Keresztesi Botond solo kiállításai jellemzően olyanok, amelyben a művész egy adott képi témát vagy motívumot jár körbe több kompozíción keresztül, volt már sáskás sorozata vagy olyan, amelyben az egymásba fluidáló motívumok egy önmagába zárlódó kör alakot vettek fel. A mostani, Velvet Dreams címet viselő tárlat anyaga azonban nem tematikailag, hanem technikailag alkot egységet: az alkotó legfrissebb, porpasztellel készült kompozícióit látjuk most a Longtermhandstand terében.

Meglepetésszerű, hogy mennyiben másféle atmoszférát tud létrehozni az alkotó ezzel a technikával, a kompozíciók légiessé és puhává válnak. Találó a cím is: bársonyos felületek születnek meg, amelyek a látványt izgalmasan közelítik az álomszerűség, szürrealitás felé. A hátterekben lágyan ringadozó felhőket látunk, amelyek könnyedén úsznak tova a derült égbolton, a porpasztell bolyhossá, gyapjassá teszi a fellegeket, a környezet édeskéssé válik, de épp csak annyira, hogy még megmaradjon a valóságon túli érzete, de ne csússzon át a giccsbe.
Az előtér kiborgszerű rovarjai vagy az ollóvá formálódó csikóhalak a nézőben ambivalens érzeteket keltenek, a fényes, elmosódott, olykor eozinszerű részletek egyszerre vonzóak és viszolygotatók, technicisták és zsigeriek, festőiek, mégis van egyfajta grafikus jellegük, megjelenésükben pedig izgalmasan ellenpontozzák a háttér puhaságát.

Mert míg a hátterek szinte transzparensnek hatnak a könnyedségükkel, efemer jellegükkel, míg az előtérben megjelenő alakzatok határozott körvonalakkal rendelkező, konkrét entitások, amelyek felületén ugyanakkor érzékenyen egymásba fluidálnak a különböző részletek. Egészen lenyűgöző ezekben a kompozíciókban, ahogy a művész a pasztellkrétát ennyire sokféleképpen tudja használni. A háttérben kevés layert épít egymásra, azokat finoman összemossa, az előtérben azonban már telítettebb formák jelennek meg, több a réteg, olykor foltszerűen építkezik, máskor pedig a kontúrosság érvényesül erőteljesebben. 
Míg az olajvászon képeken a a homogenitás és a pasztózusság ütközött meg egymással, addig itt a könnyűség-nehézség komplementerét érjük tetten, miközben újra és újra rá lehet csodálkozni arra, hogy az alkotó mennyire érzéki felületeket tud létrehozni ezzel a technikával, ami egészen új utat nyit az alkotói gyakorlatában.

A különféle alakzatokban múltbeli korokból és a jövőből származó tárgyak örvényszerűen kavarognak, fluid módon oldódnak egymásba. Szitakötők és vízicsikók szobroszerűen merednek az ég felé, egy emberfejű kígyótestű autóban végződő lény gyanakvóan tekint ki a kép teréből. Rémségek kicsiny tárháza, ahol egyszerre tételeződik az új és a régi, az ősi és a modern, az archaikus és a futurisztikus, ezek vegyítése pedig továbbra is kellemes borzongást szül, ahogy Keresztesi korábbi képeinél már megszokhattuk. 

A művész továbbra is nagyon érzékenyen oszcillál a térbeliség és síkbeliség, a konkrét látvány és az ornamentika határmezsgyéjén, azonban most attól is libabőrös leszek, hogy Keresztesi precizitása e technika használatában is tetten érhető. Hogy ugyanazok a finom részletek, felületek, layerek, faktúrák meg tudnak jelenni, mint az olajvászon képeken, azonban a képek sokkal levegősebbek lesznek. Etekintetben pedig izgalmas párhuzamos vonni William Turner atmoszférikus, a tárgyi világot feloldó képei vagy az impresszionisták légköri tüneményeket, illetve azokkal kapcsolatos hangulatok visszaadását célzó tájai között. Mert Keresztesinél is valami hasonló érhető most tetten e képek esetében. Sőt: valahogy a színeknél most mintha még fontosabbá válnának a fények, a levegő, ami fátyolszerűvé teszi a tájat, sejtelmességet és titokzatosságot kölcsönöz neki, ugyanakkor selymessé is változtatja azt.