A legtöbb festményem kiindulópontja egy folyópart-élmény, ami egy hideg, téli napon ért engem kutyasétáltatás közben. Hatalmas köd volt, miközben haladtunk a part mentén, és bár gyönyörű volt a látványt, tulajdonképpen nem lehetett semmit látni. Ez a természeti élmény indított el afelé, hogy a képeimen keresztül vizsgáljam a saját korlátaimat, figyeljem és elemezzem őket, és elfogadjam, hogy bár változtatni nem igazán lehet rajtuk, de azokat el lehet fogadni, meg lehet velük békélni. Ezáltal pedig én magam változom, ha a korlát maga nem is.

Az utóbbi időben pauszpapírból épített objekteket is készítettem, amelyek több rétegből felépülő kompozíciók voltak. Ezek a művek intenzíven hatottak a mostani festményeimre, így erre a konkrét munkára is. Azt vettem észre, hogy másképp építem a rétegeket, a mű jobban kilép a térbe, a rétegek organikusabban épülnek egymásra. És bár továbbra is megőrzöm a vízpartot jelölő horizontot, és megjelennek a korábbi munkáimról ismert szemek is, most már egyre inkább a rétegzettség dominálja a festményeimet is.

Kompozícióimat jellemzően piros, a rózsaszín és a lila árnyalatokból építem fel, gyakran használok neonos, vibráló vagy élénk színeket. Most is egy neonos szín volt az alap, amire aztán elkezdtem pakolni a rétegeket. E színek, amellett, hogy erős vizuális hatást keltenek, szimbólumként is működnek: a testiségre, a belső szervekre utalnak, miközben a nézőben ambivalens hatást is kelt, hiszen nem tudja pontosan eldönteni, hogy vizet vagy tüzet (lávát) lát.

Ezenfelül pedig szeretek többféle anyagi minőséget is megjeleníteni a képeimen, szőrösnek ható, puha és membránszerű, szinte már transzparensnek mondható layerek keverednek egymással a kompozíción belül.