Etruszkok Velencében

Rég nem látott erővel rukkolt elő a kortárs művészet legfőbb világeseménye, a Velencei Biennálé. Jelentés a lagúnák és pavilonok városából.

A sápadtarcú kelet-európai férfiember
saját elmúlásának illetlen érzésével sétál
a hatalmas, erőtől kicsattanó vásznak között.

Shilpa Gupta 2009-es Cím nélküli műve monoton módon csapkodja a falat jobbra és balra, 2019, May You Live In Interesting Times, Velencei Biennálé

© a Velencei Biennálé jóvoltából, fotó: Francesco Galli

Bummm – dördül a kovácsolt vaskapu, nekivágódva a falnak. A főpavilon tégláiból peregnek a darabok. Nincs menekvés, az indiai Shilpa Gupta installációja kegyetlen következetességgel csapja oda hol egyik, hol másik oldalon a falhoz a fémszerkezetet, vadul pusztítva maga körül az építményt. Az idei Velencei Biennáléra, a kortárs képzőművészet legnagyobb seregszemléjére kirendelt főkurátor, Ralph Rugoff parádésat alkotott. Módszeres következetességgel, imponáló intellektuális mélységgel merített a globális művészeti elit – jobbára – fiatal, ropogósan friss tehetségei közül.

A trendiséggel itt, a lagúnák városában, persze soha nem volt gond – pláne, hogy itt írják a trendeket! –, az eredetiséggel és erővel annál inkább. Az a mázsás súly, ahogy Gupta gazdag negyedeket elbarikádozó vaskapuja csapkodja a falat, úgy ostorozta Sun Yuan és Peng Yu sűrített levegővel megbolondított műanyagslagja a Lincoln-emlékműről kölcsönzött műmárvány trónust. Sziszegve, tekeregve, vadul csattogva, mint valami elszabadult pusztító kígyódémon.

Christoph Büchel Barca Nostra (2018–2019) névre elkeresztelt hajójában ezer menekült fulladt meg pár éve, 2019, May You Live In Interesting Times, Velencei Biennálé

© a Velencei Biennálé jóvoltából, fotó: Andrea Avezzù

Rugoff szereti a komoly műveket. Mikor azt gondolnánk, hogy már minden emberi nyomort láttuk a dokumentarista fotók ezrein, akkor előhúzz a kalapból egy indiai művészt, aki olyan csontsovány vagy keléses testű kalkuttai páriákat fényképez, hogy levegőt se kapunk a döbbenettől és az iszonytól. Mellettük pedig ott mosolyog Mari Katayama, a csinos japán fotográfus lány, aki magát fényképezi, illetve saját amputált lábait. Itt nincsenek pózok és érdekességvadászat, csak szembesítés a kőkemény realitással. A mexikói művész, Teresa Margolles elhozta – egy az egyben – szülővárosának szögesdróttal és kivégzési golyónyomokkal borított iskolaudvar-falát, Christoph Büchel pedig kiállította azt a monumentális halászbárkát, amelyben ezer líbiai menekül fulladt meg pár éve. A szó szerint vett „tömegsír”, mint egy ütött-kopott vasmonstrum, fenyegetően magasodik a kulturturisták vidám serege fölé az egykori velencei hajógyár, az Arsenale festői belső partján. Annyira brutális és profán, hogy már kicsit sok is.

Mari Katayama nem keresi fotóin a bizarr témákat, hiszen vele született csontbetegsége miatt lábai nem épek, 2019, May You Live In Interesting Times, Velencei Biennálé

