Az otthona alatt, a hegy tetején van a műterme, ahonnan elképesztő kilátás nyílik Pécsre, ugyanakkor bent épp olyan sokszínű gazdagsággal találkozom, mint amikor kitekintek az ablakon. Kanics Dorottya művészete gazdagon, minden irányba szabadon burjánzik, nagyon izgalmas számomra ez a határtalanság, hiszen az alkotó sem mediálisan, sem stilisztikailag nem szab korlátokat az alkotásnak, hanem éppen mindig ahhoz nyúl, aminek a segítségével leginkább közvetíteni tudja a benne felbukkanó tartalmakat. A szabadság totális megélése az, ami mozgatja. „Az alkotás egy olyan flow, amibe jó bekerülni. Érzem, hogy olyankor egymás után történnek a dolgok, én pedig csak egy médium vagyok. Az irányítottság nem érdekel, csak az, hogy átfolyjanak rajtam a történések”.
Kanicsot nem is elsősorban a tárgyalkotás, hanem az atmoszférateremtés az, ami lázban tartja, éppen ezért nem lehatárolt, steril műtárgyakban, hanem mindig terekben gondolkodik, abban, hogy a rendelkezésére álló helyszínt, legyen szó köztérről vagy klasszikus galériáról, egy élő és eleven színtérré alakítsa, ahol a befogadó is a létrehozott valóság organikus részévé válik. Ez a fajta szemlélet már akkor megmutatkozott, amikor az egyetemi évei alatt találkozott az Üres Tér színházi társulattal, akikkel különféle akciókat, performanszokat hoztak létre, Kanics lett az egyesület “látványgyárosa”. „Festő szakra jártam, de mindig is többre vágytam, szerettem volna a művészetet, a kreatív gondolkodást az élet minden területére kiterjeszteni. Egy hangulat megteremtése, a gondolatok megváltoztatása, a mindennapi kizökkentése a környezet és a tér újraformázásával, mindig is ezek izgattak”. 

Az első installációját 2004-ben a budapesti Tűzraktérben hozta létre. „Ott volt akkor a műtermem, az ipari romantika pedig gyorsan magával ragadott. A kocsimmal, amire rá is volt írva, hogy I love Lom, jártam a várost, és mindenféle anyagot gyűjtögettem. Így találtam rá egy helyen nagyon sok hungarocell csomagolásra, amiből aztán hatalmas falat építettem a Tűzraktérben”. Meséli, hogy Pécsett szintén megtalálta ezeket az ipari helyszíneket. „Az Üres tér szervezett gyárakciókat, bemehettünk elhagyatott épületekbe, ahol 1-2 héten át szabadon alkothattunk az ott talált anyagokból. Így születtek a nagyobb installációk, majd jöttek az utcai akciók, ahol egyszerre volt cél, hogy kimozdítsuk az embereket a megszokott mechanizmusaikból, miközben interakcióra késztessük őket”.
Az alkotó efféle működése nemcsak a művészet határainak kitágításáról vagy a szabadság és a szabad alkotás korlátlan megéléséről, hanem a közösség kereséséről egyaránt szól. „Egy virágzó bakonyi gazdaságban nőttem fel, testvérek és többé-kevésbé barátok nélkül. Az útkeresésemnek ezért mindig fontos része volt a közösségbe tartozás vágya. Mindig nagyon kapcsolódni akartam másokhoz”, ugyanakkor az esetében a művészetcsinálás arról is szól, hogy miként tud ADNI másoknak. „2010-tól szociális közösségfejlesztő művészeti akciókat is szerveztünk hátrányos helyzetű gyerekeknek, értelmi sérülteknek. Jó volt megtapasztalni, hogy a szabad alkotás önmagában képes gyógyítani. Hogy ereje van”. Hozzáteszi, hogy ő maga is nagyon sokat gyarapodott e tevékenységek során. „Ez tulajdonképpen egy kölcsönhatás, én is rengeteget tanultam, jó volt látni az a felhőtlenséget és gyermeki örömöt, a megelégedettséget, ami rám is inspirálóan hatott, sőt: rengeteget merítettem a rajzaikból is”.

Kanics Dorottya műveinek vizualitása a színességük, formai gazdagságuk mentén leírható, ugyanakkor fontos hangsúlyozni, hogy ezek a művek még őrzik azt a tiszta látást, ami általában a gyermekek sajátja. „A saját gyerekségemhez is ragaszkodom”. A játékosság, felhőtlenség hatja át a műveit, ha művészettörténeti referenciákat keresünk, akkor a szürrealisták automatizmusa vagy Jean Dubuffet és az Art Brut juthat eszünkbe, miközben Kanics művei a bahtyini groteszk fogalma mentén is olvashatók, hiszen azok édes, bájos, kedves mivoltjuk mellett ott van bennük egyfajta fenyegető jelleg is. „Szédülés, furcsa állapot, valami túlvilági érzés, rózsaszín foltok, varázslat illat…”

A pécsi Ancora Galériában jelenleg futó kiállításán is ezt a kettőséget lehet megtapasztalni. Az erdő sohasem néma című tárlat tulajdonképpen menekülőútvonalat kínál a valóságból, egy olyan színes, furcsa lényekkel teli erdőbe invitál, ami egyszerre beburkol és védelmez, ugyanakkor bekebelez és elveszejt. Kimozdít a valóságból, miközben magunk is bevonódunk, részévé válunk ennek az ÉLŐ helynek. Burjánzó és invazív, tündéri és misztikus ez az erdő, ami Kanics művészetének mediális sokszínűségét is felmutatja, hiszen a festmények és pasztellmunkák mellett a tuftingolt textilművei is megjelennek. „A tuftingra még a Covid alatt találtam rá, amikor Pinteresten keresgéltem olyan technika után, amit használhatnék az akkor éppen futó projektem alatt, értelmi sérült gyerekek rajzaiból szerettem volna szőnyegeket készíteni nekik, aztán nagyon megtetszett, és egyre többször nyúltam a tufting fegyverekhez”. 

Így készülnek egyébként a Dodi-mörcsök is, azok a recycling pulóverek, amelyekre a művész tuftingolt szemeket applikál, így a ruha hordója egyszerre lesz néző és nézett. A mörcs egyébként azért is érdekes, mert még jobban aláhúzza Kanics művészetének határtalanságát: őt a csinálás, maga a tevékenység izgatja, és nem azon agyal, hogy a végeredmény, a megszülető tárgy milyen módon lesz majd bekategorizálható a művészeti világ által. Közben pedig az Esterházy Art Award shortlisteseként készül a Ludwig Múzeum-beli bemutatkozására, ahová egy olyan installációt tervez, ami a mindennapi végeláthatatlan kihívások és az ettől elvágyódó eltávolodás furcsa összefüggéseinek hálózatát mutatja majd fel, amelynek főhősei azok a kedves pillangószárnyú Ufókirálynők, akik szimpatikus, színes, misztikus és reményt sugárzó megjelenésükkel mutatják az irányt. Utánuk megyünk!