Melyek voltak az első nemzetközi művészeti szcénában szerzett tapasztalataid? Milyen lehetőségeket és milyen buktatókat rejtett? AZ ÖSSZES KÉP: Részletek Keresztesi Botond kiállításából, X Museum, Kína, 2025.
A nemzetközi jelenlét számomra fokozatosan, organikusan épült fel – nagyjából 2017-től kezdett kézzelfoghatóvá válni, de visszatekintve az első igazán meghatározó lépések 2015-re tehetők. Ebben az évben nyílt meg RGB című egyéni kiállításom a budapesti Horizont Galériában, amely az első komolyabb, nem intézményes keretek között megvalósult bemutatkozásom volt. A tárlat dokumentációja – Cserháti János asszisztens közvetítésével – eljutott egy amerikai szerkesztőhöz, aki épp a Wise magazinnál dolgozott. A munkáim bekerültek az egyik lapszámba, és ez a váratlan, ám rendkívül szerencsés fordulat megnyitotta az első ajtót: hamarosan meghívást kaptam egy csoportos kiállításra Oslóba.
Ezzel párhuzamosan már több mint egy évtizede dolgozom együtt Bencze Péterrel, a Longtermhandstand vezetőjével, aki akkoriban az ENA Viewing Space-t vitte első állandó helyszíneként. Ebben a különleges kiállítótérben – egy Budafoki úti ház tetőteraszán – már 2015-ben kiállíthattam Keresztes Zsófival közösen, No Signal Blue duónkkal. 2017-ben ugyanitt nyílt meg FPS című egyénim, amely jelentős nemzetközi online visszhangot váltott ki. Ennek hatására keresett meg a berlini Future Gallery – az első külföldi kereskedelmi galéria, amellyel hosszabb távú együttműködés alakult ki. Ez a kapcsolat a mai napig él, és ennek is köszönhetően idővel megjelentek a lehetőségek New Yorkban, Hongkongban, Londonban – évről évre egyre több nemzetközi meghívás és kiállítási lehetőség érkezett.
Őszintén szólva, kezdetben kissé idealizált elképzelésem volt erről a világról. Meghatott és izgatott, hogy rangos nyugat-európai vagy amerikai galériák érdeklődtek a munkáim iránt – azt gondoltam, ez kizárólag pozitív fordulatokat hozhat. Az idő múlásával azonban árnyaltabbá vált a kép: a nemzetközi kereskedelmi galériák világában – ahol a művészet mellett a pénz is megjelenik – óhatatlanul szembesül az ember kisebb-nagyobb csúszásokkal, olykor inkorrektségekkel is. Bár szerencsére soha nem került sor komolyabb konfliktusra vagy jogi lépésekre, ezek a tapasztalatok megtanítottak arra, hogy a szakmai bizalmat érdemes tudatosan és kellő óvatossággal kezelni.
Milyen konstrukcióban készült a pekingi kiállításod?
A kiállítás a pekingi X Museum-ban valósult meg, a Longtermhandstanddel együttműködésben. Tapasztalataim – és azok visszajelzései alapján, akikkel erről beszéltem – úgy tűnik, hogy Kínában az állam jelenleg kevésbé koncentrál a kortárs képzőművészet támogatására, ezért a kortárs szcéna fejlődése nagyrészt magánkezdeményezésekre, elsősorban üzletemberek által alapított intézményekre épül. Az elmúlt években egyre több ilyen magánmúzeum jelent meg, amelyek működésébe ugyan bizonyos szintig az állam is beleszól, elsősorban tartalmi elvárások mentén, de ezen túl viszonylag nagy önállóságot biztosít a kurátori döntéseknek.
A projekt kiindulópontját két korábbi vásárlás adta: az egyik a berlini galériámon keresztül történt, a másik pedig egy párizsi kiállításomhoz kapcsolódott, ahonnan az X Museum tovább bővítette gyűjteményét a munkáimmal. Ezek az alkotások képezték a kiállítás alapját, amelyek köré aztán válogattunk további régi és új műveket – olyanokat, amelyek tartalmilag és vizuálisan párbeszédbe léptek egymással.
