De mégis, inkább a képeken
átszivárgó mosolya ragad meg:
a sárm. És a nonchalance.
Amedeo Modigliani: Fekvő akt kibontott hajjal, 1917, olaj, vászon, 60×92,2 cm
© Oszaka Város Modern Művészeti Múzeuma, Oszaka
Picassónál blockbusteresebbet már nemigen lehet húzni. Márpedig Picasso megvolt, méghozzá jó ízléssel, európai horizonttal és imponáló profizmussal. Erre jött folytatásnak Modigliani, hogy tényleg érezzük: míg a Szépművészeti Múzeum – felújítás miatt – visszavonult, addig az összeolvasztott személyzettel dolgozó Nemzeti Galéria tartja a frontot, kettő helyett dolgozik.
Teljes erőbedobással zakatol a kiállításgyár.
Ha eddig nem lett volna elég tumultus a recepciós csarnokban (volt), most garantáltan lesz (már van is, jelentem). Megérkezett Amedeo Modigliani, a félrebillentett fejű, archaizálóan modern aktok párizsi mestere. A Picasso-kiállítás előnytelen kontrasztot ad a Modigliani show-nak. Ami a „nagytestvérhez” képest ugyan szerényebb, de mégiscsak príma kiállításról van szó, körülbelül hatvan művel – nem fanyalognának ezen az anyagon Bécsben sem! (Sőt, perpillanat mintha Budapesten jobban pörögne a blockbuster üzem, mint a ritmust egykor diktáló császárvárosban.)
Amedeo Modigliani: Kariatida, elölnézet, 1914 előtt, kréta, papír, 427×263 mm, magángyűjtemény, tartós letét
© LaM – Lille Métropole Musée d’art moderne, Villeneuve-d’AscqA kurátorok hangsúlyozottan nem a Modogliani körül rajzó mítoszokra és legendákra akartak építeni – ami a Montmartre szívtiprója esetében nem biztos, hogy a legjobb ötlet. De szerencsére kapunk ízelítőt a legendáriumból is, öregasszonyok és művésztársak mesélnek Don Juanunk ellenállhatatlan stílusáról fekete-fehér filmkockákon. Ahogy így elnézzük, Modiglianinak jól áll a filmvászon. Illetve jól állt volna, ha nem hal meg időnek előtte, egész fiatalon, 1920-ban. A kihajtott galléros, pulóveres fotóján olyan sármosan néz, mint egy férfi mozisztár az '50-es évekből.
olyan sármosan néz,
mint egy férfi mozisztár
az '50-es évekből.
De miért foglalkozunk ennyit a tekintetével és sztárságával, amikor írhatnánk arról a komoly művészeti eredményről, ahogy megpróbálta lecsupaszítani az embert a legmélyebb ős-valójáig, segítségül hívva az archaikus görög szobrokat, az egyiptomi emlékeket, az afrikai törzsi faragványokat, a kambodzsai templomreliefeket és az itáliai primitíveket!? Elszobrászkodott jó pár évig, 1909 és az első világháború kirobbanása között, készítve pár igézően „archaikus” faragványt, ovális fejjel, mandulaszemekkel és késpenge szájjal. Épp azokkal a jegyekkel, amik híressé tették portréit és könnyen megjegyezhetővé stílusát. Minket mégis inkább érdekel a sármos tekintete...
A párizsi művészközeg legszínesebb nemzetközi gettójában élt, összehozta a sors mindenféle jóbaráttal (hogy csak a kiállított portrékból szemezgessünk:), a vikingnek titulált Eggelingtől a mexikói Riveráig, az orosz Zadkine-től a lengyel Kislingig. Imádta az arcképeket, lubickolt a portrékban, csak az emberi fej érdekelte – lecsupaszítva, megnyújtva, lapos háttér elé rakva, szembogár nélkül. Á la Modigliani. Furcsa ellentmondás feszül a zsánerválasztásban: egyszerre volt a '10-es évek nagy avantgárd arcképfestője, miközben minden modellje szinte ugyanolyanná vált az ecsetje alatt. Aki nem hisz nekem, higgyen a Google-nak:
Ezt persze elmondhatjuk a „20. századosan archaizáló”, modern emberkép másik szobrász megteremtőjéről, Giacomettiről is. De ami Giacomettinél nyűg és szenvedés, az Modiglianinál pazar póz, frivol hangulat. Nonchalance. Nemhiába merített belőle sokat az art deco!
Legjobban ott ugrik ki igazi természete, mikor egymás mellé kerül a montparnasse-i bohém képcsarnokból két portré a Nemzeti Galéria falán. Az egyiket természetesen Modigliani festette, az olaszországi Livornóból elszármazott, szefárd zsidó életművész, darabos kezű lengyel szobrász barátjáról, Moïse Kislingról. Nyitott gallér, kancsal tekintet, csókos száj. Mellette pedig ott lóg, hasonló kékben és hasonló beállításban egy másik párizsi havertól, Chaim Soutine-től a kezét tördelő, elkent zombi fejű Oscar Miestchaninoff portréja, tele túlvilági drámával, mélységgel, önszaggató expresszivitással. Amúgy jó barátok voltak, a jóképű párizsi gavallér, Modigiliani és a nyomorúságos gettóból érkező, faragatlan, orosz zsidó lélekbúvár és testspecialista Soutine. Jó páros, mint két komplementer szín a Szajna partján.
Amedeo Modigliani: Női fej, 1912, kő, 58×12×16 cm
© Centre Pompidou, Párizs, Musée national d’art moderne/Centre de création industrielleLáthatunk egy csomó portrét a Nemzeti Galéria kiállításán, kisebb vázlatokat, közepes próbálkozásokat és telivér főműveket egyaránt. És persze egy csokornyi első osztályú aktképet, abból a fajtából, amiket hajlamosak manapság 170 millió dolláros áron, vagyis a világ legeslegmagasabb, csúcs festményárán megvenni a szerencsés művészetkedvelők a tengerentúlon. Modigliani ma exkluzív szupersztár, de már életében elkényeztették volna a vásárlók, ha nem hal meg túl fiatalon. A jó szemű műkereskedők már kinézték maguknak – de a tütőbaj másképp akarta.
Tragikus betegség, tékozló szerelem, párizsi macskakövek, úttörő avantgárd – minden adott egy szép avantgárd életműhöz. De mégis, inkább a képeken átszivárgó mosolya ragad meg: a sárm. És a nonchalance.
Amedeo Modigliani: Fiatal nő ingben, 1918, olaj, vászon, 100×65 cm
© Albertina, Bécs – Batliner gyűjtemény
