Artkartell - Negro sunshine

A Whitneyt (teljes nevén Whitney Museum of American Art) egy felső tízezerből való bohém nő, bizonyos Gertrude Vanderbilt Whitney alapította 1931-ben. Az intézmény ikonikus korábbi hajlékát a Bauhaus egykori magyar legendája, Breuer Marcell tervezte a '60-as években. A brutális szürke tömbjéről és oldalra kukucskáló ablakairól híres épület – mint egy fejére fordított zikkurat – magasodott a Madison sugárúton. Még most is ott magasodik, bár jelenleg zárva. A hírek szerint a közeli Metropolitan Múzeum modern részlege fog ideköltözni.

lefelé lépcsőző,

csupaüveg,

tömbösített felhőkarcoló

A Whitney viszont visszavándorolt alsó Manhattanbe, a kortárs sztárépítész Renzo Piano által tervezett új házba. Ami pont a fordítottja a felfelé lépcsőző Breuer-féle épületnek: lefelé lépcsőző, csupaüveg, tömbösített felhőkarcoló. Olyasmi karakterű, mint az elmúlt egy-két évtizedben emelt modern New York-i kortárs múzeumok, a New Museum vagy a MoMA. Elegáns, látványos, kicsit játékos, nagyon napfényjárta és minden ízében hi-tech. A tetőteraszról kell lefelé haladni szintenként, akár lifttel, akár az emeletről emeletre ismétlődő széles teraszokon át. És akinek ez nem elég, az nézheti a hatalmas üvegfalakon túli panorámát, a folyóparti mólókat, a közeli raktárak tetejét, a felhőkarcolók sziluettjét vagy az épület lábánál induló High Line – egykori metróvonalból – parkosított sétányát.

A Whitney Múzeum új épülete (tervezte: Renzo Piano) a mellette induló High Line parkosított metró-felüljárójával

Lépcsős lejárók a Whitney Múzeum új épületének külső teraszai között

Hivalkodó, magamutogató, nyolcemeletnyi neomodern dobozépítmény; egyértelműen jelhagyási szándékkal megtervezve. Tökéletesen működik, de a látványos architekturális körítés már-már elvonja a figyelmet a tartalomról: a nyitókiállításról. Ami egy hatalmas, egy évszázadot átölelő képzőművészeti seregszemle, Nehéz látni Amerikát (America Is Hard to See) címmel.

„A te New Yorkod kubista, futurista város. A modern gondolatot fejezi ki építészetével, életével, lelkületével” – írta a francia avantgárd festő, Francis Picabia 1913-ban. És bár sok szempontból igaza volt, az amerikai képzőművészet még korántsem állt ekkor a modernség magaslatán. Sőt. Az angolszász klasszikus ízlést és a tenyeres-talpas vidéki nyárspolgárságot sokáig tartott levetkőzni. De a Whitney kurátorai ügyesek: a '10-es és '20-as évekből is finom előételeket válogattak össze: nonfiguratív papírmunkákat, kubizáló csendéleteket, puhán ködlő expresszív formákat és art déco városi tájakat.

Georgia O'Keeffe: Zene, rózsaszín és kék (II.), 1918, olaj, vászon, 88,9 × 76 cm, Whitney Museum of American Art, New York

Majd mindeme izmus-csemege után jön az aduász, Georgia O'Keeffe bűbájos absztrakciója, a női szeméremajkakat idéző organikus fodrozódás. O'Keeffe színkölteményére érkezik válaszul a gépkorszak füstös-olajos modernsége. Ez már az igazi Amerika. Sőt, ha tetszik, az első igazán amerikai stílus. Ahogy a pengeéles ipari tájak portretistája, Charles Sheeler mondta: míg a középkori Európa klasszikus művészetét a kereszténység hatotta át, addig az Egyesült Államok valláspótléka a gyáripar. Itt ez hatotta át a művészetet. És ő is ezt festette, a szürke raktárakat, kikötői depókat, sok precizionista kollégájához hasonlóan.

