Artkartell - Barta csavar

Barta József az ötvenes évek egyik leghihetetlenebb
művészi tudathasadását produkálta.

Barta Lajos: Az anyagyilkos tárgyalása (Zászlók), 1957, gipsz, BTM Kiscelli Múzeum – Fővárosi Képtár

Mazurkát lejtő orosz parasztlegény és pörgős szoknyájú menyecske – a hófehér asztali nipp mosolygósan hunyorít a vitrinben. Mellette selymesre polírozott, patinázott bronz alakzat, a „tánc” nonfiguratív metaforája: elvékonyodó ívek libbennek a testszerűen hurkásodó formák körül, hogy középen, a nullpontnál leheletfinoman kapcsolódjanak össze, mintha két táncos keze kapaszkodna egymásba a parkett felett.

Ez az egyik legerősebb együttállás a remek kontrasztokban bővelkedő, sűrű, de kicsi életmű-kiállításon a Kiscelli Múzeum oratóriumában.

Mindkettő szobrot Barta Lajos alkotta, az egyik egy szocreál asztali dísz, a szovjet típusú hurráoptimizmus jegyében (amin átüt Déryné porcelánszoknyájának korszakoktól független, kispolgári negédessége), a másik pedig egy 20. század közepi absztrakt kompozíció, az Abstraction-Création szellemében. A kettőt elválasztja egymástól másfél évtized – és a vasfüggöny, hiszen Barta 1965-ben végül úgy döntött, disszidál Nyugat-Németországba. A két táncos plasztika közötti kontrasztban az a meglepő, hogy ugyanabban a pillanatban is készülhettek volna. A porcelános vitrin mögötti falon ugyanis, szintén 1950-ből, a szocreál nippek formázásának az évéből, több nonfiguratív ceruzarajz is látható: lüktető, organikus kolbászok (olykor kifejezetten fallikus áthallással), amorf izomtónusokkal felruházott, csavarodó háromszögalakok, ahogy szépen modellált, háromdimenziós formákként lebegnek a metafizikus űrben – azaz a fehér papírlapon.

Barta Lajos: Egyensúly, 1950, papír, ceruza, Szent István Király Múzeum, Székesfehérvár

Barta Lajos az ötvenes évek egyik leghihetetlenebb művészi tudathasadását produkálta. A bezárt Európai Iskola alapítótagjaként önként és dalolva adta be pályázati munkáját a Szálin-szoborra (nem ő nyert), majd szocreál reliefeket mintázott és bárgyú porcelánokat, miközben gyötörte az önvád, amiért elárulta – ideiglenesen – esztétikai elveit. A lelkiismeret-furdalástól szenvedve pedig, mint valami „kettős könyvelő”, titokban készítette fantasztikus nonfiguratív rajzait a műteremfiók számára.

Barta Lajos: Egyensúly, 1948 k., papír, ceruza, Szent István Király Múzeum, Székesfehérvár

Barátai azt mondták róla, mindig félt. Volt is mitől, a fiúk iránt vonzódó, törékeny, apró emberként, aki ráadásul zsidó családba született, bőven megtanulhatott félni a 20. század középső harmadában. A fél kontinenst átszelő, hosszúra nyúló pályakezdés után, 1943-ban talált csak rá saját művészeti nyelvére, az absztrakcióra. A háború után a nyugatos modernség „intézményében”, az Európai Iskolában talált magának először művészeti otthont. Szürrealista hangoltságú, organikus absztrakciója hiba nélkül illeszkedik a csoport esztétikai világába. Rajzolt formái kifejezetten a szürrealizmust idézik: a háromdimenziósan árnyékolt, talányos alakzatok lebegnek az üres térben. Szoborként viszont már inkább a zsigeri absztrakciót képviselik, olyan fura, hibrid idomokkal, melyek mintha a mértan és a biológia – boncasztalon történt – nászából sarjadtak volna ki. Alapjuk geometrikus alakzat, de lágy zsír- vagy izomszövetként hat rájuk a gravitáció, deformálva egyenes síkjaikat. Mikor pedig egymással találkoznak, egymásra hajolnak, egymás köré tekerednek, akkor már életteli személyiségekké válnak – mint amikor egy pattogó kiflialak élő-kommunikáló lénnyé válik az animációs filmekben.

