Klisé után eredeti

Nyomóköpeny, Windows-ikon, statikus film. Interjú a legeslegfiatalabb nemzedék legizgalmasabb festőjével, Kristóf Gáborral. Képfilozófia werkfotókkal.

Eredetileg kassai vagy, de kezdjük a legelején: hogyan vezetett az utad a Képzőművészeti Egyetemig?

Akkoriban még nem volt Kassán képzőművészeti szakközép, ezért mentem Miskolcra. És utána pedig magától értetődően Budapest következett – tipikus életút a kassai magyarok körében. Miskolcon másod- vagy harmadévesen beszéltem a tanárommal, hogy én be akarok kerülni a Képzőre. Azt mondta, készüljek fel rá, hogy második-harmadik alkalommal talán sikerülhet. Kicsit kiábrándított, szóval többen felkerestünk egy ottani művészt, aki vállalta a felkészítésünket. Ő, az alkotóház és a főleg irodalmi vonalon aktív „spanyolnáthások” segítettek és hatottak akkor. És Zemlényi Attila, a kollégium egyik tanára, a Műút főszerkesztője. A felvételi jól sikerült, festő szak lett belőle.

Egyetemen kinek a keze alá kerültél?

Először Kovács Attila volt a mesterem, aki egy év múlva nyugdíjba ment, így kerültem át Halász Andráshoz. Lehetett tudni, hogy Kovács el fog menni, de úgy gondoltam maradok. Abban az egy évben tanultam meg igazán látni, és festeni, egyfajta hagyományos módon. Kovács is – a maga konzervativizmusával – csavart egyet a dolgon. Halász pedig nagyon szabadjára engedett.

soha nem léptem ki

a festészetből

Részben ezért is jártam át az Intermédiára, ahol kaptunk egy teoretikus keretet. Azt éreztem, az axiómákat is újratárgyalják, ez tetszett. Egyetem vége felé egyre inkább érződött a nyomás, ami egyre jobban terhelte a tanári kart felülről és belülről is. Emiatt az oktatásról átkerültek a hangsúlyok. (Most ennek nagy a hangja.) Ez frusztrálta a festészetet: sokszor éreztem úgy, mintha bizonyos értelemben kínos műfajjá vált volna.

Mindeközben – 2011-ben – eltöltöttél egy félévet Londonban is...

Nagyon izgalmas volt. Ott láttam, hogy lehet mindezt másként is csinálni. Rengeteg közösségi projekt, működő workshopok, sok aktív ember és merészebb elképzelések. Egy másodéves osztályba kerültem, ahol azt a feladatot kaptuk, hogy mindenki rendezzen kiállítást. Együtt vagy külön, bárhogy. Egészen más hozzáállás. Nem determinálja őket egy médium. Elképzeléseik vannak, ötleteik, amihez aztán az eszközöket megkeresik. Kint csak videókat csináltam, és mikor hazaértem, kezdtem elmozdulni a festészet határai felé, a képiség kérdései felé. De soha nem léptem ki a festészetből.

Ez már a diplomamunkádban is visszaköszönt.

Igen, a legutóbbi kiállításom (Offsetting) anyagának nagy részét is ez tette ki. Még London előtt találkoztam először egy nyomdában – szuper környezetben – a kiselejtezett nyomólemezekkel, illetve nyomóköpenyekkel. Ettől kezdve foglalkoztatott az ofszet. Amikor elhoztam ezeket, nagyon sokáig nem tudtam, mi legyen velük. Nagyon izgalmas alapanyag, de be kellett látnom, hogy így jó: már egy jelentéshordozó forma. Egy automatikus absztrakció, amely képek és szövegek nagy példányszámú nyomtatásának és másolásának a mellékterméke. Mindegyik teljesen egyedi és megismételhetetlen. Nélkülük nem jöhetnének létre a másolatok, és a másolatok nélkül nem jöhetne ez sem létre. Tetszik ez a függőség, ez az ok-okozati viszony.



2014-ben végeztél, a legutóbbi kiállításod – amely egyben a Horizont Galéria bemutatkozója is volt – most zárt be nemrég. Mi történt a köztes évben?

Viharos év volt, a magánéletemben elég nagy változások történtek, a védés utáni nyarat az utolsó percig kiélveztük, aztán hirtelen ott találtam magam ősszel, hogy be kell állnom pultozni. Ez persze kihatott az alkotásra is: rövid idő után heti két nap helyett már négyet dolgoztam, kifolytak a dolgok a kezemből – végül alig maradt időm és erőm alkotni. Ki lehetett volna menni külföldre, de azok is szakmán kívüli munkalehetőségek voltak. Közben jött a galériás esély is, összekaptam magam, rendszereztem a portfóliómat. Ráadásul közben elnyertem a Derkovits-díjat is.

Szabad kezet kaptál a kiállításon?

Megvolt a galéria részéről a kellő rugalmasság és támogatás. Mint összegzés vagy bemutatkozás szerintem jól sikerült. Nekem is fontos pont volt, hogy átlássam, átgondolhassam az eddigieket. A korábbi munkáim és a most kiállítottakat első pillantásra eltérnek egymástól. Én nyilván összefüggésében látom őket, s ezeket bontogatom. Az egyes műveknek vagy sorozatoknak működniük kell külön-külön is. Többféleképpen lehet megközelíteni a munkámat, ha ezek az összefüggések érdekelnek: egyrészt gyakorlatiasan (hogyan készültek és fejlődtek), másrészt egyszerűen stiláris szempontból, harmadrészt konceptuális nézőpontból. Én viszont egyre inkább afelé hajlok, hogy fordítva szeretem magyarázni a munkáimat. Nem kezdek el beszélni az ofszet technikáról, hanem azt mondom: ezek absztrakt képek, tájképek stb. És ebből lehet visszabontani, hogy mit jelent számomra az absztrakció, mi a festészeti hagyomány. Így vezetem vissza egészen a konkrét hivatkozásokig, a festészetig, az ofszet nyomdákig, a szerzőség kérdéséig stb. De ezt nem kell feltétlenül végighallgatnia valakinek.

