Mozgolódunk? Forgolódunk!

Bábu és Gravitáció címmel állít ki a Molnár Ani Galériában Waliczky Tamás. Az alkotóval Takáts Fábián beszélgetett.

Egészen fiatalon, mindössze kilenc évesen kezdtél el animációkat készíteni. Mióta készültél tudatosan arra, hogy médiaművész leszel?
Nem készültem arra, hogy médiaművész leszek. Gyerekkoromban animációs filmeket akartam csinálni, ez érdekelt mindennél jobban. Csináltam a saját rövid rajzfilmjeimet, és mindent elolvastam, megnéztem az animációról, amit lehetett. Olvastam arról is, hogy számítógép használatával is kísérleteznek az animációban. Ezért, amikor a Caesar számítógép-játék stúdió 1983-ban meghívott, hogy készítsek grafikákat és animációkat videójátékokhoz, örömmel mentem. Ebben a stúdióban tanultam meg a számítógép használatát, és készítettem el az első számítógép-animációimat. Akkoriban számítógép-művészetnek hívták ezt a tevékenységet. Később kezdték médiaművészetnek vagy újmédia művészetnek hívni.
Bábu és Gravitáció című tárlatodon első alkalommal tekintheti meg mozgóképeidet a közönség. Mit láthatunk tőled? 
Hét számítógépes animációt és tizenegy nyomatot állítottam ki. Ezeket a munkákat az utóbbi három évben készítettem. Egy-egy animáció elkészítése általában 3-6 hónap. Munkáim kifejezetten kiállításra, installációként készültek. Ez azt jelenti, hogy általában nem egy történetet mesélnek el, hanem egy folyamatos, ismétlődő vizuális élményt nyújtanak, igazi „mozgó képek”. Az utóbbi években hangot sem adok hozzá az animációhoz, mert nem szeretem, amikor egy kiállítási térben összekeveredik a videók hangja. A 11 nyomat a „Bábu és gravitáció” animációból kiválasztott 11 állókép, olyanok, amik megállják a helyüket önálló képként. Minden ilyen képkockából csak egy, számozott és aláírt nyomat készül. A nyomat száma megegyezik az animáció képkockájának a számával. Ha valaki megvásárolja az egyiket, akkor abból a képkockából több nyomat nem készül.


Az egyik bemutatott műved a Bábu és Gravitáció (2020),és egyben a tárlat címe is. Mennyiben fedi le ez a névadás a látottakat? 
A Bábu és gravitáció című munkában egy számítógéppel létrehozott virtuális bábot, egy meztelen férfialakot láthat a néző, amelyik ide-oda verődik egy zárt fémkockában. Az emberalak nem realista, szándékosan csupán egy elnagyolt bábu. A fémdobozt egy számítógép-szoftver forgatja véletlenszerűen különböző irányokba. A dobozban lévő báb a váratlan forgások miatt hol ennek, hol annak a falnak csapódik. A bábu vergődése számítógépes szimuláció, amelyik a gravitáció, a bábu súlya, a fémdoboz felülete és egyébb paraméterek alapján számítja ki, hogy mi történik a bábuval. Korábban többször foglalkoztam már emberi testek mozgásának a szimulációjával. A 2007-es Marionettek animációban erősen stilizált férfi- és női testek zuhannak le és omlanak össze, a 2013-as Kerekek installációban ugyanezek az emberalakok lebegnek az űrben és hatalmas forgó kerekek mágneses terei mozgatják őket. Mindkét munka két dimenzióban ábrázolta a látványt, a Bábu és gravitáció az első eset, hogy három dimenzióban láthatjuk egy emberalak vergődését.
Alkotásaidhoz hol rövidebb, hol hosszabb leírást fűztél, hogy a nézők pontosan megismerhessék azokat és készítésük technikáját. Fontosnak tartod mindezt elmondani róluk? 
Igen. Az a tapasztalatom, hogy az emberek jobban megértik és talán jobban meg is szeretik a munkáimat, ha elmondom nekik, hogy hogyan készítettem őket, milyen technikát használtam, és mi volt az eredeti szándékom. Természetesen ettől még mindenki kialakíthatja a saját interpretációját a munkámról, ami akár pontosabb is lehet, mint az én személyes történetem.