A projekt létrejötte nem egyik napról a másikra történt: az intézmény akvizíciói után, Bencze Péter évekig dolgozott azon, hogy kiállítási lehetőséget teremtsen az X Museum tulajdonosával közösen – ez a folyamat vezetett el a mostani tárlathoz. Mondhatjuk, hogy egyfajta retrospektív kiállításról van szó, hiszen az elmúlt közel tíz év munkáiból – nagyjából 2015-től napjainkig – állítottunk össze egy dialógusokra épülő válogatást.
Mondhatjuk az, hogy Péter a fő galériásod? A vele való szakmai együttműködésed mennyiben segíti a kiteljesülésed?
Igen, nyugodtan mondhatjuk, hogy Péter a legközelebbi szakmai partnerem. Nemcsak emberileg, de szakmailag is egy rendkívül stabil és megbízható kapcsolat alakult ki köztünk az évek során. A földrajzi közelség is nagy előnyt jelent: míg más galériásokkal sokszor kontinenseken átívelően kell együttműködnöm, Peti tíz percen belül itt tud lenni a műteremben – ez a fajta azonnali jelenlét és reagálóképesség rengeteget számít a mindennapi munkában.
Emellett számos szinten támogatja a művészi tevékenységemet: nemcsak kiállításokat szervez, de stratégiai gondolkodásban, nemzetközi kapcsolatok építésében és a műtárgyak elhelyezésében is aktívan részt vesz. A közös munkánkban az a különösen inspiráló, hogy valódi partnerségként működik: hosszú távra tervezünk, közös célokat tűzünk ki, és együtt dolgozunk a megvalósításukért. Ez a fajta együttműködés számomra nemcsak biztonságot, hanem kreatív szabadságot is jelent.
Mennyire fontos szerinted egy nemzetközi kiállítás szempontjából a hazai ismertség?
Szerintem nem ez a döntő szempont. Péter és a Longtermhandstand ebből a szempontból is különleges helyzetben van, mert nemcsak itthon aktívak, hanem nemzetközi szinten is egyre erősebb a jelenlétük – tavaly például együtt voltunk a Listén, Bázelben. De mostanra gyakorlatilag minden komolyabb magyar galéria próbál valamilyen módon külföldi vásárokon is megjelenni.
Az Instagram sokat változtatott ezen a pályán: már nem feltétlenül kell hazai galériás háttér vagy kurátori ajánlás ahhoz, hogy valaki nemzetközileg észrevehető legyen. A kezdetekben is sok olyan kapcsolat alakult ki, ami megkerülte a klasszikus intézményes rendszert – ma pedig bárkinek a munkáját felkaphatják online, ha épp betalál a közegbe.
Nyilván örülök, ha itthon is figyelmet kap az, amit csinálok, de tapasztalatból mondhatom: általában a külföldi siker húzza magával a hazai elismerést, nem fordítva.
Hongkongban már állítottál ki korábban a Double Q Gallery szervezésében. Milyen hasonlóságokat éreztél a hongkongi és a pekingi kiállítás között?
Azt a magánmúzeumi modellt, amit Queenie Rosita Law itthon a Q Contemporary-val felépített, nagyon hasonlónak érzem ahhoz, ami Pekingben is működik – csak persze kínai léptékben és az ottani viszonyokhoz igazodva. A működési elv azonban ugyanaz: a magánmúzeum tulajdonosai saját gyűjteményt építenek vásárlásokon keresztül, és ezzel párhuzamosan kiállításokat is szerveznek, bemutatva a művészeket.
Ami érdekes kontraszt, hogy míg a Double Q egy hongkongi kereskedelmi galéria, az Andrássy úti Q Contemporary egy magánmúzeum, mégis jól kiegészítik egymást. Párhuzamosan, egymást erősítve tudnak működni, ami elég ritka.
Van-e bármilyen szembeötlő különbség a hazai és a kínai piac között, amit észrevettél? Mi az amit jó gyakorlatként éltél meg és amelyet szerinted érdemes lenne a magyar piacra integrálni?
