Privát paradicsom

Burjánzó édenkert, átírt klasszikusok, UV-lámpák és graffitibe oltott szabadvásznak. Újfestészethez illő energiák és méretek Boros Violától. Rieder Gábor interjúja.

Boros Viola: Classic reloaded (Monet: Vízililiomok), 2020, akril, csillámpor, vászon 160×310 cm

© a művész engedélyével

Kezdjük Monet Vízililiomaival. Volt három nagy vízililiomos képed az őszi debreceni kiállításodon, ami egyértelműen utalt az öreg Monet giverny-i kertjére és tavi növényeire. Mennyire inspirált Monet és mennyire a téged körbevevő saját természeti környezet?

Ezek a képek jelentették a kapcsolódási pontot a Saját éden és a Classic reloaded sorozat között. A Saját édenben a saját, hatalmas nagy, elburjánzott kertemet festettem meg, minden évszakban. Benne van a növényekben tapasztalható őserő: ahogy egy kis mag kikel, és paradicsom vagy akár fa lesz belőle. Ezt próbáltam darabokból összerakva megfesteni.

Grandiózus végeredmény született...

100×70-es kartonok jelentik az alapegységeket. Ezekből épül fel minden egyes évszak, végül az egész falat betöltő tabló 4×12 méteres lett. Ez először a Czóbel Múzeumban volt bemutatva 2018-ban a szentendrei Art Capital keretei között, betöltve az egész teret. Körben a négy nagy évszak, alul műfű, a térben körben pedig igazi növények. Izgalmasan alakult át a kontextus: a megfestett növények élőbbnek tűntek, mint a terembe bevitt valódi, élő virágok.

Mert semmi sem áll tőled távolabb, mint hogy miniatűr méretben – mint egy botanikus illusztrációkat festő akvarellista – örökítsd meg a növényeket! Nálad a virágok gigantikus méretűre vannak nagyítva, ráadásul expresszíven megfogalmazva.

Mert ez jellemzi azt a megfékezhetetlen, burjánzó őserőt, ami a növények sajátja.

Részlet Boros Viola Saját éden című kiállításából, 2020, Kölcsey Központ, Debrecen

© a művész engedélyével

Azért növeszted meg őket agresszív óriási vásznakra? Egy rózsa – magától – talán egy méteresre nő meg a kertben, nálad viszont hangsúlyos léptékváltás zajlik a képeken…

Nekem ilyen méretű képeket esik jól festeni. Egy rózsakert vagy napraforgóföld kicsiben megfestve nem váltja ki ugyanazt a hatást, mint a három és fél méteres lépték.

Mindig ezt a gigantikus (három méteres szabadvásznak!) méretet, behatárolhatatlanságot kedvelted?

Igen. Évek óta már nem is dolgozom kis méretben. Múzeumi léptékben szeretek dolgozni, nem a nappalik falaihoz szabva.

Részlet Boros Viola Saját éden című kiállításából, 2020, Kölcsey Központ, Debrecen

© a művész engedélyével

Részlet Boros Viola Saját éden című kiállításából, 2020, Kölcsey Központ, Debrecen

© a művész engedélyével

Nemcsak az évszakok változnak műveiden, hanem a napszakok is, ugyanis vannak éjszakai képeid is…

A holdfényes installációnak van egy nappali változata is, fel lehet kapcsolni a lámpát: azok is „rendesen” megfestett képek. Egyszerűen van egy plusz hatása az UV-s festékkel megfestett részek miatt, amik világítanak a különleges égők fényénél, illetve használok fluoreszkáló anyagot is egyes helyeken.

Folyton kapcsolgatod a lámpát le és fel, miközben dolgozol rajtuk a műteremben?

Most már van akkora gyakorlatom, hogy nappal festem az éjszakai képeket is, mert tudom, hogy ha UV-s szprével megfújok egy felületet, az majd milyen hatást kelt sötétben. Jó pár UV-s installációt készítettem már életemben: az elsőt még 23 éves koromban, Németországban.

A graffiti és az urbánus kifejezési mód honnan ered?

Szintén a régebbi, fiatalos eszköztáramból származik, amihez vissza-visszanyúlok, legalább húsz éve már.

Részlet Boros Viola Saját éden című kiállításából, 2020, Kölcsey Központ, Debrecen

© a művész engedélyével

Fontos életműved alakulása szempontjából, hogy hosszú ideig éltél és dolgoztál Németországban, miután a 80-as évek végén kimentél...

Igen, több évtizedig, egész pontosan 2009-ig éltem Németországban.

Én a festészetedben azt látom, és számomra ez különösen érdekes, hogy minden modernebb színhatás és UV-pigment ellenére nagyon erősen kapcsolódik a nyolcvanas évek újfestészetéhez, a németes Heftige Malereihez.

