A NaCo-ban látható Underground kiállítás, mint ahogy címében is jelzi, tulajdonképpen egyfajta alászállás, az alkotót a földalatti rétegek, a gyökerek analizálása foglalkoztatja. Mélyreás, halad befelé, közeledik valami esszenciális, lényegi felé, ami egyszerre jelenti a saját belső világunkat, valamint a transzcendenciát. A hétköznapitól jutunk el olyan szférákig, amelyek gazdagabbak, mint a látható és érzékelhető valóság.
Hardi Ágnes szobrai sem a látvány szintjén hatnak a nézőre, a szellemi dimenzióinkat nyitják meg. Mert tulajdonképpen a művész egészen apró beeavatkozásokat végez az adott felületen, finom és érzékeny kivágatokkal, hajlításokkal, illesztésekkel töri meg a síkot, azonban ezek a minimális invenciók szélesre tárják a néző asszociációs mezőjét, kitágítják a tudatát és stimulálják a néző elméjét, hogy lelassuljon és elkezdjen maga is befelé figyelni, alászállni a saját mélységeibe. E kiállítás tulajdonképpen a görög ἀνάστασις fogalma mentén is értelmezhető: anasztázis, amennyiben a bennünk lévő mélységek, ősi tudások feltámasztását célozza. Az élet erejéhez szóló mantra vagy himnusz minden egyes objekt, amelyeken bár nincs történés és cselekmény, mégsem eresztik el a nézőt.
Az első teremben főként olyan munkák szerepelnek, amelyek a metrók vizualitását idézik, így az első pillanatban elhitetik a nézővel, hogy kiragadott látványokat, jól ismert és már-már banálisan ható urbánus részleteket lát. Azonban a befogadó, amint elkezd közelebb lépni ezekhez a szobrokhoz, körüljárni azokat, aktusa fürkészővé válik, próbál bekukucskálni a mélységekbe és megfejteni az ábrázolt téri helyzeteket, a különféle viszonyrendszereket, a sík és a tér egymáshoz való kapcsolatát. Megfejteni ezeket a rendszereket, azt, ahogy a kivágatok megbontják a síkok kiegyensúlyozottságát. Apró neszt visznek a hangtalanságba.
Az egyik művön egy simára csiszolt, fémes felületű téglatest síkját egy mozgólépcső töri meg, egy másik, apró csempés felületű objekt közepén a metróalagutat idéző kivágat látható, míg emellett a fehér sík alatt egy üreges illesztékben megjelenő piros elemek a szerelvények képét juttatják az eszünkbe, míg az ívesen hajló mű a metró falának struktúráját kisajátítva szól hozzánk. Az alkotó bravúros metaforaként használja a metró ismerős struktúráit, elemeit, hiszen a föld alatt való haladás szellemi utazásként is felfogható, ahol az egyes állomások szellemi, lelki és spirituális fejlődésünk, érzékenységünk stációjaiként olvashatók. Hardi valójában azonban meditatív tereket hoz létre, amelyek szinte hangtalanok, ezáltal segítik az elmélyülést és megteremtik a lehetőséget az elcsendesedésre, a befelé figyelésre. Szemlélődésre invitálnak.
A művész a minimális térinvencióival tulajdonképpen haladási irányokat jelöl ki, amelyek lefelé a földalatti rétegekbe, a gyökér felé, lefelé vezetnek, valamint befelé, az én, önmagunk mélyebb rétegei felé. A kivágatok és rések tulajdonképpen dimenziókapuk, amelyek megnyitják az utat a mélyebb és magasabb szférák felé, az ismeretlen, titkokkal teli, felfedezésre váró világok, a tudattalan, az ösztönvilág irányába.
A belső teremben látható művek még egyértelműbben szólnak erről az utazásról: a síkokban lyukak jelennek meg, amelyek a tükrök segítségével a végtelenbe nyitják meg az utat. Olyan helyeket teremt, ahol találkoznunk kell önmagunkkal. Alá kell szálnunk, hogy a túllássunk a felszínen, és észrevegyünk egy másik perspektívát, dimenziót, ahol a jelenlétünk is intenzívebben megmutatkozhat és érvényre juthat.
A művek fontos eleme a tükör, ami egyrészt megnyitja ezeket a kapukat a beláthatatlanul tágas dimenziók felé, másrészt a(z) (ön)reflexió mibenlétét is megvilágítja. Platón jut eszembe, aki azt mondta, hogy a lélek két, „alsó" és „felső" szférájának ugyanazon dolgok a tárgyai, az emberi elmében, mint egy tükörben, a látható ellentétek és differenciák feloldódnak, illetve megalapozódnak. A speculum a szubjektum és az objektum egységét, a speculatio pedig a létezők megalapozását jelentette nála. Éppen ezért a speculum nemcsak tükröződés, hanem öntükröződés is. Ebből az elméletből ered a középkori és későbbi felfogás, amelyben a „belső" látás (speculatio) a szemnek mint belső látásnak egyre „aktívabb" szerepet tulajdonít. A tükör révén a belső szem válik minden egység megalapozó tekintetévé.
A kiállítás, ahogy a kurátor, Barabás Melinda is rámutat, a tereink lélekkel való megtöltéséről is szól. Arról, hogy egy személytelen, semleges tér az emlékeink, benyomásaink által hogyan töltődhet meg jelentéssel, hogyan válhat jelentőssé. „Minden a jelentéstartalmától lesz valami. Mikroelemek fognak összekötni és jelentőséget adni egy térnek, beszéljünk egy felszín feletti villamos vagy egy felszín alatti metrómegálló vagy egy belső, lelki megállóhelyről. Lépcsőfokról - lépcsőfokra haladhatunk csak ezen a pályán, ahogy ezt az alkotások is mutatják, határozott kocka és köztük egyenes vonalívükön haladva; csak az tárulhat fel elénk és visz egy következő szintre bennünket, amire megértünk”.
AZ ÖSSZES KÉP: Részlet Hardi Ágnes kiállításából, NaCo, Budapest, 2023.
© a NaCo Galéria és a művész jóvoltából.
