Házibulik kora

Ember Sáriék az Astoriánál, Borsos Lőrincék a Vígszínház mögött. A kortárs képzőművészetben beköszöntött a házibulik kora.

A kevésbé izgalmas mai művészet berendezkedett a nagy-nagy kiállítóhelyeken. Nem érzi otthon magát, kényelmetlenül fészkelődik, zavarja a white cube és a sok reflektor. Az igazán izgalmas kortárs művészet pedig más helyszínek után néz. Na nem, arról szó sincs, hogy a föl alá menne, ahogy azt Duchamp jósolta, hanem él a rendelkezésre álló vidéki kunstahallék (déjà vu), illetve a privát terek adta lehetőséggel.

A személyes lakástérben berendezett kis kiállításoknak egész különös aurája van, ott vibrál körülötte a privát családtörténet és az emberi létezés lenyomata. A „helyspecifikus” művek pedig boldogan állnak le társalogni ezzel a miliővel, meg nem ismételhető párbeszédeket generálva. (Az elmúlt időszakban az OFF Biennále fedezte fel újra ezt az „intézménytípust”.) A két legpezsgőbb kiállítás az elmúlt hetek Budapestjén – nem véletlenül! – két magánlakásban esett meg. Fakuló, kimúló polgári díszletek között.

Az egyikben a Borsos Lőrinc művészalteregó (nehéz már pontosan fogalmazni, a kurátori gender-analizátor kritikus pillantásaitól kísérve) párterápiáról készített végtelenül személyes munkái vannak elszórva, a kettős egót jelképező kristálytól a pszichológusnál készült videók random részleteiig. (Objektív harmadikként bevonták Szenteleki Gábor festményeit is.) Borsosék amúgy is mindig pőrére vetkőznek a kiállításokon, de itt, a Vígszínház mögötti polgári lakás elkoszolódott falai között minden színpadi manír lehullik róluk. A néző belemászik a lelkükbe, ők meg belemásznak a nézőébe. (Klikk a fotóra a képgalériáért!)

Részlet a Borsos Lőrinc: Önkritikus portré című kiállításból (Statement tárgy 1., 2016, szekrény, lightbox, változó méret, külön köszönet Halász Péternek), 2016, 115-106 lakásgaléria

© a művészek jóvoltából, fotó: Sulyok Miklós

Ember Sári nem a néző lelkébe, hanem a család múltjába mászik bele, amikor közszemlére teszi a százéves, leharcolt, nagypolgári otthont a Múzeum körúton. Itt lakott Dr. Ember Károly nőgyógyász és neje (plusz szobalány, nevelőlány és szakácsné), majd ifjabb Ember Károly és becses családja, majd Ember Sándorék és így tovább. Az ablaküvegbe a 19. század végén karcolták be az évszámokat, a Herendi kályhát félbeszedték az '56-os találat után, az aranygyűrűk viszont eltűntek, mert magukkal vitték a betörők. Miközben megidéződik a szaftos családi történelem, a művészek tele pötyögetik a majdnem üres tereket pöpec kortárs alkotásokkal. Itt egy talányos Ember Sári-fotó, ott egy Keresztes Zsófia-féle groteszk objekt, amott pedig Bruno Baptistelli letisztul absztrakt táblaképei. Még egy fotógaléria (klikk a képre!) is visszaadja a kivételes miliőt:

Részlet A gyűrűk mennek, az ujjak maradnak című kiállításból (elől Ember Sári agyag objektjei, mögötte fotói, jobbra a hagyatékból való képek, a „lerövidült” Herendi kályha, mellette Hakkel Márton videója és Dr. Ember Károly privát fotója, legfelül Keresztes Zsófia riasztó-makettje), 2016, magánlakás

© fotó: Ember Sári

— Rieder Gábor

2016. február 26., péntek 14:55
kapcsolódó cikkek
ajánló

God bless this mess

Szellemidéző szeánsz és maszturbáló nyuszika

támogatók