#Posztinternet art

A tavalyi év legfrissebb kortárs művészeti felfedezése a posztinternet art. Észre se vettük, de egy új nemzedék lépett a porondra. Új nyelv, új érzékenység.

Minden posztinternetes művészetről szóló cikk úgy indul, hogy a szerző megjegyzi, az elnevezés több mint vitatható.

Elsőre úgy tűnik, mintha valami hi-techen túli, új törzsi művészetről lenne szó, valami nagyon-nagyon organikusról és földközeliről – pedig nem! Épphogy az olyan típusú alkotómódról beszélünk, amit száz százalékig átitat az internet logikája és képi világa. A digitális bennszülöttek fiatal nemzedékének művészete ez, ahol az alkotásokat linkek kötik egy szélesebb tudástárhoz, legyen az Google-agy, hashtag-halom vagy online fotószolgáltatás.

VEGYÜNK PÁR PÉLDÁT!

A tallinni születésű, de Hollandiában élő Katja Novitskova (1984) állandó szereplő a posztinternetes kiállításokon. Rendszerint a magazinoknál dolgozó lusta képszerkesztők aranybányájából, a közhelyes beállítású stock-fotós adatbázisokból dolgozik. Innen vágja ki szépen bevilágított, negédes állatportréit, amiket végül alumíniumlapra kasírozott szobrokként tálal. De épített olyan bizarr installációt is (lásd a nyitóképet!), ahol találkoznak egymással a motoros babahinták, a facebookos matricák, a mesterséges hajtincsek és a fehérjemolekulák digitális modelljei. Mintha az objektek egy fura, robotos-biologizáló sci-fiből lépnének ki... Pedig csak a minket körülvevő hétköznapi valóságból.

Artie Vierkant: Kép tárgyak, 2011-től, UV print dibond lapon, megváltoztatott dokumentumképek

forrás: http://artievierkant.com

A művészeti mozgalom egyik kulcsműve a New Yorkban élő Artie Vierkant (1986) Kép objektek című, örökké duzzadó sorozata és a hozzá írt esszé. „Vierkant ebben a műben – méltatja az Artspace kritikusa – kutatja a képek és az internet utáni korszak kapcsolatát, mikor is a képeket sokkal könnyebben lehet megosztani, sokszorosítani, változtatni és terjeszteni, mint korábban bármikor az emberi történelem során.” A Kép tárgyak alapja egy digitális kép, amit alumíniumlemezre nyomtatva, körbevágva kiállítanak, majd ennek az objektnek számítógéppel átrajzolt digitális fotójából készül egy újabb mű – illetve él tovább az eredeti. Nem tudni, hol a biztos pont: a fizikai vagy a digitális világban.

De a posztinternetes művészek nem csak a digitális eszközöket kedvelik. Oda vannak a globális konzumkultúrával flörtölő anyagokért, az új materializmus kedves zseléiért, növényeiért és kütyüiért. A berlini Timur Si-Qin (1984) például többször feldolgozta az Axe macsó reklámokból ismert termékeit (Axe-hatás), a kardra felszúrt tusfürdőket, amint kicsorgó nedvük absztrakt pacákat fest a fehér posztamensre. Timur Si-Qin egyszerre tapicskol a matériában, kritizál egy globálisan fogyasztott márkát, fabrikál szobrot és mázol festményt.

Timur Si-Qin: Axe-hatás, 2011, kiállítási részlet, Tanya Leighton Gallery, Berlin

forrás: http://timursiqin.com


WEBKETTŐ

Bár az irányzathoz sorolt alkotók derékhada a '80-as évek közepén született, a „post-internet art” kifejezés 6–7 évvel ezelőtt bukkant fel először a képzőművészetben. A netes művészet új hullámát meglovagoló New York-i Rhizome kollektíva 2006-ban még konferenciát is rendezett Net Aesthetics 2.0 címmel, ami a posztinternetes fiatalok alkotói stratégiáit előlegezte meg. Kevéssel később bontott vitorlát Londonban a New Aesthetic mozgalom. Mindkét „intézményt” weben felnőtt fiatalok hajtották, eltelve a közös alkotás és a nyitott forráskód szépségeivel.

