Radvánszki Levente alkotói hangja radikális megújuláson esett át, ami már a 2024-es Infection kiállításán is érzékelhető volt, most azonban csúcsra lettek járatva az ott elindított ötletek. A festőt továbbra is a gesztus mibenléte, valamint a táblakép érvényessége foglalkoztatja, azonban a szilikont maga mögött hagyva, újfajta anyagokhoz és technológiákhoz nyúlt, amelyeknek köszönhetően változatos művek születtek: az objektek képtáblává alakultak, a szilikont az akrilgyanta és a fotótranszfer váltotta, miközben a digitalitás és manualitás közötti billegés továbbra is megmaradt.
Izgalmas az a széles technológiai sprektum is, amelyen az alkotó otthonosan mozog, a K6-ban kiállított anyag minden egyes műve másféleképpen készült, az alkotó plotterezett, lézervágott, transzferált, applikált elemekből építette a képeit, kollázsolt, modulárisan konstruált, installatív módon terjesztette ki a képtábla határait. Olykor szinte követhetetlen, hogy az adott művön belül mi az, ami valóságos és mi az, ami leképezés. Radvánszki teljesen megcsavarja a befogadást azzal, hogy elmossa a határt a realisztikus és az illuzionisztikus, valós és látszat között, ami egyébként nemcsak játék, hanem ráébreszt a saját valóságunk abszurditásaira is. Arra, hogy sokszor már mi sem tudjuk, hogy mi a igazi és mi a pszeudo, hogy meddig tart az emberi és hol kezdődik a gépi vagy, hogy merre húzódnak a teremtett és az alkotott határai.
A képzőművész munkái a transzhumanizmus felől is olvashatók, hiszen egy olyan poszthumán állapotot festenek, ami meghaladta az emberit, leküzdötte a tökéletlenséget és az esetlegességet, már maga a gesztusok is dehumanizáltak, úgy tűnik, mintha a véletlenszerűségük is megszűnőben lenne. A gesztus sokszor tervezett és transzferált, közvetített és eltávolított, terjedése, iránya és energiája kontroll alatt tartott.
Ugyanakkor Radvánszki továbbra is érzékenyen billeg az érzékiség és a sterilitás között, talán ez, ami egészen kivételessé teszi a festészetét. A digitális megtervezettség és a perfekcionista kivitelezettség hidegsége ütközik meg a gesztus emberiességének, valamint a felületek szenzibilitásának melegségével. Organikusság és szintetikusság verseng egymással, ezek a kontrasztok pedig izgalmas képi feszültséget teremtenek. Figyelemre méltó az ellentét a különféle felületi játékok között is: a sima felszínek, valamint a táblára applikált elemek eltérő érzeteket keltenek, elmosódnak a határvonalak az érzékelt sík, vagy haptikus felületek között. Játékba van hozva az észlelésünk is.
Radvánszki tulajdonképpen olyan pszeudo-világokat teremt, ahol már nincsenek egyértelműségek és evidenciák, ahol minden egyszerre analóg és digitális, valós és virtuális, síkszerű és térbeli, miközben az alkotó folyamatosan rákérdez a festészet és a képtábla érvényességére is. Feloldja a fizikai határokat, kiterjeszti a képet, eltünteti a szigorú kereteket, sok esetben az sem teszi egyértelművé, hogy meddig tart az adott mű, hogy a falra felkasírozott tapéta még a mű része vagy annak csupán háttereként szolgál, vagy, hogy a homogén, fehér táblákra felvitt formák kavalkádszerű játéka önmagában vagy a táblával együtt olvasható-e (ez a megoldás egyébként szépen megidézi és előhívja Radvánszki korábbi objektjeit).
Radvánszki új műveinek ereje is abban áll, hogy nem hagyják békén a befogadót: egyrészt mert egy csomó néznivaló van rajtuk, másrészt mert hirtelen annyi kérdésünk lesz e művek láttán, hogy muszáj sok időt eltölteni velük.
