Gép pionírok

Számítógép és képzőművészet násza a '80-as évek Magyarországán. A Nemzeti Galéria beletenyerelt egy forró témába.

A '80-as évek komputeres művészete
beérett, mint a jó bor,
készen áll az újra-felfedezésre.

Sugár János: A jelen színpada, 1990, farost, fekete flok és számítógépes grafika, 60×80 cm, Caesar Studio, Atari 1024 ST

© Szépművészeti Múzeum

Az úgy van az újdonság-hajszoló kreatívok háza táján, hogy valamit

░ először szűk körben kóstolgatnak és ízlelgetnek,
░ majd hivatalosan felfedeznek, közhíré tétetnek és bemutatnak,
░ utána közönséget toboroznak; népszerűsítenek és fősodorrá tesznek.
░ Mindezek után pedig az újdonság-hajszoló kreatívok megcsömörlenek (szorosan követve az egyre szélesebb lelkesedés és az intézményesülés divathullámait), kiábrándulnak és utálattal telnek meg,
░ végül pedig jön a megtagadás és a feledés.
░ Ezt követően hosszú pauza. Néma csend.



░ Egyszer csak vájfülű új újdonság-hajszoló kreatívok kiszúrják maguknak és lelkesedni kezdenek érte, kicsiny szubkultúrájukon belül promótálják mint camp ínyencséget.
░ Majd pedig jöhet az újra-felfedezés, nagy csinnadrattával!

A '80-as évek úttörő komputerművészete most érkezett el az újra-felfedezés nagy csinnadrattájához: a Magyar Nemzeti Galéria rendezett neki egy meglepetésekkel teli tematikus tárlatot.

Részlet a Magyar Nemzeti Galéria Magyar művészek és a számítógép – Egy kiállítás rekonstrukciója című kiállításából, 2016

© a Magyar Nemzeti Galéria jóvoltából

Buci képernyők, zöld kurzorok, villódzó pixelek, tömött bajszok és vicces pulcsik. Magyar művészek és a számítógép. Parádés!

Részlet a Magyar Nemzeti Galéria Magyar művészek és a számítógép – Egy kiállítás rekonstrukciója című kiállításából, 2016

© a Magyar Nemzeti Galéria jóvoltából

A tárlat középpontjában egy kiállítás-rekonstrukció áll. Történt ugyanis, hogy az új médiaművészet jeles francia kurátora, bizonyos Joël Boutteville 1990-ben összeállított egy erős válogatást Lille-ben a számítógéppel dolgozó magyar művészek kilenc fős csapatának részvételével, A magyar művészek és a számítógép címmel. Ez a körülbelül százhúsz műtárgy utána még két külföldi kiállítóhelyre került el a rendszerváltást követő izgalom taraján. Majd tökéletesen elfelejtődött. (Mit is mondtunk a felvezetőben? Hosszú pauza. Néma csend...)

Hegedűs Ágnes: Hierosgamos, 1990, videó, 1’34”

© Szépművészeti Múzeum

A számítógépes grafikák
esztétikája eddigre,
azaz 1990 környékére
egész kiforrt

Böröcz András: Felfújt Unicum, 1990, cibakróm nyomat, egyenként 40×50 cm (6 darab)

© Szépművészeti Múzeum

Olyan művészekről van szó, mint Sugár János, Waliczky Tamás, Révész László László vagy Gábor Áron. Jellemzően valamiféle komputerrel generált képet készítettek, amit lefotóztak a monitorról és cibakróm nyomat formájában tárták a lille-i közönség elé. Ez volt a népszerűsítés és a fősodorrá válás kora. A számítógépes grafikák esztétikája eddigre, azaz 1990 környékére egész kiforrt: az alacsony fölbontás pixelessége találkozott a klasszikus avantgárdból ismert fotókollázsok töredékes képrétegeivel. Mindehhez járult egy szőnyegszerű, tarka, irizáló mintázat, ami a figurákat, geometriai mintákat, háromdimenziós formákat és síktöredékeket zizis, pszichedelikus masszává mosta össze. (Plusz vintage filterként megemlítendő a gömbölyded, sötétedő széli torzulás, köszönhetően a régi monitorokról lőtt fotóknak.)

Ehhez a fényképezett komputergrafika-anyaghoz társultak Lille-ben a számítógépes animációk; ezek már szélesebb esztétikai skálán szórtak, a posztpunk videókliptől kezdve a Bauhaus-főhajtásig.