Barta Lajos: Tavasz, 1957, bronz, Szent István Király Múzeum, Székesfehérvár

Bartát mindenekelőtt a lelki viszonyrendszerek foglalkoztatták. Absztrakt alakzatai nem a jelentésnélküli formalista téridőben lebegnek, hanem a psziché dimenziójában. Erről vallanak a meglepően szürreális címek is, például az Anyagyilkos tárgyalása vagy az Éjjeli őrjárat.

Enteriőrkép a Tavaszi Tárlatból (Barta baloldalt, a Hullám című gipszszobrával), 1957, archív fotó

De meddig bírta a kettős életet? Nem kellett sokáig: ahogy a sztálinista szocreál lekerült a napirendről, Barta az elsők között jelenhetett meg absztrakt művekkel a nyilvánosság előtt. Nemcsak az 1957-es Tavaszi Tárlaton szerepelt híres csavart hullámplasztikájával, hanem – ugyanez a téma – az első absztrakt köztéri szoborként vonult be a Magyar Népköztársaság történetébe 1959-ben. A gond csak annyi volt, hogy játszótéri dekorációként állították fel, nem a főtér új szenzációjaként. A nonfiguratívokat kiengedték a totális karanténból, de a '60-as években még nem nyerhettek teljesen polgárjogot. A politikailag jól fekvő Barta is kénytelen volt átélni az aczéli idők minden nyomorúságát. Mikor pár évvel később, nagy lazán beadta absztrakt plasztikáját egy – szintén – játszótéri megbízásra, többször visszadobták pályaművét. Végül három cuki cementlovacskát tervezett, amik mind a mai napig ott díszelegnek a gellérthegyi mászókák között, de egyszersmind azt is megérthette, hogy a szocialista doktrína sosem adhat elég teret az általa képviselt nonfigurativitásnak.

A Nők Lapja egyik 1967-es címlapján Barta Lovacskák című műve látható

Barta kézenfekvő döntést hozott: emigrált. Ismerjük jól a neoavantgárd művészek hányadtatásait a vasfüggönyön túl, Konkoly Gyulától Lakner Lászlóig, Barta viszont egy másik nemzedékhez tartozott, és – mindenkit meglepő módon – egész sikeres karriert futott be Nyugaton. Végsőkig kiérlelt, lecsupaszított organikus idomai a kicsike rajzpapírról tágas közterekre költöztek át, bronzból kiöntve. Az asztalfióknak rajzolgatott életmű kiteljesedett, monumentális méretekben ölthetett testet. Az öregecske, apró, félős vénember hetvenévesen megélhette, hogy műterme legyen Párizsban és Kölnben.

Mi ez, ha nem siker! – mondhatnánk, de közben eszünkbe villannak a görnyedező, egyensúlyukat kereső kukacfigurák, és persze Rozsda Endre, aki Barta partnere és szerelme volt sokáig, de időben Párizsba emigrálva impozáns karriert futott be a szürrealisták között. Márpedig Barta plasztikai világa, nincs kétség, remek nívót képvisel, ő is eljuthatott volna Rozsda mellett messzebbre is, de még így örülhetünk, hogy a derék nyugatnémeteknek hála, legalább nem marad asztalfiókban a teljes életmű.

Barta Lajos: Hullámok, 1949, bronz, Szent István Király Múzeum, Székesfehérvár

Barta Lajos. Túlélési stratégiák
Kiscelli Múzeum – Fővárosi Képtár
2019. május 31–szeptember 22.

Barta csavar

Ekrem Yalcindag: Feels Like Home. Again