Hét éve kezdett fotókat gyűjteni. Korábban a kortárs képzőművészeti alkotások izgatták. Ugyanabban a korszakban készültek a festmények, mint a fotók. Erősebben beszélnek a fotók ugyanarról a hatvanas–hetvenes–nyolcvanas évekről?
Olyan fotókat gyűjtök, amelyek ezeknek az évtizedeknek a társadalmi kérdéseit az ember helyzetén, érzésein keresztül vizsgálják. Egy olyan korszak képei ezek, amikor a fotó, a fényképezés hétköznapi üggyé vált, mindenki számára elérhető lett és végtelen lehetőségeket nyitott. A munkák nagy részén ezt a játékosságot és szenvedélyt érezni, a kíváncsiságot, a felfedezést, hogy mit tud a fotó. Ugyanakkor kevésbé absztrahált, mint a korszak képzőművészete. Ezek a fotók konkrétabbak: a művész önmaga műve, a műve tárgya vagy eszköze.
Nem véletlenül dadogunk erről,
mert pont ez a lényege,
hogy ide-oda csúszik,
megfoghatatlan,
nagyon nehezen kategorizálható.
Lakner László: Felveszem a lépcsők formáját, 1971, A. Gyűjtemény
© az A. Gyűjtemény jóvoltából, fotó: Gadányi György
Kísérletezik a korszak a fotóval, s talán ennek is következménye, hogy a gyűjteményében található képek nagy része eddig ismeretlen volt, nem vált műalkotássá.
Amikor a képek készültek, akkor biztos, hogy a keresés, a kísérletezés volt a fontos, nem a végeredmény. Mára műtárgyakká váltak, mint ahogy Kardos Sándor Hórusz Archívumának „rontott” fotói is. Az én gyűjteményemben különösen érzékelhető ez, hiszen eltelt harminc–negyven év, az alkotókat ismerjük, az attitűdöt ismerjük, zsigerileg érzékeljük azt, hogy a képek miről akarnak beszélni. Nagyon fontos a folyamat, a kísérletezés. Szerintem nagy élményük lehetett, hogy ezek a fotók önreprodukciók, hogy le tudom magamat fotózni. Rengeteg olyan kép van, amely akció-fotó, művészi akciók dokumentációja. Az akció dokumentációja lett maga a mű – így tudott megőrződni a művészi akció. Nem véletlenül dadogunk erről, mert pont ez a lényege, hogy ide-oda csúszik, megfoghatatlan, nagyon nehezen kategorizálható. Pont ez a folyamatos mozgás, a csúszkálás, a keresés, a fájdalom, a tűz, a szenvedély, ami az egész anyagot és a korszakot mozgatja.
Ujj Zsuzsi: Trónusos, 1986, A. Gyűjtemény
© az A. Gyűjtemény jóvoltábólMennyiben járult hozzá a korszak levegőtlensége, hogy a test, az arc, a személyiség válik a fotó fő témájává? Roncsolt arcok és a roncsolt testek. Hogyan értelmeződik a test a diktatúra évtizedeiben?
Az egyformaságot elváró társadalmi rendszerben az „én” fontos kérdés. Hogy beálltam-e a sorba már én is, vagy még én vagyok-e én. Hogy meg tudom-e őrizni a szuverenitásomat, meg tudom-e őrizni az egyediségemet, ezt keresik az alkotók. Hogyan roncsolja a rendszer a függetlenségemet, hogyan roncsolja az arcomat. És ha filozófiailag tovább lépünk, nem olyan messzi és idegen ez ma sem. Nagyon érdekes, hogy miközben például Ausztriában nem volt diktatúra, mégis ugyanezek a kérdések vetődtek föl... Miközben azt gondolom, hogy erősen szükségeltetik a diktatúra e képek létrejöttéhez, ellent is mondok magamnak, ha a kiállításon látható Arnulf Rainer, Günther Brus vagy Rudolf Schwarzkogler képeire gondolok. Ugyanoda jutnak el ők is. Lehet, hogy ez a 20. századnak az a fordulópontja, amikor mindenki rettegni kezdett, hogy megszűnik az önálló ember, a személyiség fontossága. Ennek érzékelése Magyarországon erőteljesebben zsigeri, de Bécsben ugyanígy felvetődnek ezek a szorongások.
