In Da Studio vol 2. - Horváth Gideon

Sebezhetőség, méhviasz, ambivalencia, érzékiség.

Legelőször a Molnár Ani Galéria Still in Bloom kiállításán figyeltem fel a munkáira: az ott kiállított növények érzékisége lenyűgözött, valamint az, ahogyan az alkotó a kompozícióban egy érzékeny, ambivalens pillanatot képes volt megragadni: az említett virágok a kipattanás állapotában állnak, a burjánzás fogalmát idézik meg a nézőben, amelynek egyszerre van benne az édeni gazdagság, valamint a rothadás is.

Gyönyör és undor, egy időben jelenik meg, mondanám, hogy a fejünkben, de igazából a testünkben, zsigerileg érezzük ezeket a minőségeket e művek láttán.

„Van egy erős gyerekkori alapélményem, ahogy a nyári napsütésben leszedem a fáról a puhára érett sárgabarackot. Beleharaptam, a forró gyümölcshús pedig szétolvadt a számban, ami erősen érzéki élmény volt. Miközben mezítláb épp beletapostam a földön már rothadni kezdő gyümölcsbe, ami hasonlóan terült szét az ujjaim között, és hasonló zsigeri tapasztalatot jelentett, mint a számban szétomló gyümölcs okozta gyönyör”.
Ez a fajta kontrasztosság jelenik meg Horváth Gideon anyaghasználatában is. „A méhviasz egyszerre nagyon vonzó, gyönyörű színe van, erősen taktilis érzeteket kelt, intim viszonyba lehet vele kerülni, miközben mégis van benne valami viszolyogtató, hiszen mégiscsak egy testnedvről van szó”.


Mint mondja, számára nagyon fontos az is, hogy közvetlen testi kapcsolatban lehessen az anyaggal az alkotás során:

„A viasszal való munka során empirikus tapasztalatot szerzek, testi tudással gyarapodok, ami éppen olyan fontos, mint az intellektuális tudás”. 


A méhviasz organikus, sokféle minőséget felvenni képes matéria, ami a sebezhetőség [vulnerability] fogalmát is beemeli a befogadásba: sérülékeny anyagról van szó, amely azonban a megfelelő gondoskodással [care] nagyon tartóssá tud válni. „A felmelegített viasz puha, jól formálható, ebből apránként, rétegezve építem a szobraimat, ám az anyag, ha már megdermedt, akkor felvesz egyfajta keménységet, ami az efemer jellegét is feloldja”. Az alkotó egy ideje azonban már nemcsak a méhviasszal dolgozik, praxisában megjelent a porcelán is, amit szintén kézzel és szerszámokkal formáz. „A porcelánt is törékeny, sérülékeny anyagnak gondoljuk, miközben megfelelően kezelve tartós műveket lehet létrehozni belőle. Nagyon szeretem az eleganciáját, a fényes felületét, ami érzetre némiképp kontrasztos is a viasz melegségével”.


A művészt az ambivalencia azonban nemcsak az anyaghasználat szintjén izgatja, hanem konceptuálisan is. Munkáival igyekszik túllépni a két szubsztancia létezését állító elméleteken, nagyon sokáig foglalkozott a másság fogalmával, szobrai pedig azokat a mitológiai szereplőkre, hermafroditákra és faunokra, fókuszáltak, amelyek túlmutatnak mind a heteronormatív rendszereken, mind a dualista felfogáson. Aztán az Emlék, ami lehetett volna projekt keretében, a Flaszter Biennálén, amit summázva a be nem teljesült nem-heteronormatív szerelmek emlékműveként olvashattunk, az antihősök helyzetét kezdte vizsgálni, azokat az alakokat, akik nincsenek abban a privilegizált helyzetben, hogy felvállalják magukat, hogy nyitottan éljenek. A hősökkel szemben az ő életük konfliktusos, teli van titokkal és önmeghazudtolással, nincs választásuk a döntéseikben.

„Azt kerestem, hogy a morális ítélkezés helyett, hogyan lehet megtalálni az emberiességet ezekben a karakterekben, hogyan lehet empatizálni velük. Megtalálni a normatív értelemben vett sötétségben az izgalmat”.


