Kaszás Tamás Shanty Tower (Kunyhó torony) című munkája nem az orosz és kelet-európai akvizíciós bizottság vásárlásának útján került a Tate Modernbe, hanem a felajánlásuknak köszönhetően. Mi a különbség a két procedúra között? Milyen szempontok alapján döntenek arról Londonban, hogy egy művet beemelnek a gyűjteménybe vagy sem?
Somlói Zsolt: A bizottsági vásárlás előkészülete úgy néz ki, hogy az éves tagdíjak befizetése után a Tate kurátorai kutatómunkába és piackutatásba fognak, és az így összegyűjtött anyagokból, illetve a bizottsági tagok ajánlásai alapján összeáll az úgynevezett long list. Ezt házon belül még finomítják és az így összeállt lista elemei közül a bizottság tagjai szavazással döntik el, hogy a tagdíjakból felgyülemlett pénzt mely művekre költse a Tate Modern. A donáció viszont egy teljesen más forgatókönyv szerint működik. Esetünkben a lehetőség és az ismeretség volt adott. Ennél az opciónál a gyűjtő választja ki a felajánlásra kerülő saját művet, ami négy szűrőn is átmegy, mire a Tate-ben meghozzák róla a végső döntést.
már többször előfordult,
hogy komoly felajánlásokat
utasítottak vissza
a Tate munkatársai
Spengler Katalin: A döntési procedúra pontos menetébe nem látunk bele, de azt tudjuk, hogy a kurátorokon túl a raktár vezetőinek és a restaurátoroknak is a jóváhagyásukat kell adniuk a határozat előtt. Nicholas Serota (a Tate mindenható főigazgatója – a szerk.) nekünk címzett levelében leírta, hogy Kaszás Tamás munkája kapcsán mind a négy döntő szerv jóváhagyását adta. Ez azért is fontos, mert már többször előfordult, hogy komoly felajánlásokat utasítottak vissza a Tate munkatársai. A komoly szakmai szűrő elengedhetetlen, hiszen az ilyen jellegű adományozások táptalajt nyújthatnak a befolyásolásnak. Egy jelentős gyűjteménnyel rendelkező bizottsági tag például a saját tulajdonában lévő munkák értékét is manipulálhatja azáltal, ha néhány új, az ő érdekszférájába tartozó művészt be tud juttatni a Tate falai közé. Ezért kellenek a szűrők.
Ez azt jelenti, hogy műveket csak az akvizíciós bizottság tagjai ajánlhatnak fel?
Somlói Zsolt: Elvileg az utcáról bárki bejöhet és felajánlhat munkát. A mi felajánlásunkat viszont talán komolyabban veszik, hiszen van egy személyes kötődés és egy olyan hitelességi tényező is, amit az eddigi szakmai együttműködésünk által sikerült elérnünk. Egy ilyen előélet tud legitimálni műveket és számukra még ismeretlenebb művészeket is. De ettől még ott vannak a magas szakmai és minőségi követelmények.
A londoni bizottságot
eddig
a hazai palettáról
elsősorban
a '60-as és '70-es évek
neoavantgárd művészete
kötötte le.
Miért épp Kaszás?
Somlói Zsolt: Elég sok tényező befolyásolta a döntésünket. Az egyik legfontosabb szempont az volt, hogy tudjunk egy új színt hozni a Tate Modern magyar művészetről formált felfogásába. A londoni bizottságot eddig a hazai palettáról elsősorban a '60-as és '70-es évek neoavantgárd művészete kötötte le. Részben azért, mert a '10-es évek magyar avantgárd munkáinak megszerzéséhez már nemzetközi szinten is komolyabb befektetés szükséges, részben pedig azért, mert a neoavantgárd korszak iránt egyre nagyobb a nemzetközi érdeklődés.
Spengler Katalin: A neoavantgárd preferálásában az is közrejátszik, hogy ezt a korszakot már lehet egy bizonyos távolságból nézni. A legtöbb országban egy szakmailag feldolgozott időszakról beszélünk, ami biztonságérzetet nyújt egy olyan nagy intézménynek is, mint a Tate Modern. Egy ilyen múzeum alapból lassabban reagál a kortárs művészet változásaira, ez pedig hatványozottan igaz, ha területileg is távolabbi országból való művekről beszélünk. A Magyarországról érkező munkákkal sokkal elővigyázatosabbak, mint mondjuk az angol vagy francia alkotások kapcsán, mert a kurátorok számára kevésbé ismertek a mi művészeink.
Somlói Zsolt: A Shanty Tower a 2014. évi Sydney Biennáléra készült, és nagy sikerrel szerepelt ezen a rangos nemzetközi kiállításon. Kaszás Tamás munkája mellett szólt az is, hogy egy ilyen felajánlással magát a művészt is segíthetjük. Egy fiatalabb művész karrierjének a Tate Modernbe való bekerülés sokkal nagyobb lökést adhat.
Nagyon végig kellett gondolnunk,
hogy ki lehet az a művész
és mi lehet az a munka,
amire a Tate
egyáltalán nyitott lehet.
Spengler Katalin: Az akvizíciós bizottság az említett okokból biztosan vásárol majd az idősebb, magyar neoavantgárd művészek munkáiból. Bár ez a folyamat is tyúklépésben halad, de kétségtelenül elindult, amit Maurer Dóra Tate Modernbe kerülése is szépen jelez. Azt viszont egyelőre nem láttuk biztosítottnak, hogy a fiatalabb generáció is képviselni tudja hazánkat a londoni intézményben. Ez egy újabb lökést adott nekünk a Shanty Tower melletti döntésben. A választásunk nem volt részrehajló. Nagyon végig kellett gondolnunk, hogy ki lehet az a művész és mi lehet az a munka, amire a Tate egyáltalán nyitott lehet.
