Az elmúlt napokban minden közösségi oldalon hatalmasat futottak az augusztus 20.-i Szent István Napi Parádé képei. A guruló diszkós Szent István, a rózsaszín csillám-turulmadár (a.k.a. gurulmadár), a Gyalog galopp-jelmezes táncosok már napok óta vidítják az Internet népét. Majd az eseményről közzétett fotók és videók – elsősorban a geometrikus absztrakcióval kidekorált félmeztelen izompacsirtákról – tovább emelték a hangulatot. A beszámolók a felvonulás zenei sokszínűségére is kitértek: a huszárok, sámánok, sárgakendős apácák, kortárs táncosok csoportjai között jól eltalált helyeken folk-rock díva, cigányzenekar vagy éppen egy jólfésült popzenekar is előkerült.
A parádé akkorára sikerült, hogy megszólítva érezte magát szinte a teljes közvélemény a publicistáktól az online folklór-gyárosokig. A tízmillió esztéta országában két jelző, a "giccs" és a "camp" emelkedett mindenek felé, sokszor következetlenül vagy egymás szinonímájaként használva a fogalmakat. Jelen írás ebből a célból is született, hogy egy aktuális és potenciálisan sokakat érdeklő jelenség kapcsán világítsa meg az esztétikai kategóriák jelentését: mi is az a camp, amiről mindenki beszél és miért nem lehet csereszabatosan használni a "giccsel"? 
Forrás: Felsmann István
A camp terminust Magyarországon szinte kizárólag Susan Sontag 1964-es – magyarul 1971-ben megjelent – Campről című ikonikus esszéjéből lehet ismerni, amelyben az író egy definiálhatatlan szenzibilitásról ír. Ennek feloldására 58 „epigrammában” hozza esetenként ellentmondásos példáit, amelyekből ugyan tisztázatlan összefüggésben, de központi elemként a rossz ízlésben felfedezett élvezet és a személyiség művi túlperformálása körvonalazódik. Példái közt sok olyan akad, amely egyértelműen egybevág az Andrássy úti előadással: határtalan színpadiasság, gazdag látványelemek, stilisztikai túlburjánzások és következetlenségek, a klasszikus nemi szerepek túljátszása, a grandiózus komolyság totális elhasalása, etc. De mint tudjuk, csak azért mert két dolog ugyanúgy néz ki, nem feltétlenül ugyanaz.
Sontag írása a maga nemében úttörő volt, hiszen az addig értelmiségi szempontból marginálisnak tartott kulturális jelenséget elsőként emelte be az akadémiai diskurzusba. Ugyanakkor, ami hozzánk már nem érkezett meg, az az ezt követő 1980-90-es évek amerikai camp-vitája, amelyben tucatjával jelentek meg a campet különböző szempontok alapján szisztematikusan analizáló esszék, tanulmányok, kötetek. Ezek leginkább arra törekedtek, hogy megtalálják a camp jelenségeket összetartó stratégiák mögötti individuális és szocio-pszichológiai logikát.
A kategorizálás alapjait elsők közt Mark Booth fektette le Camp című 1983-as monográfiájában. A camp embereket és camp tárgyakat (amelyeket camp emberek alkotnak camp embereknek) elválasztotta azoktól az emberektől és tárgyaktól, amelyekért a camp emberek rajonganak. Amikor a campről alanyi szempontból beszél, Booth ezt egy folyamatos és konzekvens személyiség performálásaként, önreprezentációként határozza meg a sontagi szenzibilitással szemben. Számtalan esettanulmányából egyértelművé teszi, hogy a camp nem univerzális, hanem különböző kulturális miliőkben felvett, formailag sokféle attitűdöt jelöl egyszerre. A camp szubjektumokat úgy írja le, hogy az adott kulturális közegben a marginális felé nagyobb elkötelezettséget prezentálnak, mint amennyit a marginális megérdemel. Booth a marginális kategóriába többek között olyan jelenségeket sorol, mint például a triviális, trashy és giccses kulturális produktumok vagy jelenségek. A giccs és a camp közti különbséget tovább tárgyalja. Azzal érvel, hogy míg a giccset – bár célját művészeti silánysága miatt nem éri el – fennkölt szándékkal hozzák létre, addig a camp kapcsán ez a szempont nem merül fel. Ugyanakkor a camp egy reflektív logika mentén szívesen protezsálja a nyilvánosság előtt a giccset. Ennek azonban a célja egy bizonyos esztétizáló önparódia performálása, és nem a giccs elfogadtatása vagy kanonizálása a szűkebb vagy tágabb körű nyilvánosság előtt.
Ha Magyarországon lehet valamiben össznemzeti konszenzus, az talán az, hogy ami az állami reprezentációtól a legtávolabb áll, az a marginalitás és az önparódia.
Amennyiben a jelen felvonulást a korábbi kulturális termékek közegében nézzük, úgy az esszenciálisan azonos az elmúlt 11 évben számtalanszor megtárgyalt jelenséggel. Eszerint az emlékezetpolitika a kulturális identitás formálásának, az önlegitimálásnak, a népszerűség erősítésének az eszköze. Ezen üzenetek egyik legfőbb hordozója pedig a legkülönbözőbb formákban előadott, művészieskedő, nemzetieskedő, történelmieskedő, ünnepélyeskedő, didaktikus giccs. A Szent István Napi felvonulás a szokványosnál nagyobb léptékű és kísérletező formátuma (és annak szembeötlő esztétikai kudarca) miatt látványosabb, mint egy átgondolatlanul felállított szobor, egy rosszul megírt dal, vagy egy pszeudo-historikus építészeti rekonstrukció, de alapvetően ugyannak a stratégiának egy újabb eleme. Erre pedig már van szó, ez az agit-prop giccs.
Ezen szempontok alapján a tárgyalt eseményre alanyi jogon nem illik a camp besorolás. De nem zárja ki hogy más hipotetikus esetben ne kötődhetne a camphez.
Az autentikus camp befogadói oldalról úgy nézne ki, ha alanyunk minden zsigeri politikai-esztétikai elutasítást levetkőzve, a forgatagban elvegyülve beleéléssel énekli a dalokat, őszintén megcsodálja a hatalmas guruló konstrukciókat, lelkesen megtapsolja a táncosokat, felvonulókat, jelmezeket, hangmérnököket és persze a rendezőt. Hiszen valójában fantasztikus szórakoztatás történt. Camp továbbá, ha ezek után az adott eseményt egy, azt esztétikai vagy kulturális logika alapján elutasító közegben őszintén és konzekvensen képviseli.
Másrészt alkotói szempontból akkor lenne camp, ha azt feltételezzük, a parádét rendező Juronics Tamás, a legnagyobb trójai zseniként, előre megfontolt szándékkal campezte szét a nemzet ünnepét. A gigantikus megbízást arra használva, hogy újra- és túljátssza a jelen politikai diskurzus kulturális mintáit.
Mindkét esetben fontos azonban, hogy a hipotetikus nézőnk vagy valós alkotónk – az első esetben kisebb, a másodikban nagyobb – nyilvánosság előtt egy nem eseti, hanem folyamatosan játszott személyiségét performálja, amely véleményét hitelesíti. Egy adott jelenséget a camp logikája alapján létrehozni az mindig paródia marad.
Az az elementáris érzés, amit az esemény hatására tapasztaltunk, talán egy sokkal egyszerűbb kortárs terminussal is leírható, ez pedig a "cringe". A "cringe" az a kellemetlen érzés, amit egy jelenség befogadása során, annak kvalitásbeli hiányosságai miatt érzünk, miközben mazochista módon élvezzük is. Talán inkább ez történt?
