Picasso hamis vallomása

„Én csak hivatásos komédiás vagyok, aki megértette korának szellemét és kiszolgálja minden szeszélyét.” Mondta Picasso. Állítólag. Az Artkartell utána járt a szerzőnek.

Van egy izgalmas és szaftos modernművészet-ellenes pamflet, ami eltitkolt Picasso-vallomásként terjed a neten, hatékony kézifegyverként a Facebook-komenterek kezében.

Így szól a legfrappánsabb utolsó bekezdés, biztos mindenki belefutott már egyszer:

Minél jobban komédiáztam és játszadoztam a legkülönfélébb talányokkal, rébuszokkal és cikornyás, arabeszkszerű motívumokkal, annál nagyobb volt a hírnevem és dicsőségem. Persze ez egyúttal azt is jelentette, hogy mind gyorsabban dolgoztam. A dicsőséget egy felkapott festő számára ma képeinek eladása, a nyereség és gazdagság jelenti. Ma, mint mindenki tudja, óriási a hírnevem és dúsgazdag vagyok. De amikor egyedül maradok, nincs hozzá bátorságom, hogy magamat a szó régi és igaz értelmében művésznek tekintsem. Giotto, Tiziano, Rembrandt, Goya voltak az igazi halhatatlan művészek. Én csak hivatásos komédiás vagyok, aki megértette korának szellemét és kiszolgálja minden szeszélyét. Beismerésem keserű és fájdalmas ugyan, de úgy érzem, érdemes volt elmondani, mert mindenképpen őszinte.

A szövegből könnyűszerrel összeollózható az avantgárdellenes muníció: a bohóc Picasso kiszolgálja az újdonságot hajszoló műítészek sznob igényeit, újabb és újabb rébuszaival és cikornyás motívumaival. Híre és gazdagsága ellenére nem tudna az igazi, klasszikus művészek szemébe nézni. Ennyi épp elég – az olyan konzervatív reakciósoknak (legyenek vaskalapos Facebook-fanyalgók vagy MMA-huszárok), akik a modern művészetet csak megtévesztő hókuszpókusznak tartják, nagyzoló krikszkrakszoknak. Megosztás!

EGY BIZONYÍTÉK SZABADKÁRÓL

Az eredetiséget megkérdőjelező kételkedőket le lehet szerelni a szabadkai Magyar Szó 1962. novemberi 2. számában megjelent teljes szöveggel. A témának utánajáró Gerber Pálnak köszönhetően itt közöljük az eredeti oldalt a jugoszláviai magyar újságból:

A szabadkai Magyar Szó 1962. novemberi 2-i száma az állítólagos Picasso-vallomással

© Gerber Pál jóvoltából

A CINIKUS NYUGAT

Az interjú eredetisége életrajzi adatokkal is alátámasztható. 1962-ben járunk. A kiégett Picasso messze túl van a Guernicán, legyártotta már a nemzetközi békemozgalom galambszimbólumát, majd megtagadta kommunista párttársait az '56-os forradalom szülte csalódásában, és jó ideje már régi mesterek képeinek átiratait festi. A szellemi meghasonlás a levegőben úszik. Túl vagyunk 1956-on, ami a francia baloldali entellektüelek számára elhozta a nagy csalódást a Szovjetunióban. Ültek a gazdag és sikeres Nyugat közepén, ami jobban működött a keleti végeknél, minden intellektuális erőfeszítésük ellenére. Ráadásul épp ez az antikommunista, hidegháborúzó, bigottan kapitalista világ kezdte el ünnepelni a modern művészetet (benne elsőszámú sztárként Picassót, de ekkor már túl vagyunk az absztrakció diadalmenetén is!), miközben a szovjet párttitkárok belefulladtak a szocreálba.

A KELETI PICASSO

De miért megy neki egy jugoszláviai újság a baloldali Picassónak?

Ne feledjük, mekkora botrány lett belőle, mikor Picasso sokak unszolására végül megrajzolta a frissen elhunyt Sztálin portréját 1953-ban, gyanúsan karikaturisztikus modorban! Picasso a '60-as években ereje teljében van: száz-, sőt ezerszámra ontja magából érett korszakának jellegzetesen picassós műveit, az amorf mód bugyogó, itt-ott síkokba zárt emberi formákat. Amiket keret nélkül, egymás mellett-felett állít fel, hatalmas dömpingben, direkt szórva szét a remekmű jegyeit különféle vásznakon. Ahogy egy vázlatfüzetében olvasható: „a régi festészetet már lerombolták, most a modernet kell lerombolni”. Ez az önpusztítás és dömpingművészet amúgy odáig vezetett, hogy a '70-es évek műítészei már megcsömörlöttek az öreg mestertől. És kellett pár évet várni halála után, mire beindult a blockbuster-gyártás. Íme egy fotó az avignoni pápai palotában rendezett 1973-as Picasso-anyagról:

De miért nyilatkozna Picasso épp a szabadkai újságírónak, aki van olyan szerény, hogy a nevét se írja oda a világrengető interjú alá?