Abszolút így van: ez felvállalt örökség.

A németes stich és a nyolcvanas évekre jellemző méretek is ezt sugallják. Ugyanis ritka ez a lépték Magyarországon: kevés olyan festőnő műtermét tudnám említeni, ahol három méteres vásznak lógnak a falon, vagy éppen a földön hevernek – nem is tudom, hogy hol készülnek technikailag…

Először a földön kezdem, de egy idő után felrakom őket a falra, hogy lássam, min kell változtatni. De a földön festésnek megvan az az előnye, hogy nem tud lecsorogni a festék. Így a földön mászva, hajlongva dolgozom.

Azért is kellhet a masszív padló a képek születéséhez, mert applikálsz a képekbe mindenféle anyagokat, ruháktól a filterekig, amit fellógatva nehezebb lenne kivitelezni.

2009-ben a Viltin Galériás kiállításomra kezdtem el dolgozni ruhaanyagokkal. Egy ismerős textilgyárostól kaptam textileket, amiket beleapplikáltam a képekbe, ezeket átfestettem, lefújtam, nagyon érdekes, grafitiszerű felületet kapva. Több évig foglalkoztam a textillel, szintén több méteres méretben (Diary sorozat). Ezek a napi eseményekre reagáló, szociológiai, politikai felütésű alkotások voltak. Utána következett a Frida Kahlo által inspirált két év, és majd csak ezután varázsolt el a burjánzó kerti természet.

A flitterek már-már mesterséges mohaként hatnak. Nem túlzás azt mondani, hogy ez a felülethalmozás tapintható módon is megidézi a természet burjánzását!? Tapicskolni lehet ebben a felnagyított, nagyon intenzívvé tett, mesterségesen felfokozott természetben. Intenzív dzsungelélményünk van a kiállításon.

Igen, nekem fontos, hogy a természet úgy nőjön, ahogy akar. Nálunk mindent ellep a kertünkben a növényzet, burjánzik a folyondár, a fűzfák óriásira nőttek a vizek mellett, olyan nagyra, hogy egy viharban eltört az egyik törzse, most már belelóg a tóba a tavirózsák közé (nem engedtem levágatni, olyan szép), a nádas benőtte a vízfelületeket, mindenhol állatok, halak, teknősök, szitakötők. Az elvadult természet visszavette, ami jár neki. Számomra ez fontos. Tisztelem az életet, akár a csigákat is megmentem, hogy ne lépjünk rájuk, ha eső után előbújnak.

Menedék neked ez a kert a világ elől vagy csak élvezed a vitalitását?

Egy kert mindig menedék, „saját éden”, mint a címben. Saját kerted a saját menedéked, ami tükrözi a lelkiállapotodat, hogy ki hol érzi jól magát.

balra: Boros Viola: Classic reloaded (Michelangelo: Ádám születése), 2020, akril, csillámpor, farmer, vászon, 265×140 cm; jobbra: Boros Viola: Classic reloaded (Giorgione: Alvó Vénusz), 2020, akril, csillámpor, farmer, vászon, 275×140 cm

© a művész engedélyével

A sok virág után jött a festészetedben a tavi liliom, ami nem egyszerűen művészettörténeti élmény számodra, hiszen saját kertetekben is ott lebegnek a tóban. De ott kísértenek a művészettörténeti klasszikusok is.

Albumokat lapozgattam, először Picassóval kezdődött, majd a Velázquez-átiratokkal, utána nézegettem Monet képeit is, épp májusban, mikor a kertben is nyíltak a vízililiomok, és ekkor született meg bennem a vágy, hogy klasszikus képeket írjak át valamilyen formában. Vettem rengeteg könyvet, mert nagyon inspirált, kerestem azokat a képeket, amik nagyon megfognak. Elővettem például Picasso Guernicáját…

...elég ambiciózus vállalkozás.

Az, de sikerült. Aztán Botticelli Vénusz születése, Manet-tól a Reggeli a szabadban és az Olympia, Tizianótól (Giorgionétól) az Alvó Vénusz, Paris Bordonétól a Fiatal lány portréja, Csontvárytól pedig a Magányos cédrus

Meglehetősen nőiesre hangolt válogatás…

Igen, jellemzően női aktok, fontos számomra, hogy miként változik a női aktok természete az évszázadok során. Először még csak alvó Vénuszként festhették meg, meglesve az alvó nőt, aztán Manet Olympiája már kacéran, szégyen nélkül tekint a nézőre, igazi botrányt kavarva.