De ez csak ez előzmény.

A posztinternetes művésznek nevezhető fiatalok közül párat felkaroltak a komoly nagygalériák, például a berlini Societé és a Tanya Leighton, a New York-i 47 Canal vagy a Real Fine Arts. Majd az üzletbe beszálltak olyan trendvadászok, mint Carl Kostyál (London és Stockholm) vagy Hollywood kedvence, a Los Angeles-i Stefan Simchowitz.

A kamaszlázadásból divat lett. Bár még nem volt neve.

Ezek a kereskedelmi galériák – és az irányzatra rákattanó sok más társuk – igazán ismert, kísérleti profilú, nehézsúlyú versenyzők a nemzetközi színtéren. Részvételükből már sejteni lehetett, hogy a posztinternetes művészet nem marad egy elfeledett fogalomalkotási kísérlet. Csak a címke hiányzott!

POSZTINTERNET ART MINT OLYAN

A valódi paradigmaváltó skatulyát a nagy intézményes kiállítások tákolták össze másfél éve.

A sort a kasseli Fridericianumban megrendezett Spekulációk Névtelen Anyagokról (Speculations on Anonymous Materials) című bemutató kezdte 2013/2014 fordulóján. A paradigma- és generációváltás a levegőben úszott!

Trisha Baga & Jessie Stead: Grátisz?, 2013, 3D-s videóinstalláció, hétcsatornás hanginstalláció, Music Recorder játékosi székek, tempera a falon, karton, szivacs, üvegek, műanyag palackok és egyéb tárgyak, installáció a kasseli Fridericianumban 2013/2014-es Spekulációk Névtelen Anyagokon című kiállításon

© fotó: Achim Hatzius

Az új nemzedék botrányosan másképp használta a konceptuális művészet fő jelentésalkotó nyersanyagát, a nyelvet. Ahogy a kasseli bemutatóról Enzo Camachi és Amy Lien (szintén posztnetes művészduó) írta: „...a művek szakítottak az esztétikai kijelentések régi nyelvtanával. Tehát másképpen kell beszélni róluk! Inkább hashtagekben (címkékben), mint mondatokban. A Fridericianum csarnokát és a katalógus borítóját is hashtagek borítják, minden ízléstelensége dacára (#symbolicorder, #kassel stb.) rávilágítva a kiállítás fontos szempontjaira.

A social media szerteágazó, trendvadász kategória-rendszere épp megfelel a posztinternetes művészetnek. Hiszen „szövegesen” is jelöl valamit, de mindenféle szépirodalmi vagy tudományos leíróerő nélkül. Puszta kategóriákkal, hashtagekkel.

A másik összegzőigényű kiállítást 2014-ben hozta tető alá a kritikus-kurátor Karen Archey és a galériás-író Robin Peckham. A helyszín a pekingi Ullens Center for Contemporary Art, a cím az ambiciózus Art Post-Internet. A kurátorok a bevezetőben leszögezik a legfontosabb tudnivalókat: „Míg a 20. századi modernizmust nagy részben a kézművességhez, a sorozatgyártás fejlődő technikáihoz, a tömegmédiához és az optikai képiséghez fűződő kapcsolat határozta meg, addig napjaink kortárs kultúráját – a művészeti alkotástól, a társdalomtudományon át, a hétköznapi nyelvig – minden bizonnyal a mindenütt jelenlevő internet. (…) A posztinternetnek az ilyesféle típusú megközelítése nem az internet 'utáni' időkre utal, hanem inkább az internetes tudatállapotra – mikor a hálózati divat szerint gondolkodunk. A művészi alkotás összefüggésrendszerében ez a posztinternetes kategória olyasféle műtárgyakat ír körül, amelyek úgy formálódnak, hogy tudatosítják magukban a számukra életet biztosító hálózatok létét, a koncepciótól és a megvalósítástól kezdve a terjesztésig és a befogadásig. Így a legtöbb itt kiállított mű felhasználja a reklámok, a grafikai tervezés, a stock-fotók, a vállalati márkák, a termékkihelyezés és a kereskedelmi szoftverek képi nyelvezetét. Különböző tematikus blokkokba rendezve, a kiállítás olyasfajta témákat vet fel, amelyek az internetes szabályozáshoz, a titkos, tömeges megfigyeléshez és az adathalászathoz, a hálózat fizikai megjelenéséhez, a poszthumán testhez, a radikális információterjesztéshez és a nyitott forráskódok mozgalmához köthetőek.

