Ha-ha-ha! Stand-upos és rajzfilmes stratégiák a festészetben

Alulértékelés, fizikai humor, mémek és "bathos" 
Patrick Tayler írása

A műértelmezés íratlan szabályai alapján a humor zárójeles dolog. A derű tárgyára, a kicsapongó szubtextuális szintekre csupán megjegyzésszerűen szokás utalni. Pedig számos művész Instagram-oldalán böngészve tapasztalhatjuk, hogy munkáikban különböző, szinte stand-upos stratégiák elevenednek meg és direkt módon állítják a középpontba a történetszövés abszurd szálait. E művekben mintha hangsúlyossá válnának a félresikerült pátosz, azaz a „bathos” felcsillanásai, a koktéldobszettek ironikus „ba-dum-tss”-leütései, az egyszerű „Haha, te teljesen hülye vagy!”-típusú ezredfordulós deszkásbókok és a szitkomok automatizált konzervnevetései. A festészet az iménti esztétikai jelenségekkel összefonódva nem a szépség pihentető csendességét kívánja megközelíteni, de nem is a drámai magaslatokat, hanem egyfajta köztes érzésvilágot teremt, melyben új összefüggésekbe rendeződhetnek a mindennapi tapasztalatok.

E műveken keresztül a közönség felemás terepre tévedhet, ahol a humor testi formáitól a retorikai megoldásokig sokféle megközelítéssel találkozhat. Az előbbi kapcsán a „slapstick” fogalmát halljuk gyakran, amely a fizikai határok átlépéséből fakadóan eredeményez komikus helyzeteket. Bizonyos alkotóknál ez kuszálódik össze a „cartoon physics” jelenségével, amely a rajzfilmekben a vicc kedvéért mesterien hangolja át a fizika törvényeit. Mindenki emlékszik azokra a mágikus pillanatokra, amikor a cikkcakkosra, harmónikára vagy töklaposra lapított Tom visszpattan eredeti formájába egy-egy üldözésjelenet után. Az animáció a fiatal generációból egyszerre vált ki nosztalgikus érzéseket, és ágyaz meg az erőszakos – szeletelős, kilapítós, felrobbantós – vicceknek. A test mint színész, díszlet és színpad, azért vicces, mert váratlan módon hozza játékba mindezek hétköznapi tehetetlenségét. Ilyenkor egy regiszterrel arrébb lépünk: a hős helyét átveszi a behelyettesíthető, anonim tébláboló, aki mint egy jó pikareszkben inkább elszenvedi a sorsát, mint hogy aktívan alakítsa azt. Trey Abdella gömbfejű főhősei, Makai Mira Dalma bohókás kerámiadémonjai vagy Erményi Mátyás integető fái és hangyái is ebből a világból érkeznek.  

 
                                                                                                                                         Erményi Mátyás. Forrás: Instagram

A hagyományosabb képi megoldásokra hivatkozó festészet sem feltétlenül zárkózik el a fizikai humortól. A szélsőségesen, már-már kínosságig fokozott személyesség is lehet a komikum sajátos forrása. Izgalmas például, ahogyan Larry Madrigal édeskés, szubjektivitásában tobzódó képein felépíti a pátoszt, majd ugyanazzal a lendülettel le is rombolja. A klasszikus figurativitás és magasztos jelenetek helyett hétköznapi szituációk bomlanak ki a szemünk előtt, ahol elmerenghetünk egy halom tárgy esendőségén vagy zavarba jöhetünk egy-egy „kőművesdekoltázs” látványától. Tough crowd, tough crowd című festményén például kilép a privát tér mitologizálásából, és annak állít emléket, ahogyan az Art Basel Miamin sztorizik.

