A jövő f@szsz0pás!

…vallja egyik vászonképén Nagy Kriszta Tereskova, akinek a Tokaj ArtWine galériában látható Az életem vége kiállítása egyszerre szól a testet megnyomorító időről, valamint az életfélelemről.

Körbenézek a térben, mindenhol kecses balerinák tekintenek rám. Testük arányos, bőrük sima, arcuk ráncmentes, frizurájuk dúsan omlik a vállukra. Időtlen és romlatlan szépségük zavarbaejtő, tökéletességük láttán szinte elszégyelljük magunkat. Ideálok ők, akikre mindig is szerettünk volna hasonlítani, de használhattunk bármennyi sminket meg filtert, a végeredmény azért mégiscsak kicsit csálé lett. Azonban abban a pillanatban, amikor elkezdenénk irigyelni őket vagy vágyni a megjelenésükre, meglátjuk a tekintetükben rejlő szomorúságot. Háttal fekszenek, képtelenek már a táncra, sőt felállni sem tudnak, erőtlenek és reményvesztettek, mert bár kinézetük tökéletes, tudják, hogy ebben a világban már nincs helye felhőtlenségnek, játéknak, tettnek. Szépségük hiábavaló, hiszen az őket körülvevő világ annyira romlottá vált, hogy értelmét veszti minden. Erejüktől megfosztott alakok ők, akik belefáradtak a folytonos küzdésbe, a harcba, akik látják, hogy szépségükkel már nem tudják szebbé tenni a világot. 


„Én már elvesztettem minden kétségemet, minden szép szavamat”. – szólal meg a fejemben az emblematikus 30Y-sor, miközben e képeket nézem. Ezek a női alakok hasonló állapotban, tehetetlenül és lemondóan szemlélik a körülöttük levő világot. Mozdulatlanságuk azonban túlmutat a cselekvésképtelenségen és a reményvesztettségen, passzivitásuk olyannyira erőteljes, hogy egy adott pillanatban már nem is élő alakokként, hanem puszta figurákként érzékeljük őket. Barbie babák ők, akik nem részesei, hanem puszta elszenvedői, szemlélői a körülöttük zajló eseményeknek. Passzív szereplők, élettelen tárgyak ők, akik lét és nemlét között lamentálnak. 
Az egyik belső teremben az alkotó maga is Barbie babaként jelenik meg a fotókon: hibátlan alakja, tökéletes teste lágy pózokba állítva szerepel. És bár eszményi és ideális mind a test, mind a tartás, maga az alak mégis élettelen tárgy. Kívül áll a valódin, az igazin, és egyáltalán: magán a léten.

Nem élet! – kiállt ránk egy tag az egyik vászonképről, sőt: szembesít és pofon vág a kijelentés. Mert ez a kiállítás, amellett, hogy az öregedéstől való folytonos rettegésről szól, témája tulajdonképpen sokkal inkább maga az életfélelem. Az, hogy a harmóniának látszó felszín megkapargálásával előtűnik a rothadás, ami egyszerre értelmezhető egyéni és társadalmi szinten is. Mert élünk ebben a nagy nyugati kényelemben, fogyasztunk és posztolunk, a legszebb ruháinkban és autóinkkal fotózzuk magunkat, miközben a világ körülöttünk teli van szörnyűségekkel, háborúval, éhezéssel, haldoklással. Körülöttünk minden pusztulóban, mi azonban próbáljuk fenntartani a látszatot, úgy teszünk, mintha csupa tejszínhab meg cukormáz volna minden. Nagy Kriszta festményeinek melankóliáját azonban épp a felismerés adja. Az, hogy a jelen teli van gyötrelemmel, fájdalommal, hamissággal. 

A középső terem vásznai ezekkel az egymásba fonódó, líraian megfogalmazott alakokkal kortárs vanitas-festményekként is értelmezhetők. A virágok, a fegyverek az evilági gyönyörök hamisságát és hiábavalóságát hirdetik, figyelmeztetnek az élet mulandóságára. És ahogy a régi korok embere számára a fenyegető járványokkal és viszályokkal terhelt időszakokban természetesnek számított a földi lét végességével foglalkozni, úgy ez a téma a jelenben is újra aktualitást nyernek. „Pára minden pompa s ék: / Egy ezred egy buborék”, írja a Himnusz költője, Nagy Kriszta egyik, textuális vásznán hasonlóképp szól, amikor kijelenti: „A jövő fasszopás, szeresse magát, akinek oka van erre. Aki bedől az önszeretethitnek, hajrá”. 

Ebben a teremben látható az a videómunka is, amelyben a művész az öregasszony képébe bújva, fejkendőbe bugyolálva énekel az élete végéről: búcsúzik a léttől. A tragédia előtti gyönyör pillanatában áll ő, aki leszámolt az életével, nem akar már részt venni benne, ugyanakkor magát az elmúlást is tagadja, az elmúlás valóságát nem akarja vállalni, nem akar benne részt venni.
A kiállítás üzenete maga is kettős, hiszen egyszerre szól a halálfélelemről és az élettel való szakításról is. A test már nem lesz fiatal és tökéletes, ami hiányt okoz, ugyanakkor ebben a rothadó világban már nincs is értelme vágyni a szépségre és a ránctalanságra. Minek élni, de meghalni se kéne, mondják a képek. 

A mostani anyagban azonban van egy triptichon, amely a többi mű melankóliájával szembenáll és egy harcos nőt láttat. A sötét alapra grafikai finomsággal felvitt női portré sisakot visel, ami erős és határozott megjelenést kölcsönöz az alaknak, miközben a kontúrossága efemerré is teszi a létét. Egyszerre jelenik meg benne tehát a női finomság és a férfias erő, azonban míg a többi alak élettelenül hever, addig ez a figura tettre kész amazonként tűnik elő a gazdagon burjánzó, népi kultúrából merített virágmotívumok közül. „Picasso békegalambjai csőrükben vérző olajággal beborítják szívemet”, szól ki az alkotó az egyik festményen, ami megint visszautal a világban zajló szörnyűségekre, ugyanakkor, míg a többi képen az alakok lemondóan vagy épp tehetetlenül szemlélődnek, addig az itt látható figura kész felvenni a harcot és szembenézni a szörnyűségekkel, a háborúkkal, a hamissággal, az öregedéssel, a halállal. És bár színeiben ezek a legsötétebb művek, mégis ezek a legkevésbé borúsak.



AZ ÖSSZES KÉP: Részlet Nagy Kriszta x-T kiállításából, Tokaj ArtWine, Budapest, 2023.

© a Tokaj ArtWine és a művész jóvoltából. Fotók: Volkó Martin

— Kocsis Katica

2023. november 22., szerda 01:14
kapcsolódó cikkek
ajánló

Gresa Márton: Painting ®

Festészeti gesztus, print, festészeti pátosz

támogatók