Mekkora punk ez a pasi!

Anselm Reyle első magyarországi bemutatkozó önálló kiállítása az acb Galériában az alkotó művészetének teljes arzenálját felvonultatja.

Belépsz és sokkot kapsz. A tér ugyanis egy totális installációvá van összefűzve, ami olyan hatást gyakorol a nézőre, mintha egy óriási black boxba kerülnénk, amelyben megváltozik a néző idő- és tértapasztalata, kívül kerül a realitáson és bejut egy olyan komplex univerzumba, ami az első pillanatban rendszertelennek, kaotikusnak és átláthatatlannak hat. Azonban mégis ez, a galériatér minden felületét beborító tapétainstalláció az, ami megteremti a koherenciát a mediálisan minden irányba tekergő művek között, amelyek a festészettől a kerámián és a neon objekteken át az installációkig vezetnek.


Amellett, hogy ez a layer intenzív, totális vizuális élményt ad, és összefűzi egymással a sokrétű anyag egyes darabjait, izgalmasan reflektál arra is, hogy az 1990-es végétől Anselm Reyle védjegyévé váltak a gyűrt tükörfólia képei, amelyekkel elsőként reagált a társadalmunk és nyilvánosságunk egyre inkább énközpontúvá válására.

A gyűrt tükörfólia éles és fényes felületeket eredményez, ami indusztriális hatást kelt, ezáltal a tapétainstalláció, amellett, hogy erős zsigeri élményt kínál, mégis elidegenítő hatással bír. A monokróm felület szilánkossága agresszív, maszkulin jelleggel bír, hidegséget érzünk, ami tulajdonképpen emlékeztet minket arra, hogy mennyire magunkra vagyunk hagyatva ebben a világban. Egyre inkább lezárt individuumok vagyunk, nem alkotunk egymással közösséget, a tükröződő felületű fólián csak a saját képünk mása néz vissza ránk, hiába keresnénk valakit, akibe belekapaszkohatunk, a kiállítótérben is tulajdonképpen magunkra vagyunk hagyva. A sokkot tehát nemcsak az intentív vizuális élmény adja, hanem annak felismerése is, hogy tulajdonképpen egyre inkább lezárt entitásokká válunk, akik csak saját tükörképükkel képesek párbeszédet folytatni.

A kiállítótérben a fő falon kapott helyett a művész 2017-es Untitled műve, amelyben ez a tükörfólia egy transzparens, neonszínű plexidobozba zárva jelenik meg. Olyan, mintha egy kirakatüvegen keresztül néznénk a fóliafestményt, ami csillogó fényt áraszt, a nézőket pedig kvázi meginvitálja, hogy érintsék meg, a neonszínű üveg azonban megtagadja tőlük a közvetlen hozzáférést. A fényes felület csábítóan hat, azonban az mégis érinthetetlen marad. Hasonló a helyzet azzal a 2020-as művével, amelynek felépítése hasonló, azonban a plexi belsejében nem gyűrt tükörfólia található, hanem magnószalagokhoz hasonló összegabalyodott szálak és spirálisan tekergő zsinórok. Kaotikus, gubancos, rendezetlen szövetté állnak össze ezek a darabok, amelyek között tulajdonképpen a keret teremt rendez. A plexiüveg mintegy bezárja ezt a zűrzavaros, kusza, áttekinthetetlen tömeget, a termékeny káoszt öli meg. Az apollóni győz a dionüszoszi felett, azonban mégsem lehet igazán diadalt kiáltani, hiszen a befogadó inkább azt érzékeli, hogy az érzéki, burjánzó organizmus lett gátak közé szorítva. Nekem ez a mű az egyéni szabadság korlátozásáról szól. A fólia dinamikus felületei a mű tárgyiasságát, térbeli jelenlétét hangsúlyozzák, míg a keret a síkszerűség felé próbálja visszaterelni a művet, a törékeny, hajtogatott fóliaformák és a köréjük épített keret merev geometriájával éles kontrasztot alkotnak.

A kirakat-művek mellett a térben azonban mégis a festmények dominálnak. Clement Greenberg formalista szókincsére adott reflexiók ezek, amelyek napjaink fogyasztói kultúrájára is reflektálnak. A kavalkádszerűen felépített kompozíciók a világban uralkodó sokféleséget szimbolizálják, miközben a modernizmus mai szerepéről is diskurzust nyitnak. E táblaképek a festészet érvényességét is kérdéssé teszik, az ipari anyagokat és neonfényeket is tartalmazó művek kritikusan vizsgálják a médiumot, mintegy keresik, hogy mi szükséges ahhoz, hogy egy művet komplexnek, teljesnek tekintsünk. Melyek azok a gesztusok, elemek, fraktúrák, amelyek felpakolásával a műtárgy “érzete” kiváltható.

A kiállítás nemcsak a totalitása miatt izgalmas, hanem a befogadás ciklikussága miatt is, ami ablakok hiányában a lámpák használatával váltható ki. “Nappal” a festmények vibráló színei, a plexik vibráló árnyalatai dominálnak, jobban érvényesül a művek anyagszerűsége, míg sötétben a floureszkáló neonok veszik át a szerepet, pszichedelikus tájképpé formálva a teret. 
A Surfacing Anselm Reyle rétegeire, felületeire irányítja a fókuszt, felszínre hozza az alkotó hangjának legfontosabb mozgatórugóit, miközben egy olyan alternatív valóságot hoz létre a befogadó körül, amely sajátos szabályrendszerrel rendelkezik, és friss és meglepő asszociációkat vált ki, miközben a néző saját magáról is új tapasztalatokat szerez. Azonban az is igaz, hogy Anselm Reyle művészetének esszenciáját csak az képes megtapasztalni, aki kész elhagyni a jól ismert, hétköznapi valóságot. 

AZ ÖSSZES KÉP: Részlet Anselm REYLE kiállításából, acb Galéria, Budapest, 2024.

© az acb Galéria és a művész jóvoltából. Fotó: Tóth Dávid

Reyle folyamatosan feszegeti a határokat a valódi giccs és az igazi szépség között, műtárgyai egyszerre vonzóak és taszítóak, erős ambivalens érzéseket keltenek, ami az anyaghasználat, a színek és a médiumok szintjén is tetten érhető.

— Kocsis Katica

2024. január 24., szerda 00:28
kapcsolódó cikkek
ajánló

Gresa Márton: Painting ®

Festészeti gesztus, print, festészeti pátosz

támogatók