© a Velencei Biennálé jóvoltából, fotó: Italo Rondinella

A főkurátor nem cirkuszi majom, nem szórakoztatni akar, de nem is csak túladagolni a nézőket a mélyfekete drámával. Egy elsötétített terembeli videóvetítés után, mikor már csak vánszorog az elcsigázott kiállításnéző, kitámolyog a túlvilági fénybe, amit Ryoji Ikeda kegyetlen mennyiségű fehér fénycsöve biztosít egy csupafehér folyosón, teljességgel elvakítva a napszemüvegük után kapkodó látogatókat. Rugoff mesteri karmesterként fűzi egymáshoz a témákat és hangulatokat. (Ráadásul a két helyszínen, az Aresenalében és a Giardiniban ugyanazokat a művészeket állítja ki, így az összhatás még szerkesztettebb, még emlékezetesebb.) A kiállítás címe, a May You Live In Interesting Times (körülbelül: Élj különös korszakban) már magában is egy intellektuális választás. Ezt a mondatot ugyanis kínai átokként emlegeti az angolszász politikai irodalom, az „érdekes” korszakjelzőt negatív ráolvasásként értelmezve. A gond csak annyi, hogy a kínaiak nem ismernek ilyesféle mondást (se jókívánságként, se átokként), egy brit diplomata valamikor félreértett valamit, és azóta nyugaton úgy tudják, a kínaiak így átkozzák egymást. Így lesz fake news egy kulturális mémből.

Ryoji Ikeda 2008-as spectra III. című folyosója valósággal elvakítja a látogatókat, 2019, May You Live In Interesting Times, Velencei Biennálé

© a Velencei Biennálé jóvoltából, fotó: Francesco Galli

Azon túl, hogy tényleg „izgalmas” időket élünk (direkt politikából kifejezetten kevés akad, sehol egy Trump vagy Brexit gumicsont, annál több queer identitás), a kiállítás nem tolmácsolni akar a különféle kultúrák között. Arra ott vannak a különféle egzotikus nemzeti pavilonok, például az indonézek, akik szegfűszeges cigarettával kínálnak, az egyiptomiak, akik kaszinódekorációba illő tévéfejű szfinxszobrokkal támadnak, vagy a szaúdiak, akik milliárdnyi bőrbigyóval. A főkiállítás viszont – nagyon bölcsen – az egyetemes emberihez igyekszik visszatalálni, mindenekelőtt ősi félelmeinkhez és képzeteinkhez. Christian Marclay például negyvennyolc háborús film tenyérnyi széléből mixelt össze egy kaleidoszkópot, Lara Favaretto minden ember helyett esett bele a még meg nem kötött betontömbökbe, hogy kétségbeesett evickélését megörökítse az utókornak. A kanadai Jon Rafman digitális figurái pedig a mindenkori szenvedés mementóiként görögnek alá a vulkanikus sziklák között, újra és újra fájdalmasan verődve a földhöz, mint valami gyilkos determinizmust elszenvedő piktogram Sziszüphoszok.

Christian Marclay 2019-es 48 háborús mozi című műve végignézhetetlen villódzás, 2019, May You Live In Interesting Times, Velencei Biennálé

© a Velencei Biennálé jóvoltából, fotó: Italo Rondinella

A főkurátor nem cirkuszi majom,
nem szórakoztatni akar

 

Hito Steyerl 2019-es This is the Future című teljes termes médiainstallációja igazi posztdigitális hibrid világot teremtett, 2019, May You Live In Interesting Times, Velencei Biennálé

© a Velencei Biennálé jóvoltából, fotó: Andrea Avezzù

A kortárs képzőművészek már egy ideje keresik a törzsi menedéket, az előző biennálé is humanistákról és virággyerekekről énekelt, meg varázsgombát főző sámánokról. Kapunk ebből a dózisból most is rendesen, de sokkal jellegzetesebb, hogy mennyi hi-tech protézis, digitális kakofónia és sci-fi vízió járul mindehhez idén. Az archaikus múlthoz társulnak a különféle – meglehetősen riasztó, de minimum különös – jövők. Fekete lakkbábuk állnak skót kockák között, 3D-s szendvicsbe gyömöszölődnek a kisgyerekek, recsegő digitális eresztékek, szétmixelt médiaképek, VR-sisakok. (Távolról ehhez illeszkednek a Magyar Pavilonban a Waliczky Tamás által tervezett steril pszeudo kamerák, amelyek letisztult, hűvös pihenőként szolgálnak a Giardini forgatagában.) A szép új világ itt liheg a nyakunkba. A posztinternetes esztétika bizarr digitalitása körülölel minket, ennél már csak a '80-as évek (George Condo óriásvászna nyitja az Arsenalét!), és még inkább a posztmodern dizájn visszaszüremkedése a nyilvánvalóbb: klasszikus oszlopfők műanyagból és állványra rakott márványhomlokzatok.

