In da studio vol. 3. Klájó Adrián

Agro, kortárs gótika, fekete, (tárgy)intervenció.

„Alapvetően rurális témákkal foglalkozom, korábban pedig többnyire ready-made-ekkel dolgoztam, olyan tárgyakkal, amelyeket a közvetlen környezetemben találtam” – kezdi az alkotó, majd hozzáteszi, hogy a művei akkor működnek igazán, amikor az intervenció vagy a művészi szándék nagyon minimális volt. Mint mondja: az alkotások akkor elevenek igazán, ha nem tesz hozzájuk sokat, az izgatja igazán, hogy a létező folyamatokba hogyan tud úgy becsatlakozni, hogy az hozzáadott értéket jelentsen. Például 2016 óta, tehát nyolc éve gyűjti a rohadt birsalmákat, amelyek mostanra kőzetszerűvé váltak. „Ezeket mindig  máshogyan rakom ki, de nem akarok velük túl sokat, hiszen már önmagukban hordoznak valami lényegit”. Konzerváltak magukban valamiféle energiát, ami most - bár fosszíliákra emlékeztetnek - pulzál bennük és ennek felmutatása már önmagában elegendő, nem igényel egyéb hozzátételt.
Klájót egy időben több kritikát kapott nem szakavatott személyektől, hogy a művészi szándékot igyekezett a legminimálisabbra csökkenteni, ezek hatottak rá, de önmaga is sokat vívódott saját szerepének definiálásával, ekkor kezdett expresszív képeket festeni és intenzívebb színeket használni, de szerencsére gyorsan rájött, hogy ez nem ő.


„Ekkor találtam rá a kortárs gótika fogalmára, elkezdtem kutatni a témát, majd rájöttem, hogy a jelenségnek vannak olyan elemei, amelyek jól illeszkednek abba, amit csinálok”.



Klájó mondja, hogy a sötétséghez való vonzalma köti a gótikához, de szintén izgatja a nem összeillő dolgok párosítása, a különböző anyagi minőségek egymáshoz illesztése vagy az eltérő idősíkok ütköztetése. Régi és új egyszerre jelenik meg Klájó műveiben, de izgalmasan vegyíti az ősit, a transzcendenst a hétköznapival és a banálissal.
A HAB műtermében beszélgetünk egyébként, Klájó itt töltött egy öthetes rezidenciaprogramot, az itt berendezett térben a sok rajz és assemblage mellett készült egy helyspecifikus installáció is, ami a gótikus szeánszok hangulatát éppúgy megidézi, mint a vidéki rítusok világát. Az agro és a gótika épp a különböző termékenyítő, tisztító, ünnepi szertartások fogalma mentén ér össze, mutatok rá, majd Klájó hozzáteszi, hogy

„a modern, elvarázstalanodott világunkban, ahol a tömegtermelés és a túlfogyasztás a jellemző, ahol minden kiszámítható és nagyon egzakt, ott az emberek vágynak arra, hogy valamilyen módon újrakapcsolódhassanak úgy a matériával mint a transzcendenssel,

és ebben pont az anyagiság kontra immaterialitás a lényeg, mindkettőre egyszerre van igény. Szerintem ezt ma leginkább a művészeten keresztül tudják megélni”, összegzi. Mert a művészet tud olyan lenni, ami kiemel a realitásból, ami megnyitja bennünk azokat a kapukat, amelyeket szépen bezártunk ebben a túlracionalizált világban.


Az installatív műveinek gyakran van egy erős vertikalitása is, teszem hozzá, ami szintén a transzcendessel való kapcsolódás szimbóluma lehet. „Őrületes sebességgel futunk ezen a horizontális timeline-on, a vertikalitást pedig szinte teljesen mellőzzük, pedig ez az irány, amely segíthet abban, hogy megálljunk vagy elmélyüljünk a horizontálison”, magyarázza Klájó, majd hozzáteszi, hogy egyszerű dolgokkal, irányokkal és arányokkal nagyon sok mindent ki lehet fejezni, ezért sem szeretné túlkomponálni a műveit.
És talán ezért sem használ túl sok színt. Mint mondja, a színek elvonják a fókuszt, az árnyalatok érzelmeket hívnak elő belőlünk és csak tovább erősítik a valóság zajosságát. Képein tárgyain, installáción a fekete dominál, valamint a tárgyak eredeti színe, fehérek, fémes szürkék, földszínek.

„Szeretem a feketét, ez az a nem-szín, amely önmagában annyira intenzív, annyira sok energia van benne, hogy minden más mellette felesleges.

És, ha nincs szín, akkor a néző is jobban tud fókuszálni a textúrákra, a formákra”. De a fekete nála az előítéletekkel és kulturális kódoltságunkkkal ellentétben nem gyász vagy a halál szimbóluma, (bár az is néha) hanem a dominancia, az erő. „Alapjáraton a fényelnyelő és fényvisszaverő képessége érdekel”.
„Továbbra is azt vallom, hogy maga az anyag és a médium az üzenet. Nem kell nekem kreálnom egy teljesen új dolgot, nem kell feltalálnom a csőbe a lyukat, hiszen ezek az anyagok már önmagukban szólnak valamiről, már önmagukban hordoznak olyan energiákat, amelyekhez lehet kapcsolódni”. 


És bár Klájót elsősorban a természetben fellehető anyagok és dolgok, a már létező formák, valamint a matériában megbújó energiák foglalkoztatják, a friss műveiben egyre dominánsabban jelenik meg a narratíva. Régebben csak absztrakt formák voltak, azonban a figurativitással a tárgyakhoz köthető, a folklórból merített narratíva által kisebb történetek ivódnak bele a kompozíciókba. Friss műveiben megjelenik az erőszak természete, a dominancia és deviancia fogalmai, az ellenség, a sebezhetőség fogalma, az elnyomás és elnyomottság dialektikája, miközben Klájó a középkori és vidéki legendákat, történeteket appropiálva alkotja meg kompozícióit, amelynek visszatérő motívumai a vidék jellegzetes tárgyai (vasvilla, esőcsiga, kombájn), valamint azok az állatok, amelyeknek van egyfajta bestiális jellege (pl. gyöngytyúk, patások ).

AZ ÖSSZES KÉP: Mű- és műteremrészletek Klájó Adrián rezidenciáján a HAB-ban. 

© a művész és a HAB jóvoltából. Fotó: Lidia Paseczki

Klájó művei attól is izgalmasak, hogy egyszerre nagyon ismerősek, miközben mégis van bennük valami, ami viszolygást szül. Hétköznapiak és mágikusak, banálisak és transzcendensek egyszerre, behívják a kanti fenséges fogalmát és valamilyen módon kapcsolatba hozhatók a rémisztővel, a kísértetiességgel, a rejtélyességgel. Művei olyan dimenziókat nyitnak meg, amelyek túl vannak a láthatón és a megismerhetőn, emiatt befogadásuk is inkább zsigeri szinten zajlik, az inkább érzéki, mint ésszerű.

— Kocsis Katica

2024. április 10., szerda 05:12
kapcsolódó cikkek
ajánló

Erményi Mátyás: Könyvek, amiket el kellett volna olvasnom

Erményi Mátyás: Könyvek, amiket el kellett volna olvasnom, acb Attachment, 2024.

támogatók