Ezek a kiállítások különböző nézőpontokból, különböző médiumokon keresztül feszegetik a látható és láthatatlan határvonalakat – legyen szó tér és test, múlt és jelen, szorongás és engedés, vagy épp biztonság és bizonytalanság közötti törékeny mezsgyékről. A művészek saját eszközeikkel lépnek túl megszokott kereteiken, hogy új viszonyokat, érzékenyebb olvasatokat és összetettebb valóságokat tárjanak fel.
BEDE KINCSŐ: PISTA MŰVÉSZETE
Milestone Institute – az OFF-Biennále Budapest szervezésében // 2025.05.09 – 06.14
A kamera a látás alternatív eszköze: átrendez viszonyokat, helyzeteket, szerepeket. Segítségével a mindennapok pillanatai kiszakíthatók a megszokott folyamatból, hogy kellő távolságból szemlélhessük őket. A kiragadott eseményeken túl a fénykép képes úgy megvilágítani tárgyát, hogy az valami mássá alakuljon – olyanná, amilyenné a valóságban sosem válhatna. A kép készítője pedig a kamera mögötti sötétségbe húzódva eltűnik a világ szeme elől, önmagát háttérbe vonva, hogy tisztábban láthasson.
Bede Kincső Pista művészete című kiállítása nagyszülei viharos, bántalmazó kapcsolatából indul ki. A tárlat Bede fotómunkái mellett nagyapja alkotásainak, faragott faszobrainak és tárgyainak is teret ad. A relikviák és a művész fotósorozata nyugtalanító párbeszédet folytatnak egymással: a szeretet, a gyűlölet, a félelem és a magány ott lebeg az emlékek között, amelyeket a feldolgozás aktusa, az érteni akarás és a kapcsolódás szándéka kavar fel.
A tárlat rendkívüli érzelmi telítettséggel bír - a fényképek és a gyermekkori videómunka egyaránt azt sugallják, hogy Bede akkor képes szembenézni a fájdalmas múlt emlékeivel, ha a fényképezőgépet maga elé emeli, védőpajzsként használva azt. A gép itt nem pusztán dokumentál, hanem menedéket is nyújt. A rögzítés révén a művész képes elviselni azt, ami túl nyers, túl fájdalmas lenne közvetlenül átélve. A közvetítő eszköz segítségével Bede elidegenítheti magát a múlt sűrű érzelmeitől, miközben mégis kapcsolatban marad velük – talán épp így képes új viszonyokat kialakítani, és végső soron önmagához is közelebb kerülni.
SZENTELEKI GÁBOR ÉS SALLAY DÁNIEL: HOGYAN TÖRNEK A PUHA DOLGOK?
The Space Budapest // 2025.05.07 – 06.06
Vannak formák, amelyek szelídebbek, mint mások. Ezek az alakzatok csöndesen szólítanak meg minket és az otthon, a test és a természet ismerős képeihez kalauzolnak el, miközben a biztonság és meghittség érzetét keltik bennünk. Lehetnek organikusak vagy stilizáltak, élesek vagy lágyak, halkak vagy harsányak, mégis valamilyen megmagyarázhatatlan puhaság lengi körül őket. Minél tovább szemléljük, annál fluidabbá válnak, tekergőzve tovább a vásznon és a térben, körénk fonódva.
Ilyen érzéki formák töltik meg a The Space Budapest tereit Szenteleki Gábor és Sallay Dániel alkotásaiknak köszönhetően. Szenteleki festményei az otthon klasszikus, házikóra emlékeztető szimbólumai mellett az emberi test és annak határvonalait – a bőr felszínének sérülékeny, összetett, térképszerű struktúráját – is megidézik. A vásznat egészen beborító, csőszerű törzseken, kar- és lábrészleteken felbukkanó napégés nyomai a ruha vonulatait követik. A roncsolt bőr láttán óhatatlanul is a tömött Balaton-partokon hosszan elnyúló, pihenő testek jutnak eszünkbe, melyekre a Nap könyörtelenül rányomta vöröslő bélyegét.
Sallay fából készült, kusza szobrai a természet és az idő múlékonyságát, a növekedés és a pusztulás elkerülhetetlen körforgását vizsgálják. Bár egyes szobrok tövisbokorra emlékeztető szerkezettel rendelkeznek, mégis meglepő gyengédség jellemzi őket. A kettősség védelmi funkciót tölt be: míg első pillantásra durvának, fenyegetőnek tűnhetnek, közelebb lépve lekerekített, lágy idomok tárulnak elénk.