Aude Pariset: FX Tridacna (tumblr_lelsnbYMai1qcwgja.jpg), 2011–2013, tintasugaras print rizspapír gombócon, cím nélküli FX-festmény, háló, fénytelen lakk, 25×35×12 cm, részlet az Ullens Center for Contemporary Art Art Post-Internet című 2014-es kiállításából

© a művész hozzájárulásával

ÚJ NET ART, ÚJ POP ART

Ha akarom, a posztinternetes művészet a 2010-es évek pop artja: a populáris kultúrával foglalkozik, hol befogadó, hol ironizáló, hol bíráló tónusban.

De a művészettörténeti leszármazási fa ennél bonyolultabb. Ahogy a műfajt elmélyülten művelő Artie Vierkant írja kulcsfontosságú esszéjében – The Image Object Post-Internet – a posztinternet art valahol félúton van a „hagyományos” újmédia művészet és a konceptualizmus között. Egy nagyon mai válasz a létezők sokféleségének problémájára. Mikor Joseph Kosuth 1965-ben kereste az esztétika lényegét, akkor megalkotta a tárgy-fotó-szöveg hármas reprezentációját. Akkor három szék elég volt a tapasztalat körbejárására.

A posztinternet art fiatal üdvöskéi egész másképp gondolkodnak. Oliver Laric (1981) Változatok című műve például egyszerre létezik szobrokként, rakétákat ábrázoló airbrush-képekként, beszélgetésként, PDF-fájlként, énekként, receptként, darabként, táncként és filmbemutatóként. Seth Price (1973) Szétszóródása pedig esszéként, művészkönyvként, online fájlként és szoborként öltött alakot.

A másik magától értetődő apafigura a számítógéppel generált internetes művészet: a net art. A posztinternet art gyakorlatilag a net artból lombosodik ki, zökkenőmentesen összekapcsolhatók, de a generációváltás határai azért – főleg a fiatalabb nemzedék számára – nyilvánvaló. A webművészet a bináris kód ezoterikus felhőjébe csomagolta mondanivalóját, futurista úttörőkkel próbálva megteremteni egy robotizált szép új világ szép új művészetét. A posztinternetes kölykök az online valóságban nőttek fel, számukra ez a hétköznapi banalitás.

ÚJ ESZTÉTIKA?

Létezik egy olyan párhuzamos mozgalom, ami pontosan ezen az új látványmezőn lovagol. Az Új Esztétikáról (New Aesthetic) van szó, arról a londoni kreatív koponyák által megteremtett vizuális miliőről, amely az ipari kamerák, a rontott képek és a Google utcaképfotók felvételeinek szépségét dicséri, a gyerekkorukból feltörő 8 bites nosztalgia (mint a Super Mario) mellett.

A kanadai online művész, Jon Rafman (1981) például a streetview felvételek közül kiszűrt fotóival futott be az interneten, de tárlatvezetést is tart saját műveiről a Second Life digitális univerzumában. Rafman ugyanakkor készít nagy méretű, posztinternetes művészek között szereplő installációkat is, jelezve a hidat a net art és a posztinternetes művészet között.