Kína hatalmas – Pekingben például több mint, 21 millió ember él, míg Magyarország teljes lakossága mindössze 8 és fél millió. A piac is ennek megfelelően sokkal nagyobb, több pénz áll rendelkezésre, ami más vásárlási szokásokat eredményez. A kínai gyűjtők nagyobb volumenben vásárolnak, és alapvetően sokkal erősebb vásárlási kedvvel rendelkeznek.
Ami érdekes különbség, hogy a kínai művészeket erőteljesen védik, és teljesen eltérő árazási politikát alkalmaznak velük kapcsolatban, mint az európai művészek esetében. A helyi művészek magasabb árakon dolgoznak, mivel a művészeti piac ott erősebben koncentrálódik a belföldi vásárlókra és erősen védik a kínai alkotók piacát. Ugyanakkor igyekeznek kifogni a jó lehetőségeket Nyugat-Európában is.
A tapasztalataim szerint a nagy kínai gyűjtők szabadon mozognak a világban, látogatják a vásárokat New Yorkban, Miamiban, és nagy mennyiségben szerzik be a műalkotásokat. Ez a globális jelenlét és mobilitás mindenképp hasznos tapasztalat, amit a magyar piac számára is érdemes lenne adaptálni, hogy a művészet kereskedelme dinamikusabb és nemzetközibb legyen.
Mit gondolsz, mennyire illeszkednek a képeid a mostani kortárs kínai színtérnek az ízléséhez, és a gyűjtők ízléséhez? Látsz valami trendet, amibe passzolnak a munkáid?
Világszinten úgy érzem, hogy a munkáim egy bizonyos ponton teljesen illeszkedtek egy globálisan elindult trendbe. Mindig vonzottak a szürrealista festők, mint Bosch vagy Magritte, és már az egyetem alatt is ezen a vonalon gondolkodtam: hogyan tudnék olyan képeket festeni, amelyekben a valóság és a képzelet határai elmosódnak. Ahogy telt az idő, egyre inkább világossá vált, hogy a szürrealizmus, az utópisztikus és futurisztikus világok egyre inkább nemzetközi szinten is népszerűvé váltak.
Egy másik fontos aspektus, ami hozzájárult a munkáim népszerűségéhez, hogy képeimen olyan popkulturális elemek jelennek meg, mint a robotszsaru vagy a Teletubbies, amelyek univerzálisan dekódolhatóak. Ezek az ikonikus motívumok mindenki számára ismerősek, és egy közös nyelvet beszélnek a globális közönséggel. Én magam is azokat az alkotókat érzem közel magamhoz, akik már abban a generációban nőttek fel, hogy Moszkvában, Pekingben vagy New Yorkban ugyanazokat a rajzfilmeket nézték, és ugyanazzal a számítógépes játékkal játszottak a 2000-es évek elején.
Diploma környékén jöttem rá arra, hogy a pályám nem lesz egy egyszerű ívű: a szüleim generációja nehezebben fogadja be és érti meg, amit csinálok, de a saját korosztályom és az alattam lévő generációk sokkal inkább rezonálnak rá. Egy érdekes visszajelzést kaptam a diplomaosztómon egy középkorú nőtől, aki azt mondta, hogy bár nem tetszenek neki a képeim, mégis tiszteli a munkámat. Azt mondta, hogy a művészetem emlékezteti őt arra, amikor a gyereke számítógép előtt ült, és ez a gamer kultúrával hozza összefüggésbe a munkáimat. Ezt akkor kedves bóknak éreztem, de később tudatosan egyfajta statementté vált számomra: úgy éreztem, hogy a digitális kultúra ábrázolása és feldolgozása az, amit a művészetemben közvetíteni szeretnék, mivel ez mindannyiunk életében nyomot hagyott.
Képeiden az internet és a technológiai kultúra attribútumai egyébként gyakran vészjósló, disztópikus környezetben bontakoznak ki. Tudatosan jeleníted meg ezeket a vészterhes elemeket, így próbálod sugallni, hogy a technikai fejlődés rossz irányba is fordulhat?
