbe emelt test, az üresség és a tömeg, a súly és az áttetszőség egymásnak feszülő minőségei mind-mind sajátos jelentéshordozóként működnek.

A BAGUDA a kortárs magyar szobrászat azon kivételes formációi közé tartozik, amely egyszerre épít a közösségi együttműködésre és az autonóm alkotói jelenlétre. Tagjainak szemléletét a kísérletező szellem és a hagyomány iránti elköteleződés kettőssége határozza meg; munkáikban e törekvések formai és gondolati reflexiók sokrétű, egymást erősítő hálózattá fonódnak össze. Műveikben a plasztikai forma, a történeti idézet és az anyagi jelenlét nem utánzásként, hanem újragondolt referenciaként jelenik meg.

A jelen kiállítás dramaturgiája két jól elkülönülő egységre épül. A galéria külső termében elhelyezett monumentális, kerek asztal a közös gondolkodás terévé válik: minden művész egy-egy tárgyat helyezett el rajta, így a közösség és az egyéni pozíciók finom egyensúlya fizikailag is megelevenedik. A belső kiállítótérben fali szobrok és közepes méretű plasztikák kaptak helyet. A művek elrendezése a szobrászat performatív dimenzióira is reflektál: a tárgyak közötti mozgás, az anyagok közelsége és a test viszonya a szobrokhoz önmagában is narratívát alkot.