Meghökkentő Google streetview-s talált fotó, amit Jon Rafman tett közszemlére a 9-eyes című sorozatának részeként

forrás: http://9-eyes.com

De vissza az Új Esztétikához! A „mozgalom” a főguru, James Bridle londoni dizájner könyve és mikroblogja körül bomlott ki 2011 után. Az irányzat egyik prófétája, Bruce Sterling szerint a New Aesthetic az, amikor „a digitális betör a fizikálisba”, egy olyan avantgárd csoportosulás, mint amilyen egykor az impresszionizmus vagy a kubizmus volt. Csodálják a drónok felülnézeti fényképeit és az arcfelismerő szoftvert, de rég nem hisznek már az olyan ócska, 20. századi álmokban, mint a Mesterséges Intelligencia. Áthatja őket a hi-tech iránti lelkesedés, de mindenféle utópikus, transzcendens világmegváltó hevület nélkül.

Persze Bridle nem mozgalomként tekint a munkásságára, hanem mesterséges tárgyak – weben publikált – vegyesfelvágottjaként, amik a társadalomról, technológiáról, politikáról és az emberekről árulkodnak. A blog jelképe az a Szivárvány repülőgép, amit most Kijevben újra megfestett óriásiban. Az életnagyságú, színes, többszörös sziluett azokat a műholdas fotókat idézi, ahol a gyorsan mozgó utasszállító – a fotózás technikájából következően – szétbomlik különböző színű szellemképekre a mozdulatlan táj felett.

James Bridle: Szivárvány repülő 002, 2014

PinchukArtCentre © 2014, fotó: Sergey Illi

Észrevenni a műhold szemével látható különös szépséget!? Kevés dolog illusztrálja jobban a posztinternetes művészetet a Szivárvány repülőgépnél.

MARAKODÁS A KONCON

Persze a mozgalom már túl van a hőskorán. Nemcsak a webes világban kalózkodó hipszterek találnak benne otthonra, hanem egyre több felkapott fiatal művész. A nagy presztízsű galériák mellett rárepült a témára – többek között – a mozisztárokkal üzletelő Stefan Simchowitz is. Aki a régi csatornákat megkerülve árusítja elképesztően magas árakon az általa felfedezetteket pénzes klienseinek. Az Artplace weboldalán megjelent öntömjénező interjúja kicsapta a biztosítékot az old school művészvilág legendás műkritikusánál, a befolyásos Jerry Salztnál. Saltz üresfejű arrogáns bunkóként írta le Simchowitzot, aki olcsó utánzatokban utazó fiatalokra spekulál.

Ezen a ponton felhasadt a generációs szakadék, a Digital America tárcaírója, Norberto Gomez letrollozta az információhiányban szenvedő idősödő műkritikust. Egymásnak feszül a nyugati és a keleti part, a '80-asok generációja és az „öregek”, a bebetonozott galériások és az új dílerek, az internet előtti és az internet utáni világ.

Minden új nemzedék szembefordul az apák intézményesült köreivel a művészet világában. Előbb kivonul és új platformokat teremt magának (lásd a Secession történetét!), majd bemasírozik a régiek szentélyeibe. A posztinternetes alkotók is ezt csinálják. Már nem lehet megállítani őket.

— Rieder Gábor

2015. január 28., szerda 21:27
kapcsolódó cikkek
  • Nosztalgiakocka

    Fridvalszki Márk zárta az Artkartell projectspace első kiállítási szezonját. Digitális végítélet és elvágyódás. Take Me Back

  • Save as...

    A kortárs művek múzeumi konzerválásának apropójából a Ludwig Múzeum összerakott egy korrekt újmédiaművészeti kiállítást. Mentés másként...

  • A purhab súlya

    Ütős párosítás! A hazai posztinternetes szcéna legeredetibb objektgyárosa és egy friss absztrakt tehetség a kolozsvári festőkeltetőből. Keresztes Zsófia és Tivadar Andrea a Deák Erika Galériában.

ajánló

Kassák×3

Három új kiállítás foglalkozik Kassák Lajos '20-as évekbeli úttörő avantgárd munkásságával. Kassákizmus megalkuvás nélkül.

támogatók