Szilágyi Sándor Neoavantgárd tendenciák a magyar fotóművészetben című monográfiája inspirálta a gyűjtésre. Az itt szereplő képeket próbálta meg eleinte összegyűjteni?
Első lépésként a könyv volt a kiindulópont. Ahogy mélyebbre ástam bele magam a témába, úgy nyílt ki egyre inkább ez a világ.
A gyűjtés számomra
zsigeri ügy.
Koncz András: Ég a kezem, 1976, A. Gyűjtemény
© az A. Gyűjtemény jóvoltábólMár akkor tudta, hogy milyen képeket, milyen gyűjteményt akar létrehozni, vagy kezdetben inkább egyfajta vadászösztön hajtotta, megszerezni különleges, addig nem ismert fotókat?
A gyűjtés számomra zsigeri ügy. Elmegyek a fotóshoz, beszélgetek vele, ez mindig új utakat nyit. Kellenek a személyes találkozások, a saját személyes hitelességem. Az hat, hogy beállít valaki, aki tudja, mit akar, érti a képeket, ezt a szinte elfelejtett korszakot. Ez tud kinyitni egy mappát, nem pedig a pénztárcám. A vadászösztön annyiban igaz, hogy egy idő után valóban szándékom lett, hogy minél szélesebb merítésből legyen a gyűjtemény. Számos olyan fotó van benne, ahol az alkotók nem annyira ismertek (még a szakmai közönség számára sem), de ugyanolyan erős munkákat csináltak, mint a jól ismertek.
Szilagyi Lenke: Nincs hova menni a piros szőnyegen, 1981, A. Gyűjtemény
© az A. Gyűjtemény jóvoltábólMilyen szempontok alapján gyűjt?
Nincs benne tudatosság. Ami tetszik, ami hat rám. A szenvedélyem a mérce.
Nagyon egységes, egylevegőjű a kiállítás. Ez a kurátor, Kolozsváry Marianna válogatásának köszönhető? Vagy ugyanilyen egységes az egész gyűjteménye?
Kolozsváry Marianna csodálatos munkát végzett a kiállítás létrehozásában és az album megszerkesztésében is. A kiállításon látható fotók különösen közel állnak a szívemhez, de a gyűjtemény egésze hasonló. Attól egységes, hogy egy ember, egyfajta viszonyulás hozta létre. Mutasd meg a gyűjteményed, s megmondom, ki vagy!
Pinczehelyi Sándor: Vázlat (Csillag alatt), 1989, A. Gyűjtemény
© az A. Gyűjtemény jóvoltábólA képek egy része a performanszokról, akciókról készült; teátrálisak. Ezek gyűjtésénél a színházi ember hozzáállása dolgozott?
Semmi köze hozzá! A személyiség a közös. Azért csinálok színházat, mert ilyen személyiség vagyok, s mindenben, ami elkezd érdekelni, van valami teátrális. De szoros összefüggés a színház és a gyűjtés között nincsen.
Szerencsés János: Barátnők, 1980-as évek eleje, A. Gyűjtemény
© az A. Gyűjtemény jóvoltábólA kiállítás címe (A múlt szabadsága) sokféle értelmezésre ad lehetőséget. Vonatkozhat arra, hogy egy nem szabad világban ezek a fotók a szabadságot jelentették. Meg eszembe juthat az is, hogy a mából nézve mit jelent a szabadság.
Számomra azt jelenti, hogy az alkotói attitűd volt végtelenül szabad. A kiállított képek arról beszélnek, hogy nincs mihez képest. Önmagukba, önmagukra figyelve, társadalmi és politikai elvárástól, a sikertől, a trendtől függetlenül, szabadon dolgoztak. A hozzáállásról beszélek, a folyamatról, az alkotásról. És ez nekem, alkotó embernek, végtelenül irigylésre méltó állapot. Nem csak a politika csinál diktatúrát a művészetben. Csinálnak a trendek, az elvárások… Nagyon ritkán találkozni ennyire pofátlanul, zsigerileg szabadon, játékkal – véresen komoly játékkal! – készült alkotásokkal.
Hajas Tibor: Felületkínzás III.,1978, A. Gyűjtemény
© az A. Gyűjtemény jóvoltából, fotó: Vető János