SZABÓ GYÖRGY, GERBER MÁRTON, GERBER PÁL, KARÁCSONYI LÁSZLÓ, MARGIT SZABOLCS, SZTEFANU MARINA, VÁCZI LILLA: FIZETÜNK NEKI CSAK NE FESSEN
Vízivárosi Galéria // 2025.05.05 – 07.11
A kortárs galériák egyik legnagyobb kihívása, hogy a steril terek, a fehér falak és a gyakran nehezen értelmezhető művek látványa sokakban küszöbfélelmet idéz elő. A látogató, még ha kíváncsi is, sokszor a megértés hiányától tartva inkább távol marad. Ha mégis belép, igyekszik nem zavarni, gyorsan végigjárja a kiállítást, kerülve a szemkontaktust – majd sietve távozik. Nehezen kérdez, nehezen nyit.
A Vízivárosi Galéria művészei humorral gazdagított munkáikban a perspektívaváltásra és a nosztalgia ismerős érzésének megidézésére törekednek, miközben önreflexív módon tekintenek saját művészetükre. Vajon miben mérhető egy alkotás értéke? Mások visszajelzéseiben? A szakma elismerésében? Hogyan lehet elfogadni a kudarcot? Ezekre a komoly kérdésekre játékosan próbálnak választ találni – saját maguk számára is –, úgy, hogy a kevésbé gyakorlott látogatók szorongását is enyhítik. Nincs komolykodás, pusztán az alkotás vágya érződik ezekben a munkákban. És ez így van rendjén.
FARKAS ALIZ, KUNU SÁNDOR ALEX, VAJDA VENDEL, VÁRHELYI VALENTINA:
PEREM – BIZONYTALANSÁG ÉS BIZTONSÁG HATÁRÁN
Bura Galéria – az OFF-Biennále Budapest szervezésében // 2025.05.08 – 06.07
Gyermekként a párnákból épített bunker, a fejre húzott takaró sötétje vagy a kerti fészer kaotikus mégis sajátos belső rendje nyújtott védelmet. Mostanra azonban a gyermekfantázia fabrikált óvóhelyeinek varázsereje végleg kimerült. A biztonság érzése többé nem teremthető meg pusztán rejtőzködéssel – sem mások, sem önmagunk elől nem bújhatunk el.
Mikortól érezhetem magam biztonságban? Ki felelős a védelmemért? Hogyan találhatok stabilitást saját identitásomban? Elvehetik-e tőlem azt, aki vagyok?
Ezek a kérdések kavarognak bennünk a Bura Galéria termeit bejárva. A Perem négy fiatal művész munkáit vonultatja fel, amelyek az egyensúly és elbillenés között egyre inkább növekvő társadalmi és személyes feszültséget járják körül. Ebben az univerzumban mindenki menedéket találhat egy személyes történetben, a családi ebédlőasztal alatt, a csend keresésében vagy a különböző textildarabokból összevarrt ruhák másságában. Az agresszív, kilátástalan és zavaros külvilág pedig – ha csak egy pillanatra is – a peremvidékre szorul.
Fotó: Farkas Christián / Bura Galéria Copyright: OFF-Biennále Budapest
WEILER PÉTER: MIT ADTAK NEKÜNK A MAGYAROK? AZ ÖSSZES KÉP: Kiállítási enteriőrök. Kreditek: 1. Fotó: Vörös Judit / Milestone Institute, Copyright: OFF-Biennále Budapest, 4. Fotó: Farkas Christián / Bura Galéria
Apollo Gallery // 2025.05.22 – 07.04
Weiler Péter 2022-es, Kár lett volna disszidálni című retrospektív kiállításának középpontjában is már a hazaelhagyás kérdése állt — a dilemma azonban azóta sem veszített aktualitásából. Legújabb tárlatán, új szintre emelve a hazakeresés problémáját, olyan magyar származású hősöket vonultat fel, akik – bár identitásukat megőrizték – mégis az elvándorlás útjára kényszerültek. Ugyanis már nem csak az ismerős, kissé kopottas, de végső soron meghitt emlékek köszönnek vissza a falakról, hanem hús-vér, szakmájukban nemzetközi sikereket elért magyarok tekintenek vissza ránk, kimondatlanul is azt szegezve felénk: mi a könnyebb döntés – maradni vagy menni?
Ez a kérdés időtlen. Mindannyian egy adott környezetbe születünk, ahol az rendelkezésünkre álló eszközökkel kell boldogulnunk. „Sehol nincs kolbászból a kerítés” – tartja a mondás. De ha máshol mégis akad több kolbász vagy erősebb kerítés, megéri elindulni?
A kiállítás hangulatát tovább mélyíti Weiler Void sorozata, amely a művész személyes történetéből kiindulva az otthon illékonyságát, a világba vetettség élményét és az ebből fakadó magányt tárja elénk. A régi diavetítők falra vetített képei nem az emlékezést, hanem épp annak hiányát idézik meg. Egy olyan világban, ahol a társadalmi, családi és közösségi széttartás következtében a kollektív emlékezet is sorvad, felmerül a kérdés: hol és hogyan találhatjuk meg valódi otthonunkat?
Copyright: OFF-Biennále Budapest, 5. Fotó: Biró Dávid / Apollo Gallery