Ideológia támadást sejthetünk az interjú mögött. Picasso helyzete nem volt egyértelmű Kelet-Európában. Az óvatos antisztálinista kultúrpolitikai váltásnak köszönhetően elkezdték ünnepelni. 1956. október 25-én Picasso-kiállítás nyílt a moszkvai Puskin Múzeumban, ahol a 75 éves mestert mint a békegalambok festőjét ismerték. A közönség majd megőrült, évtizedek után először szerepelt nagy nyugati modern mester egy orosz múzeumban:

Ez a hruscsovi nyitás nagy eredménye: miközben a szocreál nem került le a napirendről, egy nyugati elvtársnak megengedték a formalizmust (a formák avantgárd torzítását). Ekkoriban már sokat hivatkoztak a szocialista művészeti sajtóban Picassóra, amit a '60-as években utazó rajzkiállítások követtek. A Szovjetunióban öt-tíz évente nagy sikerkiállításokkal ünnepelték a mestert.

HAZUG MODERNEK

A szocialista Jugoszlávia viszont a maga útját járta, elszakadva a szovjet irányítástól. Elképesztő szabad művészeti akciók történtek itt már az '50-es években, például az EXAT '51 csoport:

A hivatalos művészet nem kért a szocreálból, hanem elsőként teremtette meg a szocmodernt, miközben nagy Henry Moore-nak kiállítást rendeztek és tisztelték Picassót. De épp a '60-as évek elején (mikor Moszkva keblére ölelte a katalán mestert) indult meg egy nagy attak a modern művészet üres formalizmusa ellen, Tito is ostorozta a szocialista erkölcstől eltérő, nyugati hatása alatt álló absztraktokat híres beszédében 1963-ban.

Ellenezzük a hazug modernizmust, amely elnagyolt és értelmetlen szerkezetekben, badar és megkésve importált formalista kísérletezésekbe éli ki magát, ellenezzük az esztelen elembertelenedett absztrakciót” – állt egy csoport fiatal zágrábi író „lázadó” kiáltványában, amit a szabadkai magyar irodalmi folyóirat, a Symposion is átvett 1962 februárjában. A nyugati modernség ostorozása benne úszott a jugoszláv kultúrpolitika levegőjében. Minden bizonnyal a Picassót támadó szabadkai interjú is ennek a konzervatív baloldali kultúrpolitikai hullámnak volt a szerves része.

A VALLOMÁS SZERZŐJE

De akkor most eredeti-e a Picasso-vallomás?

Röviden: nem.

Kicsit hosszabban: az olasz író Giovanni Papini firenzei Vallecchinál 1951-ben megjelent Fekete könyv: Gog új naplója (Il Libro Nero: Nuovo Diario di Gog) című művéből való. Papini a 20. század elején megtérő katolikus szépírók egyike, akárcsak a francia Huysmans, Paul Claudel vagy az angol Chesterton. Az antiklerikális, ateista firenzei író az első világháború borzalmai után tért meg, Krisztus története című könyvével világhírnévre tett szert, majd Mussolini lelkes támogatójává vált és a Goebbels-féle íróliga alelnökévé. Magyarra is fordították műveit, köztük Góg című regényét (1934, Vigilia), ami egy hömpölygő kultúrpesszimista kesergés a modern világ csalárdságai felett, híres személyekkel való beszélgetések formájában megírva.

A fikciós Picasso-szöveg eredeti megjelenése: Giovanni Papini: Il Libro Nero: Nuovo Diario di Gog, Vallecchi, Firenze, 1951

© Artkartell

Ahogy a fordító, Nyisztor Zoltán írja a magyar kiadás előszavában: „Abban a fantasztikus, groteszk alakban, akit Papini szédületes írói tehetsége Gógban megteremtett, aki barbárul és modernül, Krőzusként és Lázárként, mint az elállatiasodás és hyperkritika prófétája ágál, a modern élet és kultúra csődje imbolyog. (…) Éppen azért ez a könyv minden groteszksége mellett is halálosan komoly könyv. Egy roppant kultúrájú író sírva vigadó vallomása koráról és korának infantilizmusba zuhant szelleméről. Egy kísértetiesen kinyúló óriási kéz, mely századunk falára a pusztulás szörnyű, dermesztő próféciáját írja.