Ez egy olyan téma, ami szerintem sokakat foglalkoztat, akár álomszerű, elvont szinten is, hogy mi fog történni, ha valóban elengedjük ezt a bizonyos gyeplőt. Mi lesz akkor, ha az AI és a technológiai fejlődés irányítását teljes mértékben automatizáljuk, és az életünket egy robot kezébe helyezzük? Az erről való vélemények természetesen megoszlanak: van, aki egy teljesen kontrollált, mesterségesen irányított világot képzel el, és azt hiszi, hogy ez az irány, mások viszont a rendszer visszájára fordulásától tartanak. Én nem szeretnék egyik oldalhoz sem csatlakozni vagy előre meghatározni a jövőt; inkább spekulálok ezen a területen. Az, hogy a technológiai fejlődés hol ér véget, és milyen hatással lesz ránk, még mindig nagy kérdés. A művészetem pedig nem annyira egy végleges válasz, hanem inkább egy reflexió, amely ezen kérdések, aggodalmak és lehetőségek köré épül.
Hogyan lehet lebonyolítani egy ilyen messzi kiállításnak a logisztikáját, hogy tudtátok megszervezni a képeknek a szállítását?
Szerencsére már nem az én feladatom, inkább a galériák és az intézmények felelőssége, hogy kezeljék a logisztikai kihívásokat. Többféle megoldás létezik, de általában megbízható műtárgyszállítók végzik el a munkát, mint például Helyei Kristóf, aki a szakma egyik legelismertebb és legmegbízhatóbb alakja.
Én már többféleképpen is szállítottam műalkotásokat. Előfordult például, hogy a Covid alatt, egy fadobozban szállított képeim megsérültek. A dobozt szétverték, és a művek súlyosan sérültek. Az egész egy nagyon érzékeny időszak volt, mivel akkoriban szigorúbb biztonsági intézkedések voltak érvényben, és minden csomagot alaposan átvizsgáltak, de a csavarokkal nem bajlódva egyszerűen összetörték a dobozt. Ez elég fájdalmas élmény volt, de sajnos előfordul, hogy az ilyen körülmények között a szállítás nem úgy sikerül, ahogy azt szeretnénk.
Mit gondolsz, lehet azt érezni, hogy a magyar piac lemaradásban van a nemzetközitől?
Én nem így fogalmaznám meg, mivel az adottságaink nem egyenlőek, és ez teljesen természetes. Ha például Kínát vesszük alapul, ott 1-1,5 milliárd ember él, ami hatalmas belső piacot jelent. Az ország mérete és gazdasági erőforrásai – mint az ásványkincsek és ipari régiók – olyan tényezők, amelyek nálunk nem állnak rendelkezésre. Az igazán nagyvállalatok gyakran elkerülik Magyarországot, mi inkább tranzitországként tudunk érvényesülni.
Azt is látom, hogy a magyar gyűjtők sokszor nemzetközi cégeknél dolgoznak, amiket nem ők alapítottak, de mondjuk a Kelet-Közép-európai részlegüket irányítják. Nálunk nem központosul annyi pénz, és kevesen is vagyunk. A belső piac nem olyan erős, de mégis Budapesten meglepően sok galéria található. Ha például Ljubljanát nézzük, ahol szintén komoly művészeti élet van, ott mindössze egy-két jelentősebb galéria működik, míg Budapest bővelkedik művészeti intézményekben. Prágához képest sem vagyunk jelentős lemaradásban.
Fontos kiemelni, hogy számos nemzetközileg is fontos gyűjtő építi saját gyűjteményét Magyarországon, ami szintén hozzájárul a magyar vizuális kultúra sikeres nemzetközi beágyazódásához.
Van olyan régió vagy város, ahol szívesen kiállítanál, de még nem volt lehetőséged?
Ez a friss ázsiai élmény igazán inspiráló volt számomra. Soha nem jártam még Ázsiában, és Európát is csak néhányszor hagytam el, nem igazán vállalkoztam hosszabb utazásokra. Azonban a pekingi egy hét teljesen elbűvölt, és most már nagyon kíváncsi vagyok Dél-Koreára is. Az a tapasztalatom, hogy sok galéria a szöuli régióra koncentrál, mivel ott rengeteg innováció történik, és a kultúrára való költés is jelentős. Illetve Japán is nagyon érdekel. Szerencsére folyamatosan újabb és újabb lehetőségek találnak meg, ami az utazásaim irányát is kedvezően befolyásolják.
