Széll Ádám // Three Boys Collaboration // Horizont

Petrányi Zsolt megnyitóbeszéde, ami Széll Ádám Three Boys Collaboration kiállításának vernissage-án január 24-én hangzott el.

Tisztelt Egybegyűltek,


bár nincs különösebb kapcsolat, de Széll Ádám grafikához való viszonyáról Bruno Latour filozófiai gondolkodásáról mondott jelző, a „hibrid gondolkodás” jut folyton az eszembe. Latour esetében azért használják ezt a kifejezést, mert különböző tudományterületek egymásra hatásával foglalkozik, nem a közös nevezőt keresi, hanem a gondolatmenetéhez az oda vágó szakterület módszertanát vagy adatait idézi.

A „hibrid gondolkodás” a kortárs művészetben nagyon jellemző volt az elmúlt évtizedekben, sok művész társadalmi kérdésekkel foglalkozó művét idézhetjük, amiben nemcsak a problémák, traumák feldolgozása, leírása a cél, hanem a művész szerepvállalásának az újra gondolása is egy releváns szempont.

De Ádám esetében nem erről a szabad asszociatív megközelítésről van szó, hanem egy sokkal céltudatosabb, médiumcentrikus gondolatmenetről, hogy a képzőművészetben, vagy konkrétabban a grafikában, a nyomhagyásnak milyen lehetőségei vannak, és azok hogyan tudnak egy olyan öntörvényű mechanizmus szerint alakulni, amely során nemcsak a művész alkotja a művet, hanem maga a felhasznált eszközök is „beleszólnak” az alkotás végső megjelenésébe. Ebből a megközelítésből a „hibriditás” a metódusok vegyítését jelenti, aminek sokszínűségéhez nyilván a művész sokszínű megközelítése vezet.

A papír alapú művek – ahogyan ma az új grafikai technikákat és a sokszorosító eljárásokat nevezzük, - a képzőművészetnek azért alkotják egy teljesen körül határolható irányát, mert más megközelítéseket, gondolkodásmódot tesz lehetővé, mint mondjuk a festészet. Ennek az eltérésnek az oka a műfaj kötetlensége, szabadsága, az anyag „törékenysége” és az ebből fakadó, intimebb művészi hozzáállás. Széll Ádám is festő szakon végzett ezért ismeri annak eljárásait, így ez részben egy konceptuális döntés, amiért a papír alapú, színeiben redukált, felületében síkszerűbb kifejezésmódot választotta.

Minden művészetben van pszichológia, abban is ami rossz és abban is ami jó. A jót a rossztól a céltudatosság és a koncepció különíti el, az a szándék, hogy a mű felülemelkedjen önmagán, önálló életre keljen, és akár a művész „nélkül” is elmondjon egy megközelítési lehetőséget, kérdéseket vessen fel, ami egy téma vagy egy probléma megjelenítését és feldolgozását segíti. Ádám munkájában a pszichológiai elemet épp a véletlennel való játék erősíti, az indigó használata, amit ezért kell külön elemeznünk, mert ez az eszköz visz közelebb munkáinak megértéséhez.

Az indigó a magyar művészetben leginkább Erdély Miklóshoz vezet vissza minket, akinek indigó kísérleteinek lényege az átütő papír nyomhagyása, de ugyan akkor a maga felületén is láthatóvá váló lenyomat kettősségének filozófiai kérdése volt. Az a dilemma kapott munkáiban központi szerepet, hogy egy rajzolt vonalból, amit a ceruza ejthet, hogyan lesz az indigó révén egy közvetített másolat, és hogy az átrajzolás hogyan hagy egy olyan nyomot a másolópapír felületén is, ami egy következő átrajzolásnál már csak halványabb rajzolatot eredményezhet. Az indigó olyan, mintha jelképe lenne az emlékezetnek, a felidézésnek és a felejtésnek egyaránt. Az indigó miközben másolhatóvá teszi a rajzot, „nem felejt” és örökre megőrzi a lemásolt alakzatot.

