Kisméretű művek, hatóerejük mégis betölti, szinte felrobbantja a teret. Varga Dóra Apró észlelések című kiállítása a víztükör felületi, hol lassabb, hol intenzívebb mozgását vizsgálja az Úszómedence-sorozatában, mely még mesterséges környezetben, a medencékben hullámozva, vagy az úszó emberek által még inkább hullámoztatva is a természet lassú, alig észrevehető finom mozgásával korrelál. Magát pedig az alkotó által teremtett sajátos percepciót az üveg finom matériáján keresztül vizsgálhatjuk.
Egészen izgalmas, ahogy a néhány elemből álló, alapvetően kisméretű, a kisplasztika befogadási érzetét sugalló műegyüttes betölti a galéria terét, ahogy az objektumokon keresztül a kelet-európai – jellemzően hatalmas épületnyi valós méreteket felölelő – sportuszodák hangulatának, és azok működési, tér- és fényhasználati jelenségeinek a befogadói lehetünk.
Talán abban a konstellációban, ahogy valós téri adottságai között tartózkodunk egy uszodában, legyen az nyitott vagy fedett, nem is érzékeljük egyértelműen azokat a jelenségeket, amelyeket az érvékszerveink felvesznek, de nem biztos, hogy az agyunkban tudatosítanak. Ezeket a rejtőzködő fizikai valóságokat közvetíti számunka a képzőművészet kifinomult nyelvén, az iparművészet nemes anyagának, az üvegnek a matériája által Varga Dóra.
De mit is érezhetünk, láthatunk, mit is tanulhatunk általa és a kiállított művei, egyáltalán az egész vizuális kutatási programja révén? A tömbszerű formák és azok belső geometrikus struktúráit érzékeljük a lágy, organikus, hullámzó vízfelszín retró, „talált üveg” általi visszaadásakor. Mindeközben egy többrétegű mozgásérzetet eredményező optikai látványtorzításnak lehetünk a szemtanúi, melynek során olykor kívülről, máskor belülről érzékeljük a medence terét, esetenként mindkét érzetet parallel tapasztalhatjuk.
Nemcsak szemtanúk vagyunk, hanem egy összérzéki jelenségnek is az átélői, noha se szaga-illata, se hangja-zaja nincs a kiállított műtárgyaknak, mégis óhatatlanul szaglószerveink hozzáteszik a klórillatot, belső fülünk hallja, ahogy a hullám a medence oldalfalához érve felcsapódik, majd hirtelen, félkör alakban visszaverődik, de az úszók zsibongását, a csobbanás-zajélményt is hozzáteszi lelki hallószervünk. Az időt is máshogy érzékeljük az úszómedence-objektumok szemlélése közben. Befogadási folyamatunk mozgástempója és mozgásritmusa határozza meg azt a sebességérzetet, melyet az alkotások közvetítenek, legyen az a víztükör lassú, finom elmozdulása vagy merész, gyors hullámzása. S mivel mindez egyénenként változó, abban az esetben, ha összhatásában, tér-fény konstellációjában tekintünk az alkotásokra, mindannyian más-más módon közelítjük meg és érzékeljük azokat.
Varga Dóra kiállítása nemcsak a felsoroltak okán tekinthető összérzéki jelenségnek, hanem kicsit kiforgatva, kifordítva, majd újra összerakva az összérzéki kifejezést, (el)vonatkoztatható a kiállítás összképére, innen nézve össz-tér-érzetére is. Mert bár szükséges a kiállított művekhez közel menni, egyenként elidőzni társaságukban, felettébb izgalmas a tér összhatása, az installálás és a rendezés.
Varga Dóra művei adekvát módon, szinte mérnöki precizitással megtervezve foglalnak helyet hol a falon, hol a térben, hol egymagukban, hol alsorozatelemek társaságában. Mindez, ahogy elénk tárja az alkotó, egészen merész, melyet fokoz a kiállított tárgyak gondolatiságához hangolt szokatlan, medencekék posztamensek alkalmazása.
A tárlat pedig több szempontból is műfaji határokat feszeget: iparművészeti anyag és technika alkalmazása, melynek végeredménye egy képzőművészeti kiállítás. Grafikai és plasztikai minőségeket magukban hordozó műtárgyak, melyeknek bizonyos elemei a falon, körbejárhatóságukat feladva éppúgy megállják a helyüket, mint a térbe helyezve, vagy egységében nézve installációként.
A gondolatgazdag, kiforrott alkotások változó nézetek, változó fény- és térérzetek közepette rendkívül diverzek, hatásukban, tér-fény-árnyék játékukban olykor pszichedelikusan magába szippantó, szédületes élménnyel társítják egy mindennapos építészeti konstrukció műtárgyi szintre emelt továbbgondolását.