Részletek Halász András és Nosek László Feminin robot c. kiállításából, Computer Says No Galéria, 2025.
Jean Paul Sartre az 1943-as Lét és semmi művében vezette be a tekintet fogalmát, és kimondta, hogy a másik ember szemlélésének aktusa szubjektív erőkülönbséget, hierarchiát hoz létre, hiszen a néző és a nézett a szubjektum és az objektum viszonyrendszerében tételeződik. A néző mindig egy aktív, a nézettség pedig egy tárgyiasult és passzív szerep. Ebből indult ki Laura Mulvey, amikor az 1975-ös Visual Pleasure and Narrative Cinema című esszéjében bevezette a férfitekintet (male gaze) fogalmát, azt állítva, hogy az összefügg a voyeurizmus (szexuális élvezettel vagy gyönyörrel történő nézés), a szkopofília (a nézésből származó öröm) és a nárcizmus (az önmagunk szemléléséből származó öröm) jelenségeivel, így bizonyos szempontból mindig kapcsolódik az erotikához is, valamint, hogy a patriachális társadalmi berendezkedéseket húzza alá.
Izgalmas ebből az irányból elkezdeni olvasni Halász András festményeit és Nosek László szobrait, ugyanis ezek az ábrázolások, amik most minket körülvesznek nem a férfitekintet dominanciáját hirdetik, még azokban az esetekben sem, amikor az adott ábrázolásnak erotikus vagy szexuális töltete van. Nem a néző vágyának kiszolgálásáért vannak: Halász Andrást szinte kizárólag festői kérdések, pikturális problémák foglalkoztatják még akkor is, amikor aktot fest, Nosek szobrai pedig inkább a groteszk fogalma mentén közelíthetők meg.
Halász András klasszikus időtlenséget sugárzó alakjainak pillantásai elől nincs menekvés. Esendő vagy éppen átütő, kacér és kihívó tekintetük ereje mindenen áthatol és magához szippantja a nézőjét. E képek előtt állva a biztosnak vélt voyeur státuszunk meginog, óhatatlanul is szinte fizikai kapcsolatba kerülünk ezekkel az alakokkal, akikkel épp a saját esendőségükön vagy pajzánságukon keresztül azonosulunk. Pszichologizáló aktok ezek, amelyekkel Halász érzékenyen rátapint alanyainak pszichikumára, csendesen és empatikusan közvetíti modelljeinek létbizonytalanságát és egzisztenciális szorongásait, felmutatja megannyi nyugtalanító ösztönérzésüket és törékenységüket, miközben saját sebezhetőségünkre is rámutat.
Czóbel Béla Kislány ágy előtt 1905-ös festménye, Edvard Munch kamaszkorú lányokról festett művei, Schiele esendő figurái jutnak eszembe Halász András festményei kapcsán, aki szintén intim, privát pillanatokban örökíti meg modelljeit. Nem a férfitekintet számára készült ábrázolások ezek, hiszen testük önmaguknak való, mi pedig a festmény nézésével tulajdonképpen határátlépőkké válunk. Halász András festményeit nézve a befogadónak ugyanis szembe kell néznie azzal a kellemetlenséggel, hogy olyasmit néz, ami nem az övé. Amit nem birtokol.
Aztán itt szerepel Halásznak az a két festménye is, ami a férfitekintet alól felszabadult nőt mutatja fel, a maga mögött kacéran kikacsintó és a magának gyönyört szerző alakokat, amelyek minket, nézőket a kihívó tekintetükkel és nyílt szexualitásukkal hoznak zavarba. Manet Olympiája jut eszembe, a képből kihívóan kitekintő prostituált képe, amelynek póza a férfitól való szexuális és gazdasági függetlenségét hirdeti. Olympia konfrontatív pillantását gyakran a patriarchátussal szembeni dac csúcspontjaként emlegetik, ő a nő, aki már nem elszenvedője a néző tekintetének, hanem egy öntudatára ébredt alak, aki pózának minden egyes momentumával megakadályozza, hogy belekényszerítsék a hagyományos szerepekbe. Nincs ez másképp Halász említett aktjai esetében sem, sőt: ilyesmiről szólnak Nosek most kiállított szobrai is.
Nosek MUTT ER-ja a (férfi)embert bűvkörébe vonó nő figurája, amelyben egyszerre van jelen az összes negatív női archetípus, a bűnre csábító Évától a végzet asszonyáig. Már nem a férfifantázia kiszolgálását célozza, hanem épp szembemegy azzal: a Willendorfi Vénusz parafrázisa tulajdonképpen bekebezeli, a belsejébe zárja a fallikus bombát, ezzel mintegy hatástalanítja is azt. Nosek Vénuszában van valami fenyegető, hiszen úgy érezzük, hogy testével bármikor összeroppanthatja a magába börtönzött fallikus fegyvert. Hasonlóan démonikus az Adidas szuka, a nő, aki rettegésben tart mindenkit: megközelíthetetlen, kiszámíthatatlan és épp emiatt veszélyes.
E két szobor egyébként fontos kérdést feszeget: azt, hogy vajon a femme fatale egy hatalmat nyert karaktertrópus, aki a patriarchátus hamvaiból emelkedik fel, vagy épp a férfi vágyát aláhúzó és kiszolgáló figura? A femme fatale-nak, Nosek groteszk hangulatú szobrainak vagy Halász kacéran hátratekintő figurájának megvan a képessége, hogy áldozatát elbűvöli a bájával, varázslónő, boszorkány, vámpír, szirén, de bárhogy is hívjuk őket, egy bizonyos: szó szerint a férfiak pusztulását idézik elő gyakran épp csábító természetükből fakadóan. A femme fatale azzal, hogy felismeri a társadalmi normák szövetébe szőtt égbekiáltó szexizmust, ezt a valóságot felhasználhatja hatalmának visszaszerzésére, így képes leszámolni a férfitekintet elnyomó természetével.
A mostani kiállítás izgalma tehát leginkább abban áll, hogy bár a művek alkotói, Halász és Nosek, férfiak, alkotásaik azonban túllépnek a férfitekintet uralta kánonon, ábrázolásaikkal pedig kétféleképpen haladják meg a male gaze fogalmát. Halász egyrészt kiiktatja az erotikus mozzanatot a képeiről, és a kompozíciók festőiségére, valamint az alakok emberi mivoltára fókuszál. Csendéletszerűen megfestett képein nem a nemiség vagy a szexualitás a fontos, hanem az esendőség. Aztán ott van ez a két merész csaj, akik pajzán pózaikkal aktív, cselekvő szerepet öltenek és visszaszerzik a testük feletti hatalmat. Ezt látjuk Noseknél is: a végzetes nőt, aki nem fél ránk morogni, ha túl közel megyünk hozzá.