 
                                                                                                                      Larry Madrigal: Tough crowd, tough crowd. Forrás: Instagram

Most hagyjuk magunk mögött a testet és nézzük meg, a szóbeliség milyen eszközöket kínál a nevettetésre! Ezen a terepen leginkább olyan retorikai eszközökkel találkozunk, amelyek kizökkentenek minket abból a hitből, hogy a nyelv transzparens, ártatlan, vagy akár hasznos. Ezt példázzák Richie Culver pofátlanul felfirkált mondatai („Huge fan of your old stuff”) vagy David Shrigley gyakran a képszélekre szoruló feliratai („I regret allowing the bats into my home”). A festészetbe a monologizáló stand-up eszköztárából szivárogtak át olyan fogások is mint az „overstatement”, – ami jóval jelentősebbnek ábrázolni valamit, mint ami –, és az „understatement”, ami ennek épp az ellentéte. A overstatement vizuális rokonaként is felfogható túlfestés ezt a túlzást fordítja át képbe a mértéktelenség lendületével. Az ugyanis kétségtelen, hogy a saját stílus meghatározása szinte minden festő esetében egy tudatosan adagolt, centire kimért döntéscsomagot jelent. Ódor Bence István műveiben a kivitelezés mechanikus precizitása, a részletek iránti irracionális elhivatottság, így például a Balatonba mártott autók részletgazdagsága bizonyítja, hogy a technikai bravúr nem csak a tiszteletet parancsoló zsenialitás ismérve lehet, hanem meg is nevetteti a befogadót. Másik végletként – tudatos understatementként – értékelhetjük Takeshi Matsugami festészetét, akinek  radikálisan leegyszerűsített motívumai kis szörnyekké változnak, amelyek festékhurkákból tapadnak össze a krémes képtérben. 


                                                                                   Understatement és overstatement a festészetben? Balra Takeshi Matsugami, jobbra Ódor Bence István képei

Albert Willem legújabb sorozatában egy végtelen Conga-sor szakaszaival ismerkedhetünk meg. A képciklus a lagzis vonatozás elviselhetetlen össznépi tapasztalatát idézi meg. A kétdimenziós, szertelenül berendezett arcokról lesiklik a néző tekintete. Az agyalágyult buli pedig földöntúli szférákba vezet. Egészen máshogy közelíti meg a másvilágot Robert Roest. Legújabb festményein a kék ég metafizikus végtelenje ötvöződik a horrorfilmek véráztatta portréival. A bárányfelhők vattás puhasága és a feketéllő vérverejték olyan mixet alkotnak, melyről a „plot twist” vagy a „jump scare” filmélményeit is felidézik, miközben mi az ablak biztonságos üvege mögött pislogunk.


                                                                                           A lakossági humortól a horror klasszikusokig. Balra Albert Willem, jobbra Robert Roest festménye

Az egész kérdéskört segíti kontextusba helyezni Sianne Ngai legutóbbi, Theory of the Gimmick című kötete, amelyben trükkökről, elhasznált pózokról, viccekről és eleve értelmetlen gépekről ír. A „gimmick” olyan dolog, amit nem lehet semmire sem használni, vagy éppen feltűnően túlpörög. Ennek az alul- és túlműködésnek találhatjuk meg a nyomát számos kortárs művész alkotói módszereiben. Henri Bergson is hasonlóképpen írja le ezt a skálát, amiben az ünnepélyes és a hétköznapi kategóriája közötti szabad oszcillálás a komikus lefokozásban vagy felmagasztosításban jelenhet meg. Mintha a művészek egy keverőpulton keresnék a végpontokat.

Sianne Ngai amerikai kultúrakutató szerint a humor lényegi aspektusa a transzparencia, ez adja élvezeti faktorát. Az Oscar Wilde által előszeretettel használt „oneliner” – a fanyar, gondolati síkon megpiszkált egysoros – jó példa arra, hogy egy poén hogyan tudja saját áttetszőségét felhajtóerőként használni. Henri Bergson Nevetés című kötetében a humor természetes közegeként a közönyt nevezi meg, az érzelmek viharában ugyanis nem maradna tér a humor kibontakozásának. Tehát kell ehhez az egészhez egyfajta biztonságérzet, hogy el merjük engedni magunkat a nevetés óriási, természetes lejtőjén. Komoly kérdés ezután, hogy az állandósult feszültség közepette , amelyben élni kényszerülünk, hol találjuk meg azt az éltető közönyt, melyben egy-egy jó poén kicsírázhat.

— Patrick Tayler

2021. december 31., péntek 14:01
kapcsolódó cikkek
  • A festészet szelleme

    Terítéken az Art Market magyar anyaga. Csúcspontok és remekművek egy csokorban, exkluzív fotógalériával.

  • Pomo / retro I.

    A posztmodern reneszánsz a nyakunkon. Esszé a soha véget nem érő festészetről a múlt és a jelen vizuális kaleidoszkópján keresztül. Első rész.

  • Absztrakt ingázás

    Az új absztrakció hulláma elérte a magyar művészképzést is. Ígéretes fiatal festők bújnak elő a semmiből. Például egy zöldülő absztrakt, Bernáth Dániel. Portré.

ajánló

Felpimpeli álmainkat a Velencei Biennále

Alakváltás, karakterfejlődés és a párhuzamos világok gyűjteménye. Szürreális elbeszélés.

támogatók