Kaszás Tamás: Shanty Tower (Kunyhó-torony), 2014, installáció (acél Dexion profilok, MDF lapok, kábelek, villanykörték, lécek, papír, festék, egyéb építkezési anyagok és hulladékok, fotók és nyomatok papíron), változó méretek
Ha olyan munkát választunk, amit a Tate visszautasít, akkor hosszú ideig nem ajánlhatunk fel újabb munkát. Ez azt jelentette volna, hogy a mi pozícióink is gyengülnek. Ez egy fontos kezdet és terveink szerint a jövőben is szeretnénk ennek a generációnak a képviselőit segíteni felajánlásainkkal.
Akár modellértékű is lehet ez az akció?
Spengler Katalin: Fel kívánjuk hívni a hazai műgyűjtők és intézmények figyelmét arra, hogy ez a lehetőség létezik és más is élhet vele. A hazai kereskedelmi galériák már profin menedzselik azt a feladatot, hogy magyar művészek munkái eljussanak fontos kortárs vásárokra és bekerüljenek a műkereskedelembe, de a meghatározó nemzetközi intézményekbe még mindig nagyon kevés magyar munka jut be.
Született arról bármilyen hivatalos indoklás, hogy miért tartotta a Tate Modern fontosnak Kaszás Tamás munkáját? Volt bármilyen kapcsolata a Tate szakembereinek a művésszel és munkásságával?
Somlói Zsolt: Hivatalos indoklás nem született, de ilyet a Tate nem is szokott kiállítani. Azt egyértelművé tették felénk is, hogy fontosnak tartják Kaszás művészetét.
Ismerték a munkáit?
Somlói Zsolt: Két oldalról is ismerték. Egyrészt amiatt, mert volt személyes kapcsolat. Amikor a múzeum egyik kurátora Budapesten járt, személyesen is megismerkedett a művésszel és megnézte a portfólióját, másrészt pedig két évvel ezelőtt Kaszás tartott egy előadást a Whitechapel Galleryben, amire sikerült meghívnunk a Tate kurátorait. Ez az előkészítés fontos volt ahhoz, hogy a Tate-en belül is legyen szövetségesünk, aki szorgalmazta, hogy Kaszás Tamás munkája odakerüljön.
Szó volt arról, hogy a „bevásárlás” elindult a neoavantgárd esetében. Mennyire volt nehéz ezt elindítani, amikor a korszak szakirodalmilag kevéssé feldolgozott, valamint idegen nyelven még annyira sem bemutatható, mint magyarul?
Spengler Katalin: A többi közép-európai országhoz képest óriási hátrányból indulunk. Mindenhol vaskos, képes és igényes kutatásokon alapuló kiadványokkal propagálják az adott ország neoavantgárd művészetét, ráadásul ezen könyvek nagy része több nyelven is elérhető. Mi konstans küzdünk azzal a problémával, hogy a szükséges szakszövegek hiányában nem tudjuk méltó módon prezentálni a magyar művészeket. (Bár van már egy sikeres ellenpélda, a frissen kiadott Bookmarks – a szerk.)
Somlói Zsolt: A román példát szerintem mindenképpen érdemes megemlíteni. Annak ellenére, hogy kisebb állami pénz fölött diszponálnak, mégis hatékonyabb az ő modelljük. Egyrészt azért, mert ha a szakmai szempontoknak megfelelő és nemzetközileg érdekes, sikeres egy pályázat, akkor ott mindig az igényelt összeget ítélik meg támogatásként. Másrészt pedig azért, mert Romániában a politikai frontvonalak sokkal kevésbé látszódnak meg a kulturális életen. Különösen igaz ez a külföldi reprezentációban. A romániai művészetről szóló idegen nyelvű kiadványok minden komoly európai közintézményben és képzőművészeti szakvásár könyvesboltjában megtalálhatóak. Ez az eredménye a nemzetközileg jól koordinált és koncepciózus munkának.
úgy tűnhet,
hogy néhány
magánember akciója
jelenti a köldökzsinórt
a magyar kortárs képzőművészet
és a világ között
Vagyis a Tate Modern gyűjteményébe magyar művészként bekerülni tulajdonképpen közügy. Ha valaki jóindulatú, akkor feltehetné a kérdést, hogy miért nincs akkor itt állami szerepvállalás? De ha rosszindulatúak akarunk lenni, akkor azzal is vádaskodhatunk, hogy itt nincs másról szó, mint magángyűjtők piaci manipulációjáról...
Spengler Katalin: Mi a '90-es évek vége óta igyekszünk kiépíteni egy kapcsolatrendszert, amit folyamatosan fejlesztünk. Minden második hónapban ott vagyunk valamilyen fontos nemzetközi képzőművészeti eseményen. Régóta igyekszünk, hogy magyar kortárs gyűjtőként ismertessük meg magunkat a világban. Bár közel sem vagyunk annyira tőkeerősek, mint például néhány orosz gyűjtő, de mégis sikerült nemzetközi szakmai elismertségre szert tennünk. A magyar kortárs képzőművészet jövője valóban közügy, amit igyekszünk magánemberekként, a saját erőinkkel is előre mozdítani. Az állami szerepvállalásnak megvan a maga terepe, a közintézmények egészen más lehetőségek fölött diszponálnak, és egészen más feladataik vannak. Az egy más kérdés, hogy sajnos mostanában a legtöbb hazai közintézmény mozgástere beszűkült, és ezért a vádaskodóknak úgy tűnhet, hogy – mint például esetünkben is – néhány magánember akciója jelenti a köldökzsinórt a magyar kortárs képzőművészet és a világ között. Ez természetesen nem így van.
Somlói Zsolt: A lehetőség mindenki előtt nyitott.