Waliczky Tamás pszeudo digitális kameratervei a béke szigetét jelentették a biennálé nyüzsgésében, 2019, Velencei Biennálé

© fotó: Rosta József

Mindeközben lagúnák között a nagy fehér férfiember trónfosztása zajlik. A Chilei Pavilon egész szellemesen szedte össze – a Hegemónia múzeuma név alatt – a nyugati világ hátborzongatóan embertelen gyarmatosító kulturális szokásait, például a világkiállításokon állatkerti látványosságként mutogatott négereket. A kortárs art world élen jár a színesbőrűek kárpótlásában. Kahlil Joseph BLKNWS vetítése az interneten talált mindenféle tematikájú (politikától a hiphopig) kész videókat vág össze olyan alternatív hírfolyammá, ami valóságos afroamerikai buborékot fúj a belefeletkező néző köré. Az Arsenaléban az alaphangot a dél-afrikai Zanele Muholi fürtös hajával játszó portréi adják meg, vissza-visszatérő refrénként, ehhez jön a fekete figurális festmények sosem látott bősége. Az angolszász világban ez az elmúlt két év legnagyobb slágere, Velencében viszont sosem szerepelt együtt ennyi hasonló. Fekete szereplők feketéllnek fekete festők színes festményein. A sápadtarcú kelet-európai férfiember saját elmúlásának illetlen érzésével sétál a hatalmas, erőtől kicsattanó vásznak között. Amit a biennálé vetít elénk, az a közeledő jövő: az európai múzeumok márványfehér–rózsaszín figuráinak monotonitását – minden észszerű demográfiai számítás alapján – színesbőrű alakok fogják megtörni, sőt, előbb-utóbb uralni is.

A fekete festő Michael Armitage – nem meglepő módon – fekete figurákat szerepeltet festményein, 2019, May You Live In Interesting Times, Velencei Biennálé

© a Velencei Biennálé jóvoltából, fotó: Italo Rondinella

Két éve még a szivárványtörzs hippi tagjaként táncoltunk a bennszülöttekkel, most már inkább a beolvadásra váró etruszkok melankóliájával bandukoltunk a színesbőrű pavilonok között széles nagy Velencében. Hogy a rosszkedvet elűzzük, egy 18. századi palazzo felé vesszük az irányt, ott a nagykövetek bálján, pazar üvegcsillárok alatt, nyugati diplomaták között locsolhattuk magunkba a proseccót, míg meg nem jön értünk a vizitaxi. As ősöreg bejáraton – hiába veri a falat Shilpa Gupta vaskapuja a biennálén – csak a meghívott VIP-ek juthatnak át. Akárhogy is, etruszknak lenni nem olyan rossz dolog.

Látogatók hömpölyögnek Martine Gutierrez fotói között az Arsenaléban, 2019, May You Live In Interesting Times, Velencei Biennálé

© a Velencei Biennálé jóvoltából, fotó: Italo Rondinella

— Rieder Gábor

2019. máj. 17., péntek 07:13
kapcsolódó cikkek
  • Teremtés a lagúnákon

    Tudod, miben hiszel? Hiszel abban, amit tudsz? Teremtés és videóinstallációk a Biennálén. La Biennale di Venezia #4.

  • Velence plusz

    Összeszedtük a négy legfontosabb kiállítást, amit meg kell nézni a biennále mellett Velencében. La Biennale di Venezia #3.

  • Sámánok biennáléja

    A kortárs szcéna a törzsi múltba menekül. Végignéztük a Velencei Biennále fő programját, a grandiózus nagykiállítást. La Biennale di Venezia #2.

ajánló

Pálmafák fonákja

Medencepróba. Friss nemzedék az Artkartell radarján. Rieder Gábor beszélget Kárándi Mónikával.

támogatók