A kiállítás nem adja meg magát könnyen. Séta közben vagy egy sarokban ülve, nagytotálban a művek nem mondanak semmit. A látogatónak tête-à-tête-helyzetbe kell kerülnie velük – ami bizalmas, két fél között lejátszódó beszélgetést jelent, de a nyersfordítás (fej a fejhez) talán még pontosabban fejezi ki a megkívánt fizikai közellétet.
Itt a szegély nem idézőjel,
irónia, fricska,
hanem metafora.
Odalépés minden egyes festményhez, feléhajolás, és a figyelem faggató kalandozásaira tárja fel igazi értékeit, még pedig ott, ahol nem várnánk. Valahogy úgy, mint az Indiana Jones és az utolsó kereszteslovag című filmben: a Grál nem a feltűnő ötvösmű, hanem az alig észrevehető, látszólag értéktelen fakupa.
Részlet a kiállításból
© fotó: Erdei Gábor / Artkartell
A betonkockák matt felületeihez hasonló Erdélyi-vásznakon a néző szeme önkéntelenül a kép „közepén” keresi a művet, majd a szélek felé tévedve, rájön, hogy az az, ami után kutatott. Finom, húrvékonyságú szegély futja körbe a képet: kék, piros, neonzöld vagy szivárványos. A szegély festett pöttyökből, szaggatott vonalakból, csíkokból, illetve más anyag hozzáillesztéséből áll; máshol a vásznat vászon keretezi. Két munka 4-4 ládasarokkal is kiegészül. Fontos a pigmentek térbelisége, a kidomborodás, a tépett, horzsolt hatások.
Itt a szegély nem idézőjel, irónia, fricska, hanem – ahogy Erdélyi fogalmaz – metafora. Az elmúlt években ezt a témát mélyítette el, és munkálta ki fokozatosan. Elsőre úgy tűnik, mintha a képek egy elméleti művet széljegyzetelnének, miközben ezek a vizuális kommentárok alkotják magának a traktátusnak az epigrammatikus tömörséggel megfogalmazott fejezeteit. A (sz)él filozófiájáét. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy Erdélyi munkái egy teória illusztrációi volnának, hanem azt, hogy festészeti programjában egy csodálatos és hallatlanul izgalmas felfedezés rejlik, amely a szegélyt úgy fogja fel, mint a tér genezisét. Ennek a kutatásnak, gondolatmenetnek eredményeit, és tapasztalatait mutatja be a kiállítás.
A látogatótól hasonló hozzáállást kíván meg a képegyüttes, mint egy gondosan megkomponált fine dining menüsor, nem felhabzsolni az egészet, hanem a fogásokat külön-külön degusztálni, majd figyelni, hagyni és követni a benyomásokat, amelyek gondosan felépített íven vezetnek végig.
Részlet a kiállításból
© fotó: Erdei Gábor / Artkartell
Részlet a kiállításból
© fotó: Erdei Gábor / ArtkartellA Louvre bizonyos időközönként felkér kurátornak egy-egy neves gondolkodót, művészt, hogy találjon ki tematikus kiállítást. Így például a festő Anselm Kiefer a határ, a zenész-komponista Pierre Boulez a mű-töredék, az író Umberto Eco a lista hívószavakra építette fel koncepcióját. Talán nem volna érdektelen egyszer a szegély köré rendezni kiállítást. Egy művészt biztosan tudok ajánlani.