Papini nemsokkal halála előtt, 1951-ben kiadta Góg történetének folytatását. Ebben a kötetben jelent meg a képzeletbeli beszélgetés Picassóval, ami nem a katalán mester cinizmusáról vall, hanem – a fiatalon a futurizmussal is flörtölő, majd a fasizmus uszályába kerülő és a második világháború után sokat támadott – Papini mélységes kultúrpesszimizmusának keserűségéről.

AZ ELVESZŐ HELYESBÍTÉS

De hogy került Papini szövege a szabadkai Magyar Szóba eredeti Picasso-vallomásként tálalva?

Nemcsak a jugoszláviai magyar lap esett bele a hibába. Egy eredetkereső honlap szépen felgöngyölíti a sztorit, hogy miként jelent meg egy-két év alatt az interjú eredetiként párizsi lapokban, a Washington Postban, fordították egyik nyelvről a másikra, majd vissza, 1968-ban még a virágkorát érő képes magazinba, a LIFE-ba is bekerült. A LIFE a közlés utána le is hozott egy helyesbítést, miszerint nem Picasso, hanem Papini volt a vallomások szerzője. De – ahogy ez lenni szokott – a helyesbítésekre más senki sem emlékezik. Az interjú azóta is kering magazinról magazinra, majd Facebook-oldalról Facebook-oldalra, újra és újra lefelejtve az eredeti szerzőt, Picasso-apokrifként tálalva a kiábrándult sorokat.

Az eredetiséggel kapcsolatban még olvassuk el Daniel-Henry Kahnweilernek, Picasso mindenható műkereskedőjének sorait, amit egy újságszerkesztőnek írt:

Természetesen Picasso nem írt ilyesféle vallomást. A sok újságban évekkel ezelőtt lehozott történet, ami azóta is időről időre felbukkan, az egy részlet az idős Giovanni Papini 'Il libro nero' című könyvéből, aminek főhőse egy skót milliárdos, Gog, aki mindenféle különös helyre ellátogat, köztük Picasso műtermébe, ahol a művész vallomást tesz neki. Mikor ez egész dolog elindul, Papini, aki akkor még élt, készségesen elismerte a firenzei Nuovo Giornaléban, hogy sose tett neki vallomást Picasso, akivel 1918 után már nem is találkozott többé, és az egész történet kitaláció.”

HIDEGHÁBORÚS FAKE NEWS

Richard Dorment művészettörténész több ízben is megírta, hogy Picasso egészen 1955-ig nem törődött a sajtóban kerengő hamis interjúval, amikor is a Franco-kormány ezzel próbálta lejáratni szülőföldjén. Ez már sok volt a katalán mesternek. De a hidegháborús felek ettől függetlenül, gátlástalanul dobálták egymást a Pampini-szöveggel: terjesztette a Franco-féle Spanyolország, a Tito-féle Jugoszlávia, az épp kommunistákat üldöző USA és a NATO is. Picasso ugyan megkérte életrajzíróját, Pierre Daix-t, hogy írja meg az igazságot a Les Lettres Francaises hasábjain, amit Daix meg is tett 1962 decemberében, de nem volt nagy hatása.

Hiába tudja a művészettörténet, hogy az interjú Papini kútfejéből pattant ki, hidegháborús fake news-ként örökre velünk marad mint Picasso cinikus önvallomása. Persze ettől még elmerenghetünk a szöveg kritikai igazságtartalmán, de Papinivel a háttérben ez már lényegesen nehezebb.

Gerber Pál: Ilyenek voltunk – Picasso nője, 2010, olaj, vászon, 80×60 cm

© Gerber Pál jóvoltából

— Rieder Gábor

2017. július 04., kedd 06:24
kapcsolódó cikkek
  • Modigliani és a nonchalance

    A kiállításgyár meghozta a következő nyári szenzációt, szintén a párizsi avantgárd mezőnyéből válogatva. Amedeo Modigliani Budapesten.

  • Na!

    Az acb nyitott egy új kiállítóhelyet. Pados Gábor galériást kérdeztük a rendhagyó új hely küldetéséről. Egy noszogatószó mélyebb értelmei.

  • TURBÓSZOBRÁSZAT

    Bruce Lee forgatja arany nundzsakuját a mostari hídon, miközben üvölt a pit-bull-terr-i-er. A köztéri szobrászat balkanizálódása Domanović tolmácsolásában.

ajánló

Nosztalgiakocka

Fridvalszki Márk zárta az Artkartell projectspace első kiállítási szezonját. Digitális végítélet és elvágyódás. Take Me Back

támogatók