Gépkorszak, art déco és Alexander Calder szobrai – részlet a Nehéz látni Amerikát című kiállításból, Whitney Múzeum, 2015

Az amerikai művészet 20. századi történelme nem csak modern törekvésekből áll össze. Ott sorakoznak egymás mellett a kiállításon a kissé bumfordi vidéki jelenetek, a realista falusi dokumentarizmus, illetve a feslett nagyvárosi lét nem túl kifinomult ábrázolása. Grant Woodtól a műfaj kereteit széfeszegető Edward Hopperig – akinél fájóbban senki se tudta megfesteni a préri minden ürességét hordozó újvilági magányt. (És mindeközben persze nyomult a szürrealizmus, ami errefelé inkább volt álomszerű és talányos, mint polgárpukkasztó.)

Edward Hopper: Vasárnap kora reggel, 1930, olaj, vászon, 89,4 × 152,4 cm, Whitney Museum of American Art, New York

A bomba a második világháború után robbant. A civilizációs katasztrófa után (melynek szerves része volt egy másfajta bomba), az amerikai művészek körbenéztek a hagyomány kiürült romjain. „Kiszabadítottuk magunkat az emlékezet, a kötődés, a nosztalgia, a legenda és a mítoszok málhája alól – mondta Barnett Newman 1948-ban –, melyek a nyugat-európai festészet eszközei.” Itt következik az absztrakt expresszionizmus, az első nemzetközi sikerré váló amerikai stílus. És minden, amit ebbe a széles kalapba szokás még sorolni. Egy lírai színvilágú, de nagyon tömény, csöpögtetett Pollock, egy letargikus Rothko és de Kooning brutális erejű biciklis nője, szétrepülő fogsorral és kegyetlen gesztusokkal.

itt nem csak bemutatják,

de „csinálják” is

a kortárs képzőművészetet

Az ez után következő két évtizeddel a kurátorok szépen felmondják az amerikai modern művészet leckéjét. A hard-edge kemény vonalaitól, a minimalizmus lecsupaszított tömbjein keresztül, a pop art óriási méretű ikongyűjteményéig. Rutinos muzeológusi munka, sok jól ismert remekművel. De a nagy elbeszélés mellé bekötnek egy-két mellékszálat, például a testre koncentráló '70-es évekbeli performanszokról, az elektronikus eszközök megjelenéséről vagy akár a figurális festészet töltöttkáposztáját újra felmelegítő Philip Gustonról.

Edward Ruscha: Nagy márkanév nyolc reflektorral, 1962, olaj, házi festék, tinta, grafitceruza, vászon, 170×338,1 cm, Whitney Museum of American Art, New York

Pop art minden mennyiségben – részlet a Nehéz látni Amerikát című kiállításból, Whitney Múzeum, 2015

Ahogy halad lefelé a néző a termekben, úgy nő a szintek alapterülete és a bemutatott korszakok sokszínűsége. A hetvenes évektől belépnek a Whitney saját kiállításai is a művészettörténeti folyamba, hiszen itt nem csak bemutatják, de „csinálják” is a kortárs képzőművészetet. Például a '93-as Whitney Biennáléval, ahol az elnyomott kisebbségi, női és meleg művészek kaptak széles nyilvánosságot. És persze itt a '70-es és '80-as évek fordulóján serénykedő Pictures Generation is, élén a filmszerepeket „eljátszó” Cindy Shermannel. AIDS-rettegés, Reagan-utálat, fekete-emancipáció, majd szeptember tizenegy és az empire. Minden rendű és rangú politika. (Az Obama házaspár mondjuk kedvesen édeleg egy kis festményen.)

Nyolcvanas évek, graffiti, tévé, újképek – részlet a Nehéz látni Amerikát című kiállításból, Whitney Múzeum, 2015

Cindy Sherman: Cím nélküli filmrészlet (45.), 1979, zselatinos ezüst nyomat, 20,3×25,4 cm, Whitney Museum of American Art, New York

Végül pár szétcsúszó gondolat az egész friss kortárs művészetről, Cory Arcangel videójátékától Mark Bradford óriás ezüst vásznáig. A végkicsengés meglehetősen szomorú: Glenn Ligon visszafelé fordított nagy Amerika neonfelirata zárja az óriás mustrát. Illetve egész pontosan a fal túloldalára rakott párdarabja, a feketén világító negro sunshine.

De ha innen hátrafordulunk, az új Whitney széles üvegablakán túl vigasztal minket a káprázatos New York-i panoráma. Ragyogó napsütéssel.

Az új Whitney Múzeum éjszaka

Nehéz látni Amerikát
Whitney Museum of American Art, New York
2015. május 1–szeptember 27.

Negro sunshine

Koleszár Kata: Guardians of the Garden