És ezen a ponton még hangúlyosabban lépett be Horváth Gideon alkotói praxisába a sebezhetőség fogalma. „Mindenkiben vannak ellentmondások, minden lény plurális entitás, amit el akarunk felejteni, és megpróbáljuk fekete-fehérré egyszerűsíteni a valóság jelenségeit és saját magunkat is. Én azonban éppen az ambivalenciát, az ellentmondássoságot hangsúlyozom a munkáimban. Ennek felvállalása sebezhetővé tesz, azonban ez a bizonytalanság, kockázat és érzelmi kiszolgáltatottság felfedése és nem elrejtése mégis erő”. A művész Judith Butler Vulnerability in Resistance írását hozza példaként, amelyben a szerző a sebezhetőség felvállalását a fennálló társadalmi és politikai rendszerekkel szembeni aktusként értelmezi.


A művész filigrán, androgün jelleggel bíró figurái is védtelen, kiszolgáltatott alakok, akik az elnyomó hatalmi rendszerekkel szemben követelnek maguknak autonómiát. Aztán arról kezdünk el beszélgetni, hogy miként lép be a narratíva az installációiba: „Számomra ez óriási dilemma, hiszen alapvetően történetekben gondolkodunk, ezek alapján interpretáljuk a külső valóságot, ugyanakkor a narratíva megfosztja az egyént a potenciális eltérésektől, devianciáktól, hiszen egy történetszálat akkor érzünk érvényesnek, ha megfosztjuk az elágazásoktól.

A narratíva izgalmas, ha nyitva tudod hagyni, teret adsz a másféle olvasatoknak, de durván limitálhat is”.


A narratíva nyitottságát szolgálja, hogy figuráinak nincsenek arcai, így azokba beleolvashatjuk  a saját történeteinket. „Túl konkrét lesz egy forma, ha kap egy arcot, az már olyan szintű megszemélyesítés, ameddig én jelenleg nem szeretnék elmenni. Vannak rajta viszont jelzésszerű részletek, amelyek antik harci sisakokra emlékeztetnek: olyan, mintha valaki sokáig viselt volna egy ilyet, az pedig nyomott hagyott volna az arcán”. Az alkotó megosztja, hogy számára ennek is szimbolikus jelentősége van: „A maszk elhagyásáról szól, a rejtőzködés utáni feltárulkozásról, ami megintcsak behívja a sebezhetőség fogalmát, ugyanakkor rámutat arra is, hogy az álarc emléke mindig velünk marad. Teljesen nem tudunk szabadulni az érzelmi örökségeink és korábbi automatizmusaink nyomaitól”. 

AZ ÖSSZES KÉP: Horváth Gideon műtermében, 2024. 

© a művész jóvoltából. Fotó: Szalai Dániel

Miközben alaposan szemügyre veszem ezeket az arcokat, az alkotó megmutatja a konkrét metódusokat, azt, ahogyan az ujjával rásimítja a meglévő felületre a puhára melegített viaszt, majd ahogy a kézifáklyával a meglévő struktúra organikus részévé teszi.

Elárulja, hogyan lesz márványos a szobrainak a felülete, majd azt is megosztja, hogy az anyaggal való birkózás úgy is megjelenik, hogy gyakran applikál az alakjaira olyan elemeket, amelyek a forró viasz hideg vízbe csorgatásakor keletkeztek, így formájukat a művészi szándéktól függetlenül nyerték el.

A művész legközelebb Andrej Dúbravský festőművésszel közösen állít ki a Longtermhandstand galériában, miközben készül a kismartoni Esterházy Kastély csoportos kiállítására is, ahol az Esterházy Art Award egyik győzteseként szerepel a többi díjazottal együtt. A kastélyba egyébként készít viaszveszejtéssel készített bronzmunkákat is, amelyek izgalmasan lépnek párbeszéddel a méhviasz alkotásaival. Ezután pedig Lengyelországban, Csehországban és Szlovákiában láthatjuk a munkáit.

— Kocsis Katica

2024. március 18., hétfő 04:02
kapcsolódó cikkek
ajánló

Batykó Róbert: Képcsapda // acb Galéria

Batykó Róbert: Képcsapda, acb Attachment, 2024.

támogatók