A Bauhaust többen is megfuttatták a kiállítók közül – érthető módon. A komputergrafika azelőtt a matematikusok és fizikusok teljesen steril szakmai laboratóriumában létezett. Semmi köze nem volt a képzőművészethez. Ahogy erre a leghíresebb magyar médiaművész, Waliczky Tamás még 1990-ben felhívta a figyelmet, a számítógépet a hadiipar fejlesztette ki. A komputer művészet (vagy akár a Facebook, tehetjük hozzá) nem célja, csak későbbi járulékos fejleménye volt a technológiának. A '80-as évek végi hájpban még csak mint bizsergetően új és fura kifejezésmódot emelgették a számítógépes grafikát. Jellemző módon a kultúrpolitika engedélyezési rendszer se törődött vele, besorolhatatlan, nem veszélyes műfajként szabadjára engedte.

Galántai György: Tanulmányok I–XII. (részlet), cibakróm nyomat, egyenként 53×80 cm (12 db), és egy videó

© Szépművészeti Múzeum

A rendszerváltás környékén kristályosodott ki az az értelmezési narratíva, miszerint az újmédia művészet, illetve hívjuk inkább intermédiának (lásd az ekkor alakult tanszéket!), a klasszikus avantgárd és a neoavantgárd leszármazottja. Hát ezért került elő a Bauhaus nagyon is kiemelt módon! (Mellesleg nemcsak a Bauhaus, hanem rengeteg klasszikus művészettörténeti referencia is felbukkan, Rembrandttól kezdve Picassóig – de ez már inkább az új műfaj emancipációs törekvéseiről szólt, nem az előfutár választásról.)

Már ez is elég lenne élménynek, de itt nem áll meg a kiállítás, hanem még visszább lépdel az időben. Ugyanis a lille-i kiállítást megelőzte a Digitart című nemzetközi seregszemle a Szépművészeti Múzeumban, 1986-ban, amikor az új műfajjal már magazin és egyesület is foglalkozott. Ez volt a közönségtoborzás és népszerűsítés időszaka, ahogy láthatjuk a korabeli tévéfelvételek kissé kételkedő, de mégis barátságos riportjaiból. (Tegyük hozzá kaján mosollyal, hogy Soros alapítványa finanszírozta a kísérleteket.) A Digitart felhívására mindenféle számítógéppel kapcsolatos mű érkezett, a matematikai algoritmusoktól kezdve a pixeles vázlattá lapított Cézanne-festményig.

Gábor Áron: Piramisok, 1989, cibakróm nyomat, 60×80 cm

© Szépművészeti Múzeum

Ahogy sétálunk vissza az időben, a komputeres grafikák és videók úgy lesznek egyre bénább szkeccsek. Nincs önálló világuk, inkább a kézzel rajzolt animációs filmek hagyományából táplálkoznak. Ez volt az a korszak – a '70-es évek –, amikor még szobányi gépmonstrumokkal kísérleteztek a vállalkozó kedvű kockák, inkább a poén, mint a valódi úttörő esztétikai felfedezés kedvéért – lásd Ékes Ferenc 1974-es pin up girl-printjeit a leporellókon!

A mai posztinternetes vizuális érzékenység egyik kedvenc bányászati televénye épp a már archaikus patinával édesített, korai számítógépes esztétikum. A '80-as évek komputeres művészete beérett, mint a jó bor, készen áll az újra-felfedezésre.

Induljon hát a csinnadratta!

Kiss Llászló: Fejek II. (Ideológus), 1989, cibakróm nyomat, 57××80 cm

© Szépművészeti Múzeum

— Rieder Gábor

2016. június 28., kedd 10:13
kapcsolódó cikkek
  • Nosztalgiakocka

    Fridvalszki Márk zárta az Artkartell projectspace első kiállítási szezonját. Digitális végítélet és elvágyódás. Take Me Back

  • Save as...

    A kortárs művek múzeumi konzerválásának apropójából a Ludwig Múzeum összerakott egy korrekt újmédiaművészeti kiállítást. Mentés másként...

  • A purhab súlya

    Ütős párosítás! A hazai posztinternetes szcéna legeredetibb objektgyárosa és egy friss absztrakt tehetség a kolozsvári festőkeltetőből. Keresztes Zsófia és Tivadar Andrea a Deák Erika Galériában.

ajánló

Nosztalgiakocka

Fridvalszki Márk zárta az Artkartell projectspace első kiállítási szezonját. Digitális végítélet és elvágyódás. Take Me Back

támogatók