Nagyon nehéz megszólalni Nyíri Orsi műveivel kapcsolatban, mert egyszerűen azt érzem, hogy bármit is mondok, nem tudom azt a fajta komplexitást, ami megjelenik a képein, megfelelően verbalizálni, miközben pedig mégis erős közléskényszert érzek a képei láttán.
Amiben szinte teljesen biztos vagyok, hogy ez a fajta női hang nagyon sajátos a szcénában: a szenzitivitás, érzékiséget félretéve ezek a kompozíciók vadak és féktelenek, az alakok erősek és vehemensek, ugyanakkor nőcisek, olykor kacérok, bestiális lények, olyanok, mint Szabó T. Anna Cafat című versében Diana, aki szerint a férfit jobb „Ölni, ölni, nem ölelni! / Hajtod, levadászod, ennyi”.
Ezek a démonikus alakok jelennek meg most a Horizont Galéria Az akarat erős, de a hús gyenge című kiállításának fő kompozícióján, amely az első pillanatban úgy hat, mint a rémségek kicsin tárháza: a babaházszerű konstrukció minden helyiségében különféle lények hemzsegnek, kísértetek, fantomok, lidércek, ördögök, árnyak, rémalakok, rendszerint női figurák, akik látszólag mindennapi, banális tevékenységekkel vannak elfoglalva, de ha jobban végigtekintünk ezeken az alakokon, akkor azért gyorsan kiderül, hogy többségük valami felforgatót csinál épp. Az alagsorban a szellemidéző szeánszon résztvevő démonikus alak épp olyan zavarbaejtő, mint a háztetőn magassarkú csizmában maszturbáló rózsaszín nyúlszerű karakter, és még talán a nappali közepébe vágott medencében hűsölő meztelen ördög tűnik a legszelídebbnek az összes szereplő közül, a fürdőben a WC-n ülve a lábujját festő lila overálos figura például sokkal parábbnak hat.
Nyíri Orsi egy nagyon sajátos női tapasztalatot sűrít ezekbe a karakterekbe: akkor válunk ezekké, amikor már nem bírjuk tűrtőztetni magunkat, mert akkora a nyomás, és bármennyire is küzdünk ellene, végül mégiscsak kiszabadul belőlünk az állat. Aztán pedig már csak a jóisten segíthet, hogy a forgószélszerűen megjelenő káoszt lecsillapítsa, hogy a boszorkányokat visszaterelje a barlangjaikba, mielőtt túl nagy rumlit csinálnának. God bless this mess, olvassuk a ház egyik gerendáján, a zűrzavar a tetőfokára hágott, ember nincs, aki itt rendet tudna tenni.
Izgalmas az is, ahogy a narratíva megjelenik ebben a kompozícióban: a ház felosztása úgy hat, mint a képregénykockák, amelyeket mellérendelten jelenetekként olvasunk. Ezekből képződik aztán a fejünkben egy történet, miközben az egyes kockák önmagukban is hordoznak valamiféle sztorit. Kovács Kristóf így értelmezi: „A fejünkben játszódó morális vívódásaink és a háttérben zajló szokványos epizódok, karakterek rivaldafénybe álíltása ez, ahol nem alakul ki a cselekmények alá-fölé rendeltsége, és a szerepek kölcsönös megosztásával demokratizálódik a figyelem”. Ebben a konstruált univerzumban nézőként mindent egyszerre akarunk látni, miközben a szemünk folyamatosan pásztáz az egyes jelenetek és szereplők között, miközben úgy érezzük, hogy egy teljesen lehetetlen, szürreális világban csöppentünk, amelynek bebarangolása fluidáló és élményszerű, miközben minden pillanatban a lehetetlenség érzetét hordozza magában.
A Beleönti a babasampont a saját szemébe, hogy soha többé ne lehessen szomorú című kép talán még inkább zavarba ejti a befogadót, az önként vállalt szenvedés metaforájaként is olvasható ez a mű, miközben óhatatlanul is eszünkbe jut Dalí és Buñuel Az andalúziai kutya című filmjének az a jelenete, amikor egy kipeckelt női szemet átmetszenek egy pengével. Hasonló brutalitása van ennek a jelenetnek is, miközben képes rámutatni a babasampon reklámszlogenjének, a Nincs több könnycsepp frázisnak az abszurditására is. Ez a mű egyébként szimbolikusan is olvasható: a világunk annyira kizökkent a négy sarkából, hogy már szinte jobban járunk, ha valami szintetikus cuccal kikészítjük a szemünket, hogy ne is lássuk a külvilágból folyamatosan áramló borzalmakat.
A Kidoblak a hátsó ajtón, de visszamászol az ablakon pedig egy óriási geg: a feketére lefestett vászondarab hátsó oldalán fut a jelenet, amelyből a néző mindössze egy szegletet érzékel, azt a rést, ami visszahajtva feltárja a jelenet egy kis darabját. Az elrejtőzés-feltárulkozás dinamikáját is magában hordozó mű igazán attól válik izgalmassá, hogy a nézőt felbosszantja, hiszen bármennyire is próbálja, nem tud hozzáférni ahhoz, amit a kép lényegi elemének gondol, a látványhoz. Csak a kép visszáját látja, ezt is lehet szimbolikusan értelmezni: a valósághoz való hozzáférésünk sosem lehet totális, emiatt pedig egy csomó mindent fejben kreálunk meg.
„Egy-egy jelenet a teljes feledés homályába vész, az így keletkező lyukakat a képzeletünk megpróbálja kreált képekkel vagy érzésekkel kiegészíteni”, mondja Kovács Kristóf, és ennél a képnél lesz ez a jelenség igazán szembetűnő: mivel nem látjuk a konkrét festményt, ezért a rendelkezésre álló kicsi részletből a tudatunk megpróbálja kitalálni az egészet. A képzeletünk az, ami kitölti a lyukakat, de az így létrejövő kép korántsem a valóság.
AZ ÖSSZES KÉP: Részletek Nyíri Orsi kiállításából, Horizont Glaéria, 2024.
© a művész és a Horizont Galéria jóvoltából. Fotó: Biró Dávid