Kicsit beszéljünk még az anyagról, amivel dolgozol. Legalább olyan fontosnak érzem azt, ami a képeiden van, mint ahogyan ott vannak. Ez egy sajátos viszonyt mutat részedről a festészethez.

Egy egyszerű technikai igényem volt az olyan tiszta alap iránt, ami sima és nem szívja a festéket. Mikor a nyomdában megláttam ezeket a fémlapokat, nagyon megörültem: alumíniumra már korábban is festettek, nagyon jó lesz! Ekkor még csak a lemezek hátoldalát használtam, vagyis csak származását tekintve volt köze a nyomdához.

Kép helyett sokszor

az image fogalmát használom,

ez hiányzik a magyarból.

De aztán egyre inkább elkezdte fúrni az oldalam, hogy mégiscsak jobban meg kéne nézni, mi ez a dolog. Az anyag megfordult és elkezdtem vizsgálni a nyomda által is használt oldalt. Számomra ezek már eleve inkább képként értelmeződtek, mint nyomóklisék. Részben innen származnak a témák is, például a Concordia sztori is. Szóval az elkopott klisé kerül előtérbe.

Mondhatjuk akkor, hogy téged inkább érdekel az anyag esztétikuma, a médium önmagára vonatkozó, önreflexív kérdései?

Volt egy időszak, amikor nagyon el akartam engedni az esztétikumot. Egyre inkább a gondolatmenet, a rácsodálkozások érdekeltek, hogy van ez: a lemez, a raszterek, a finom szintkülönbségek, képmaradványok stb. Ez volt lényeges, hogy mindennek van jelentése – a kiemelés gesztusával együtt –, hogy jelentéshordozó ez is, és csak úgy hagyja magát megtalálni.

Tehát a konkrét jelentés felől tendáltál, részben az anyagválasztásodon, illetve -felhasználásodon keresztül a jelentés kialakulása felé. Ebből viszont adja magát a kérdés, hogy mi az, amit te képként kezelsz?

Igen, ez így egészen pontos. Miután egyben néztem végig az elmúlt időszakokat, úgy érzem, kézbe tudom venni és egyben gyúrni tovább, kivenni ahol sok, kiegészíteni, ahol még hiány van. Szóval így egyben alakul, bízva abban, hogy egyszer kikerekedik. Ez is egy kép. Kép helyett sokszor az image fogalmát használom, ez hiányzik a magyarból. A videó loopjaimat is inkább időben kiterjesztett képeknek tekintem.

A fényérzékeny lemezek esetében teljes filmjeleneteket exponáltam le (Tejút, 2013), így végül is egy statikus képi sűrítmény készült. Táblakép, de az, hogy ez a kép minek a képe és minek az előképe, az számomra legalább annyira fontos. Mint klisé potenciálisan újabb több ezer másolat létrejöttének lehetőségét hordozza magában.

És a már elhasznált nyomóköpeny-festményeknél?

A nyomóköpenyek (Heidi absztraktjai) esetében ez az időbeliség a processzusra is kiterjed, hogy mennyi minden átfutott ezeken. Ebből fakadóan pedig van egy nagyon izgalmas matériánk, ami nagyon plasztikus, térbeli. És ezek időrétegekként is felfoghatóak. A kis tájképek, kis nyomatok kísérletnek indultak, hogy használható-e az ofszet házilag: nagyon szeretem ezt a fajta színkeverést, a rasztereket. Idézve az olcsó vagy ingyenes lapok textúráját – ami egyfajta közös vizuális bankként szolgál, valahol ez egy közös vizuális tudatalattit feltételez. A tájkép alapját is így választottam ki: például a Windows XP basic háttere. Ismerős jelenetek, de nem mindig automatikus a kapcsolat, ez egy játék. Lehet popos vagy akár pointillista képnek tekinteni, tök mindegy. Ez esetben pont, hogy felszabadítani akartam a képet.

A folyamat, a „processzus” ismerete akkor inkább eszköz?

Számomra igen, a befogadó számára bulvár, háttérsztori… Számomra eszköz, mert minél jobban látom át a rendszer működését, annak mozzanatait, annál nagyobb a mozgásterem az eltérítésre. Megtalálom és új kontextusba helyezem: képként kezelem az egészet.

Nemrég zárt a kiállításod. Mik a tervek?

Szeretnék Szlovákia felé is többet mozogni, meg más felé is. Residency. Talán. De folytatni szeretnék több csoportos dolgot is, újabb kísérleteket. Nemrég voltam egy nyomdában és beszereztem egy-két remek dolgot… De arról még nem beszélhetek.

A szövegközi képek az adott projektekhez belinkelt werkfotók; az itt található fotóra klikkelve megnyílik egy képgaléria Kristóf Gábor válogatott műveiből:

 Kristóf Gábor: Nagytotál, 2012, olaj és akril ofszet lemezen (alumínium), 154×203cm, magángyűjtemény

© a művész engedélyével

— Kosinsky Richárd

2015. július 30., csütörtök 07:13
kapcsolódó cikkek
ajánló

A tízes évek

Korszakvég az új évtized küszöbén. Az újabsztrakciótól a posztinternetig és tovább. Zárójelentés.

támogatók