A galéria kiállítóterének műveiben klasszikus csendélet-szerű ábrázolásokat, önarcképeket és tájképeket fedezhetünk fel. Festői tevékenységed játszik ebben közre? 
Eredetileg festőnek készültem, és rengeteget olvastam a festészet történetéről, a különböző festészeti műfajokról meg technikákról. Amióta számítógéppel dolgozom, azóta nem festek. Az utóbbi években viszont az volt a koncepcióm, hogy ha a médiaművészet egy igazi, tartós művészeti ág, és nem csak egy átmeneti divat, akkor nekem, mint médiaművésznek képesnek kell lennem megjeleníteni a klasszikus képzőművészeti témákat (mint például a tájképet, csendéletet, önarcképet) a médiaművészet eszközeivel.

AZ ÖSSZES KÉP: Részlet WALICZKY Tamás kiállításából, Molnár Ani Galéria, Budapest, 2024.

© a Molnár Ani Galéria és a művész jóvoltából. Fotó: Drapkó Péter, a portrét Rosta József készítette.

Műveid - ahogyan Szegedy-Maszák Zsuzsanna megállapítja - mindig önéletrajziak, amennyiben személyes tapasztalatból indulnak. Ehhez  hogyan sikerül megtalálni azt a technikát, amivel a tapasztalást megtudod jeleníteni?
Általában a saját életem történései inspirálnak, mindaz, ami a családommal, velem, a környezetemben történik, amihez személyes kapcsolatom van. Amellett teljesen ki vagyok szolgáltatva a váratlanul érkező ihletnek. Ezért például nagyon nehezen tudok megrendelésre dolgozni. Ez egyfajta művészi hozzáállás, ami megmutatkozik abban is, ahogy a technikai megoldást kiválasztom egy-egy munkámhoz. Nálam mindig az határozza meg a technikát, hogy szerintem mi illik a legjobban az aktuális munka témájához. Ezért a végeredmény hol animáció, hol interaktív installáció, hol állókép lesz, mindig attól függően, hogy milyen technika tudja a legpontosabban megjeleníteni az elképzelésemet.

A megfelelő technika megtalálásához komoly számítógépes tudás szükséges. Ha jól tudom, sem ilyen jellegű, sem művészeti intézményes képzésben nem vettél részt. Hogy sikerült mégis a BT tokiói művészeti magazin szerint 2000-ben a 20. század 100 legmeghatározóbb művésze közé kerülnöd? 
Valóban, autodidakta módon tanultam meg mindent. Egyetemre akkor jártam először, amikor már én voltam a tanár. Általában azt gondolom, hogy eltúlozzák az egyetemi képzés fontosságát. Jó dolog egyetemre járni, de inkább a kapcsolatok kiépítése miatt. A legjobb esetben el lehet sajátítani magát a tanulást. Vagyis, hogy hogyan lehet módszeresen felépíteni egy tudásanyagot, hol lehet utánanézni az adatoknak, hogyan kell kutatást végezni.
A tokiói BT művészeti magazinnal szerencsém volt. Először is, valamiért szeretik a munkáimat Japánban. A legkorábbi számítógépes munkáimtól kezdve rendszeresen bemutatták a dolgaimat, ráadásul kiváló intézményekben. Másodszor, ez a kiadvány szakított a megszokott rangsorolással, ami hagyományosan a nyugati galériák, művészeti vásárok és aukciók adatai alapján készül. Azt találták ki, hogy a világot felosztották 10 régióra, és minden régióban kijelölték azt a 10 művészt, aki szerintük a legjelentősebb az adott régióban. Ezért kerülhettem be a Kelet-Európai régió egyik művészeként ebbe a könyvbe.

Az animációs és számítógépes művészet mikor épülhet be a művészettörténeti kánonba, te hogyan látod? 
A nyolcvanas, kilencvenes években csak számítógépes, elektronikus fesztiválokon mutatták be a munkáimat. Aztán ez lassan változni kezdett, a kétezres években már részt vettem hagyományos képzőművészeti kiállításokon is. Még ma is alig egy-két multimédia alkotás látható mondjuk egy művészeti vásáron, de ezeket a munkákat azért már meg lehet találni múzeumokban és magángyűjteményekben is.

— Takáts Fábián

2024. január 15., hétfő 12:48
kapcsolódó cikkek
ajánló

Gresa Márton: Painting ®

Festészeti gesztus, print, festészeti pátosz

támogatók