Hogy írod át ezeket a klasszikusokat? Technikailag egyértelmű, hogy rárétegzed az örökölt motívumokat egy dzsungelszerű, burjánzó, intenzív alapra. A központi motívumot emeled csak át – nagyon átírva a klasszikust.

Vibráló, kozmoszszerű hatást akartam elérni, mint amilyeneket a Hubble űrteleszkóp készít a Tejútról és a csillagok vibráló fényeiről. Mintha a kozmoszból sejlenének elő a képi motívumok. A redukált, absztrakt háttér, a kozmikus felhő találkozik egy nagyon ismert, konkrét művészettörténeti motívummal, feszültséget teremtve. De közben nem akarom hűen másolni az eredeti képet se, sok elemet elhagyok belőle (például Manet-nál hiányzik a macska), vagy hozzáadok valamit újat.

Tévedek ha azt mondom, hogy rejlik benne valami naiv báj, ahogy újrafested a klasszikus motívumokat? Nem célod a klasszikus festői stílusok konzervatív megidézése, inkább a jellegzetes kontúrok alapján ismerjük fel a múzeumi képeket. Nagyon erősen át vannak írva, átteleportálva a saját, sokkal groteszkebb világodba.

Igen. Azon gondolkodtam ezek után, hogy miként tudnám még radikálisabb irányba elvinni ezt a sorozatot. Urbánusabb, graffitis hátteret szeretnék társítani hozzájuk. És a klasszikus múzeumi aktok mellett kortársakat is meg szeretnék idézni, például Jörg Immendorff, Maurizio Cattelan, vagy Damien Hirst egy-egy művét (Jeff Koons és Takashi Murakami már meg is született).

Részlet Boros Viola Saját éden című kiállításából, 2020, Kölcsey Központ, Debrecen

© a művész engedélyével

A női figura ábrázolásán túlmutat akkor ez a sorozat, inkább számvetés a festészet nagy történetével és mai helyzetével…

Igen, klasszikusokkal foglalkozom. Ezek a kortársak ma már nagyon klasszikusnak számítanak, nem akarok csak a női aktokkal foglalkozni.

A német újfestészet zabolátlan atyamesterével, Jörg Immendorffal pedig már saját fiatalságodhoz térsz vissza, a düsseldorfi akadémiához.

Immendorff nem vett fel az osztályába, mert nem voltam elég csinos. Ez is benne lesz talán.

Magyar festők nem kerülnek be a sorozatba?

Nem tervezem, Csontváryn kívül.

Van olyan magyar alkotó, akivel rokoníthatónak érzed azt, amit csinálsz? Mert számomra úgy tűnik: nagyon egyéni hang a hazai művészetben.

Bukta Imre művészetét például nagyon szeretem, a színvilágát. De alapvetően nem hagyom magamat befolyásolni. Azt csinálom, amit jónak látok, amit szívesen csinálok. Jó kedv és kíváncsiság kell a jó képekhez.

Mennyire örömfestészet ez? Élmény vagy szenvedés is van benne?

Nagyon szeretem csinálni. Korábban volt nyomás rajtam és félelem is, hogy ne rontsam el a képet. De arra jöttem rá a párizsi Picasso Múzeumban, hogy van egy rakás nagyon-nagyon rossz Picasso-kép is, persze vannak nagyon jók is, de vannak csúnya, félkész művei is. Lehet, hogy az, ami nekem nem tetszik egy saját képemben, másnak igen. Idővel lehet, hogy épp az lesz a merész, izgalmas. Kiírtam magamnak a műterembe: „ne félj!”. Tök jól hat. Nem kell félni, nem lehet elrontani.

Részlet Boros Viola Classic reloaded (Michelangelo: Ádám születése) című képéből

© a művész engedélyével

Nyers, spontán módon dolgozol ezeken a képeken, vagy kidekázva, ellenpontozva fejlesztgeted? Mennyi ideig születnek ezek a nagy festmények?

Alapjába véve gyorsan és spontán festek, csak ami belülről jön.

Én is agresszíven spontán folyamatnak képzeltem el, ami inkább okoz élvezetet a munka közeben.

Igen. Pozitív, kiegyensúlyozott, boldog korszakomban vagyok (túl egy hosszú rákos betegségen), most ehhez illik ez a harmonikus művészet. El tudom képzelni, hogy egy újabb tragédia hatására fekete agresszív képek felé forduljak. Meghatározó az aktuális életfázis.

 

— Rieder Gábor

2020. december 21., hétfő 19:48
kapcsolódó cikkek
ajánló

Fotelkiállítások

Felfedezett hetvenes évek, ellipszis pályák, kerámia trófeák, csodakamrák és a totyogó pingvinek. Videón néztünk kiállításokat: úgy bármikor lehet. Fotelprogram az ünnepekre.

támogatók