Széll Ádám rajzaiban a másolás így válik egy összjátékká: a lerajzolt forma átrajzolása a felületre egy eltolt helyzetben az eredeti formát dekonstruálja, miközben az indigón megjelenő nyomok halványabb volnal rajzolatokat is sejtetnek a papíron – mert archiválják a rajzolást, a mű kialakulásának fázisait, történetét. A grafit, az indigó kékje és a széteső, dekonstruktív formák egy egyedi, felismerhető világot teremtenek Széll művészetében, ami ennél a technikai megközelítésnél nem áll meg, hanem még összetettebbé válik a választott témája miatt.

Mert Ádám munkássága a test körül forog, aminek karaktere és fontossága akkor válik számunkra is nyilvánvalóvá, ha betegség, baleset, vagy az énképpel való elégedetlenség ráébreszt annak határaira és törékenységére. A kiállításon ennek a témának több, tágabb, asszociatívabb megközelítéseit látjuk.

A jobboldalon látható sorozat egy analízis, egy saját tapasztalaton(vizsgálaton) alapuló röntgenfelvétel sorozat dekonstrukciója, ami a bordakosárról készült felvételek átrajzolását és metamorfózisát mutatja. A röntgenképhez hasonlóan Ádám is különböző mintákat mutat saját csontozatáról és belső szerveiről, aminek eredménye egy indigóval többször átmásolt síkrajzolat, ami csonthálózatával, és az áttűnő belső szervekkel egy olyan organikus képet ad, ami egyszerre idézi Vajda Lajos gyökérrajzait és gnómjait, de idézi akár a 19.századi természeti részleteket analitikusan felvázoló rajzok sorát is. A sorozat végpontja egy összegzés, ami elszakad a formától, és mint egy aszteroidára emlékeztető alakzat egyszerre sűríti az élő és élettelen organizmusok esszenciális képét.

AZ ÖSSZES KÉP: Részletek SZÉLL Ádám Three Boys Collaboration kiállításból, Horizont Galéria, 2024.

© a Horizont Galéria és a művész jóvoltából. Fotó: Biró Dávid

A test építésével és annak határaival foglalkozik a másik falon látható széria, ami egy legendás testépítő, Ronnie Coleman fokozatosan széteső portréja. Az ikonikus sportoló 7-szer nyerte meg a testépítő világbajnokságot, túlszárnyalva Schwarzenegger sikereit, de élete mégsem csak a győzelmekről szól, hanem a folyamatos, terhelés miatti sérülésekről és gerincműtétekről, aminek ellenére sem adta fel a folyamatos edzést és egy ideálkép elérésének vágyát.
A főfalon viszont egy a helyszínre készült falrajzot látunk, ami egy test protézis, egy kivetülés, ami a testhez asszociatív módon kapcsolódik. Az autó-kultusz, mit az én-kép, a személyiség kivetülése egyszerre válik egy külső burokká, ami bár véd és szállít, mégis a maga esetlenségével a veszély és a kiszolgáltatottság fogalmait is idézi.

Ádámmal való beszélgetésekben felmerül még egy fogalom, a Marc Augé által emlegetett „nem-hely”, ami olyan, a mai világban létező köztes helyekre utal, amelyek életünkben fontos szerepet játszanak, egyformaságuk miatt tudunk eligazodni bennük, annak ellenére, hogy különböző helyzetekben használjuk őket. Ilyen a pályaudvar, a reptér, vagy Ádám sugallatára az autó is talán.
A végső kérdés tehát az, hogy mi a test? Bár kapcsolatunk hozzá egyedi, használata és hozzá való sokféle viszonyunk miatt egy gondolati ugrással nem-hellyé válik, mert közösek a róla alkotott gondolataink, vele kapcsolatos traumáink, a test szerkezeti felépítése is adott, még ha formájában egyénenként különböző is lehet. Ahogy a csontrajzolat mutatja, a férfi és női identitás mégis csak kapcsolatba hozható egymással a test vázának és belső szerveinek összefüggésében. Így ez a kiállítás sem a férfi-testről szól, hanem a közös nevezőről, mind arról, ami közös lehet bennünk, férfiakban és nőkben. E szavakkal a kiállítást megnyitom.

 

— Petrányi Zsolt

2024. február 07., szerda 00:28
kapcsolódó cikkek
ajánló

Gresa Márton: Painting ®

Festészeti gesztus, print, festészeti pátosz

támogatók