Artkartell - Újrahelyezkedés

Részlet a Reposition című kiállításból (Nagy Zsófia Magdolna alkotása), 2017, Latarka

Szerintem sokunknak ismerős a következő szituáció: múzeum, hétvége, kultúrprogram (itthon vagy külföldön), lelkes jegyvásárlás, ruhatárazás, izgatott, mély levegővétel a kiállítótérbe lépés előtt, aztán...

Egy székbe húzott bicikli-kerék. Marcel Duchamp, 1913.

Funkcióját vesztett, használhatatlanná torzított vasaló, aminek felmelegedő felületén a jéghidegből forróvá váló fémlap helyett tizennégy szeg meredezik fenyegetően. Man Ray, 1921.

Női büszt nyakában kukorica csövekkel, fején pennatartóval. Salvador Dalí, 1933.

Kupis ágy, gyógyszeres dobozok és zsebkendők a földön, szőnyeg, gyűrött takaró. Tracey Emin, 1998.

Vagy, hogy egy igazi klasszikust süssek el: szignózott porcelán piszoár. Marcel Duchamp, 1917.

Annak ellenére, hogy meglepettségünk már közel sem hasonlítható a Society of Independent Artists döntéshozóiéhoz, akik 1917-ben a társaság első éves kiállításának anyagából kizsűrizték Duchamp híres Forrását. (És annak ellenére, hogy a szabályok szerint a társaság tagsági díját tisztességesen fizető művészek alkotásai mind majdnem szabad utat kellett volna kapjanak a kiállításra.)

Részlet a Reposition című kiállításból, 2017, Latarka

Szóval: a meglepettségünk közel sem hasonló, hiszen mi már ismerjük a ready made-ek történetét, közlésformáját, gondolatkészletét, mégis az első zsigeri kérdésünk biztosan az (vagy ha nem, valószínűleg velem lehet a baj!), hogy mit tud ez a biciklikerék? Miért van egy széken? Ha ilyet én is tudok csinálni, miért van múzeumban?

Vagy, hogy egy viszonylag friss élményről szóljak: mit keres itt a sok nyakkendő, mi a francért nem csinál már senki „igazi” művészetet? Illetve az: ilyet mintát a gyermekem is ki tud rakni. És – gondolom – a kiállítás igazi klasszikusa: látok én elég galambszaros szürke talajt a városban, miért mutogatják ezt nekem?

Részlet a Reposition című kiállításból (Pelcz Benjámin alkotása), 2017, Latarka

Először is szeretném kihangsúlyozni, hogy a fentebb említett kérdések és reakciók mind hasznosak. Ha már feltesszük azt a kérdést, hogy egy tárgy miért van a múzeumban, akkor nagy valószínűséggel valamilyen szempontból foglalkoztat minket az, hogy milyen keretrendszert ad egy kulturális intézmény és annak milyen kultúraközvetítési és -megőrzési feladatai vannak.

Ha feltesszük azt a kérdést, hogy mi az „igazi” művészet, akkor az nagy valószínűséggel azt jelenti, hogy van egy elképzelésünk arról, hogy nekünk mit jelent a művészet fogalma és a látottak megütközést váltottak ki belőlünk. Sőt, akár komolyan ellentmondtak az általunk felépített fogalomnak.

Részlet a Reposition című kiállításból (Nagy Zsófia Magdolna és Tollas Erik alkotása), 2017, Latarka

Csak az előbb említetteket mind-mind felülírja az adott tárgyra vagy műalkotásra – na és ez a szóhasználati dilemma lesz a kiállítás igazi kérdése – adott érzelmi reakciónk.

A kiállításhoz tartozó szövegben van egy igazán érdekes gondolat, amely szerint az itt kiállító művészek, Nagy Zsófia Magdolna, Pelcz Benjámin és Tollas Erik különböző talált tárgyakat, illetve ideákat – absztrakció által vagy absztrahálva – megjelenítő munkái azzal az örökséggel sáfárkodnak, amit Duchamp helyzetbe hozott és a közönség befogadott.

Részlet a Reposition című kiállításból (Pelcz Benjámin alkotása), 2017, Latarka

Hogyha leegyszerűsítjük a duchamp-i örökséget, akkor: a hétköznapi tárgyakból vagy kombinálásából létrejött újabb tárgyak/objektek, ready made-ek ma már múzeumi darabok.

Ahogyan itt is látjuk: a kortárs kiállóterek vendégeivé váltak.

Részlet a Reposition című kiállításból (Nagy Zsófia Magdolna alkotása), 2017, Latarka

Az eredetileg antiművészetként létrejött, a hivatalos művészetfelfogás, az elidegenedett műtárgykultusz, a művészeti intézményrendszer és egyáltalán, a fennálló kulturális és/vagy politikai szemlélet ellen irányuló munkák ma már szerves alkotóelemei a képzőművészeti tárgyakból álló index-rendszernek. Battcocknak igaza volt: antiművészet nem létezik, hiszen a művészeti intézményrendszer a legradikálisabb művészetellenes gesztusokat is gyorsan, frissen befogadja.

Vagy nem? A rendszerbe kerülés azonban egy pillanatig sem jelenti, hogy a kérdéskörrel kapcsolatos dilemmák megszűnnek létezni.

Részlet a Reposition című kiállításból (Tollas Erik alkotása), 2017, Latarka

Egy művészeti intézménybe emelt piszoár miben különbözik a mosdóban nap mint nap használt társától? Melyik műalkotás és melyik nem? Danto például arra a megállapításra jut, hogy egy tárgy csak az értelmezés tükrében tekinthető műalkotásnak. „Az értelmezés az az emelőkar – állítja Danto –, amely a valóságos világ valamely tárgyát átemeli a művészet világába, ahol gyakran váratlan köntöst önt.”

Az biztos, hogy a helyzet adott: kiállítótér, művészek, művészet és hétköznapi tárgyak. A kérdések pedig pattognak a levegőben.

(A 2017. október 5-én elhangzott megnyitószöveg szerkesztett változata.)

Részlet a Reposition című kiállításból (Tollas Erik alkotása), 2017, Latarka

Reposition
Latarka
2017. október 5. – november 2.

Újrahelyezkedés

Friedrich Barnabás: Kelet-Európa a negyedem