A bizonyíték

Ünneplésnek indult, de bizonyíték lett. A nagygeneráció az nagygeneráció. Iparterv 50+.

Szerencsés
történeti együttállás
kellett ehhez

Részlet az Iparterv 50+ című kiállításból, 2019, Ludwig Múzeumban

© a Ludwig Múzeum – Kortárs Művészeti Múzeum, Adattár és Digitális Archívum jóvoltából, fotó: Végel Dániel

Azon lehet lamentálni, hogy mennyire aktuális lecke a magyar művészet történetéből a jelen számára az Iparterv-nemzedék produkciója. Az a produkció, ami a mai klímától nagyon különböző helyzetben fogant meg: a Kádár rendszer ölén, a véres megtorlásokon túli konszolidáció idején, az új gazdasági mechanizmus reformszellemével körülvéve, a nyugatos modernséggel kezet fogva a vasfüggönyön keresztül (a ritka kegyként osztogatott útlevél segítségével). Lehet lamentálni az aktualitásán – de csak valami abszurd irigység lesz tőle úrrá rajtunk.

1968–1969. A nyitott elmék, az Európa felé kacsingató kíváncsiak beleszippanthattak a nyugati művészet friss levegőjébe, gyorsan bepótolva a gesztusfestészet és az absztrakt expresszionizmus leckéjét, kiteljesedésében elkapva a keleti nyelvjárásra alig lefordítható pop artot, tökéletes ritmusban csatlakozva be a vonalas, geometrizáló nonfigurativitásba, némiképp reflektálatlanul találva be olykor-olykor az arte povera és a fluxus céltáblájába, és mértéktartó ágyat vetve a hamarosan beinduló, '70-es éveket meghatározó koncept artnak.

Tót Endre: Az Iparterv-csoport színre lép, 1999, Magyar Nemzeti Galéria

© a Ludwig Múzeum – Kortárs Művészeti Múzeum jóvoltából

Az Iparterv nemzedék a nagygeneráció. Szerencsés történeti együttállás kellett ehhez: a háborúban és a szocreálban legyalult előző nemzedékek szikár válla, a '70-es évek válsághelyzete előtti pillanatnyi optimizmus és a rendszer csak-azért-is–teljesítményre sarkalló, nyomasztó prése. Valamint egy csapat lelkes, főiskolát végzett fiú, picike csapat, épp elfér egy balkonon, de mégis többfelé kereste az útját, egymással párhuzamosan, egymást inspirálva, de nem iskolát alapítva. Nyilván tehetség is kellett, de tehetségnél is sokkal inkább kitartás. Rendíthetetlen kitartás, folyamatos igazodás a nyugati mércéhez, és a saját teljesítmény komolyan vétele. Csak így lehetett ebből a két, szocialista nagyvállalat kultúrtermében megrendezett, szedett-vedett csoportos tárlatból termékeny mítosz. A mítoszteremtést az 1980-as jubileumi kiállítás kezdte, erre épített a rendszerváltás utáni hazai műkereskedelem, a vállalati mecenatúra és a kánonírók szorgos hada.

És a mitológia ma termőre fordult.

Az Iparterv brand készen volt (művészettörténeti feldolgozása még ma sem!), mikor öt évvel ezelőtt a nemzetközi kereskedelem figyelme feléje fordult. Filantrópok, nyugati múzeumi társaságokban ülő gyűjtők és készséges galériák közösen dolgoztak az angolszász galeristák keze alá, hogy az Iparterv – főként absztraktban utazó – pár tagja befuthasson, egyelőre elsősorban: Bak Imre, Jovánovics György, Keserü Ilona és Nádler István. (No meg persze az Ipartervben még nem résztvevő Maurer Dóra.) Az ő korai műveik ma már olyan, akár többtízmilliós árakon kelnek el, hogy megrengetné a magyar művészeti közvélekedés szolid mocsarát – ha nyilvánossá válna. De egyelőre ezeknek a nyugati kvalitást visszaigazoló áraknak a híre nem jut el a széles sajtónyilvánosságig. Sőt, az se volt egyértelmű, hogy a nem túl baráti hazai kultúrpolitikai térben egyáltalán sor kerülhet-e a jubiláló Iparterv ünneplésére.

Ilona Keserü Ilona: Felhő idézetekkel, 1990–2014

© a Ludwig Múzeum – Kortárs Művészeti Múzeum jóvoltából, fotó: Horváth S. Gábor

Márpedig sor került, méghozzá a Ludwig Múzeum tágas és méltó tereiben. A kurátorok történeti rekonstrukcióra nem vállalkoztak, inkább összetrombitáltak egy tisztelgő vegyes csoportos tárlatot, a mostanság készült frissebb munkákból. Az ilyesféle laudáló kiállítások inkább szoktak kínos feszengéssé válni, remegő kezű öregekkel és fáradt őszikékkel, mint valódi ünneppé. De a nagygeneráció megmutatta, hogy miért ők a nagygeneráció, miért nem az előttük lévő megnyomorított vagy az utánuk jövő, kudarcba és alkoholba menekülő! Keserü szivárványtónusai egy fúvószenekar erejével harsognak, Nádler választékos színakkordokkal bűvöl el, Bak vonalzós élei precízebbek, mint valaha, Jovánovics olyan fenségesen bonyolult, hogy még ma se lehet érteni, Lakner szabatos intellektussal sziporkázik, Szentjóby rebelliskedik, Tót pedig megunhatatlanul szórakoztat. Konkoly bikinis kurátorlányai és Méhes különc táblaképei előtt azért egy pillanatra kínosan érezzük magunkat (azért az absztrakció reneszánsza se tarthat örökké!), de közben bele lehet borzongani a már lezárult életművekbe, Erdély Miklóstól Frey Krisztiánig.

Az Iparterv 50+ bizonyíték. Bizonyíték arra, hogy ez a neoavantgárd csoport a nagygeneráció a modern magyar művészet történetében. És jelzése annak, hogy legalább egyetlen nemzedéket ismerünk a 20. századi, sorsüldözte hazai képzőművészetből, amelyik kifuthatta magát, sikerben és tiszteletben zárhat le egy hosszú és termékeny pályaívet, nem derékba törve és elfelejtve.

És ezen van mit ünnepelni!

Tót Endre ablakra írt bölcsessége az Iparterv 50+ kiállításon, 2019, Ludwig Múzeum

© a Ludwig Múzeum – Kortárs Művészeti Múzeum, Adattár és Digitális Archívum jóvoltából, fotó: Végel Dániel

 

— Rieder Gábor

2019. március 12., kedd 21:38
kapcsolódó cikkek
  • Gregorián geometria és funky absztrakt

    Ahol a városi színházon két Vasarely-óriásmozaik is van, ott nem meglepő, hogy a múzeum, hűen a múlthoz, rendszeresen teret ad a nonfiguratív nemzedékek legjavának.

  • Egypercesek

    Sztárszobrász a szomszédból. Erwin Wurm egyperces és félmázsás szobrokkal szórakoztat a Ludwigban. Meg kell nézni.

  • Permanens kérdések

    Az ukrán kortárs művészek permanens forradalmat csináltak a Ludwigban. Betekintés a vakfoltba. Kritika.

ajánló

Vasarely, a festő

Párizsban újraértelmezték az op art öreg oroszlánját. Osztott formák a Pompidou-ban.

támogatók