Braque és Picasso sajnos már a 20. század elején kisajátította a „kubizmus” nevet egy olyan irányzatra, ami szürke-barna pettyes háromszögekre tördelte a teret. Bármennyire is indokolatlan az elnevezés, a kubizmus már olyan szinten hozzánőtt az avantgárdhoz, hogy Molnár Vera – a.k.a. Vera Molnar – se szakíthatta volna el tőle. Nem mintha ez a törékeny, visszahúzódó, csinos nő bármikor szkanderezni akart volna a modernista bölényekkel. Nem volt törtető típus. Vera Molnar a szintén Párizsban élő, meggyőződésesen baloldali férje, Molnár Ferenc rábeszélésének köszönhetően még csak egyéni kiállításon se törte a fejét egészen ötvenkét éves koráig, nemhogy a kubisták trónfosztásán. Idejét nem az önmenedzselés töltötte ki, hanem az algoritmikus művészeten való töprengés. Illetve, mindenekelőtt, a kocka.
Részlet a Machine imaginaire – Vera Molnar algoritmusai című kiállításból, 2020, Modem
© a Modem jóvoltából, fotó: Czeglédi Zsolt
Kis kocka, nagy kocka, sorba rakott kocka, megdöntött kocka, megbillentett kocka, egymásba írt kockák, egymás mellé sorakoztatott kockák, kockarendbe állított kockák, ésatöbb. Ahogy mondta: „engem nem érdekel semmi más, csak a legegyszerűbb forma, a négyzet”.
Kevesen érdemelték volna meg jobban a kubista jelzőt, mint Vera Molnar, nem is kérdés!
Részlet a Machine imaginaire – Vera Molnar algoritmusai című kiállításból, 2020, Modem
© a Modem jóvoltából, fotó: Czeglédi ZsoltMikor a második világháború után pár évvel a fiatal művésznő Nyugatra távozott, még a figurális ábrázolás jelentette az iskolai alapvetést. Amint hátat fordított a valóságábrázolásnak, a középkori mágikus kocka ejtette rabul. Az a négyzet, ami Dürer Melankóliáján is feltűnik, számmisztikus ködbe burkolva az északi reneszánsz grafikus virtuózát. Molnart hasonló módon foglalkoztatta a négyzet matematikai problematikája: hogyan lehet apró módosításokkal úgy torzítani a négyzeteket, hogy egyetlen formakombináció se maradjon ki. Ez már maga volt a képzeletbeli számítógép, a „machine imaginaire”. Elképzelt egy rendszert, egy algoritmust, ami végigvitt egy kombinációt minden lehetséges módon.
Az 1950-es években ez még azt jelentette, hogy Vera Molnar egymás mellé rajzolgatta a kis négyzeteket, különféle színekben, méretben vagy torzultsági fokban. Amint lehetett, persze a kísérleteit már valódi számítógépen folytatta, nem hiába tartjuk a computer art egyik nagy úttörőjének.
Részlet a Machine imaginaire – Vera Molnar algoritmusai című kiállításból, 2020, Modem
© a Modem jóvoltából, fotó: Czeglédi ZsoltA debreceni Modem kiállításán – több magángyűjtemény anyagából válogatva – követhető végig ez a végtelenül szikár életmű. Molnart az algoritmusok varázsolták el, annak is a francia entellektüelekhez méltóan szofisztikált, művelt és költői világa. A műtárgyak gyártása nem igazán hozta lázba. Nem véletlen, hogy a kiállítást indító gigantikus kockacsiga egy kis méretű festmény felnagyításából származik. Az életmű tisztességesen kimaszkolt konkrét festményekből, finom ceruzarajzokból és megejtően esendő nyomtatópapírokból áll. (A kiállításon olyan nyalánkságok is kiegészítik ezt a válogatást, mint például egy kísérleti fotó leporelló). Molnar a színekkel se sokat bajlódott, egy-két élénk tónusra építette fel a műveit, de mindenekelőtt a szürke – sok-sok árnyalata – ejtette rabul. Ehhez a szigorúan algoritmikus művészethez nem illett a papagájkodás.
Jellemző történet, hogy mikor épp megpróbált kitörni a kockák „börtönéből”, és a kalap formájú Gauss-görbékkel kezdett foglalkozni, a teljes kísérleti anyagot elveszítette egy aktatáskában Philadelphiában. Mégis dacolt a végzetével, és amikor újra elébe sétálta egy kalapgörbe, a Cézanne által ezerszer megfestett Mont-Saint-Victoire képében, akkor mégiscsak nekilátott annak a sorozatnak is: kollázsként tépkedte a szeszélyesen csipkés hegyorom Gauss-ívét festményei számára. Merthogy Molnar nem csak a vaslogika kalodájában dolgozott. Sőt, azt vallotta, hogy a művésznek ki kell kacsintania olykor-olykor ebből az algoritmikus robotvilágból, és belevinni valami szeszélyes szubjektivitást az alkotói folyamatba. Hiszen éppen ez az a pillanat, a véletlen finom keze, ami beleszól a művészet születésébe.
A szabály tengerében a csipetnyi szabálytalanság, a kockák tengerében a csipetnyi kockátlanság. „Isten nem kockajátékos”, idézi a bevezető tanulmány Einstent. Isten nem, de Vera Molnar igen.
Részlet a Machine imaginaire – Vera Molnar algoritmusai című kiállításból, 2020, Modem
© a Modem jóvoltából, fotó: Czeglédi Zsolt
