Warning: count(): Parameter must be an array or an object that implements Countable in /home/ppcerjrn/public_html/artkartell.hu/components/com_k2/models/item.php on line 898

The Party is Over

A kulturális referenciák sokaságában nyit újabb szólamot Kamerić kiállítása: a délszláv háború emlékével terhelt generáció tapasztalatait és a Balkán vizuális kultúráját hozza magával, megkerülhetetlenül összefűződve az elmúlt hónapok háborús eseményeivel.

Célszerű madárperspektívából ráközelíteni Šejla Kamerić  Burn by staying cool című kiállítására, hiszen a helyszínt adó drezdai Robotron-Kantine és az azt körülvevő urbánus környezet gazdag kontextusrendszerbe ágyazza a bosnyák képzőművész tárlatát (ugyan most már csak képzeletben, hiszen a kiállítás május végéig volt megtekinthető). A kiállítótér szomszédja a Wilhelm Kreis által tervezett Higiéniai Múzeum erődszerű épülete, előtte pedig egy fiatal deszkásoktól hemzsegő szétgraffitizett skatepark terül el. A Robotron-Kantine, az egykori kelet-német informatikai cég étkezdéje és egyben székhelyének utolsó megmaradt épülete, stílusa őrzi az NDK-s városreform nyomait: Drezda egyik legnagyobb építési projektjének maradványa az 1960-70-es évekből.

A kulturális referenciák sokaságában nyit újabb szólamot Kamerić kiállítása: a délszláv háború emlékével terhelt generáció tapasztalatait és a Balkán vizuális kultúráját hozza magával, megkerülhetetlenül összefűződve az elmúlt hónapok háborús eseményeivel. A művész személyes szűrőjén át, számos közelmúltbeli történelmi esemény hivatkozását építi be a kiállítás komplex jelentésmezőjébe, ám ezek nem egy-egy esettanulmány, vagy magánmitológia részei, hanem kortárs jelenségek szabad képzettársításai és kölcsönös reflexiói . A kiállítás fesztiváli hangulatot idéző gesztussal indít[1]: belépéskor pecsétet kapunk, és valóban olyan érzésünk lehet, mintha átlépnénk egy vad buli helyszínére – csakhogy az már véget ért, a belépő csupán a tetthely romos állapotába és az éjszaka sötétbe vesző történéseinek felderítésére invitál. Ha kicsit jobban szemügyre vesszük, a bélyegen, ami ránk került, a „FREI” szó áll, mely németül annyit tesz; „szabad” és „ingyenes” – hogy ez a szolgáltatásra, a megtekintésre vagy éppen önmagunkra vonatkoztatható-e, annak eldöntésére is szabad kezet kapunk. Ám mindezek dacára van valami nyugtalanító az egészben, és az az érzés keríthet hatalmába minket, hogy a jelenlétünk mégsem teljesen független a látottaktól, és valamifajta áldozatot is kíván.

Fotó: Anja Schneider, a Kunsthaus Dresden jóvoltából

Ha betérünk az első terembe, a szabadság fogalmának egy újabb, ezúttal neonfényben izzó megnyilvánulásával találkozunk (LIBERTY). A tolakodó objekt olyannyira megközelíthetetlen, hogy még inkább kérdésessé teszi, részesülhetünk-e a reprezentált fogalomból, hiszen még a képzeletünkkel társított madár képében sem pihenhetnénk meg rajta. A kiállítás összképe alapján sokkal inkább a szabadság egy hedonisztikus változata juthat eszünkbe, szakadt vasárnap hajnali hangulat, pislákoló fényekkel, kupacokban szeméttel. Emberi jelenlét azonban sehol, csupán tetteire utaló nyomok, alakjának „vázai” a térben lebegve. A fellógatott ruhadarabok a THE PARTY IS OVER című közösségi akció dokumentációjának részei, mely a fogyasztói kultúra oldaláról járja körül a kapitalista társadalom működési mechanizmusát. A projekt akciójellege fontos: 2019-ben a pandémia kirobbanása előtt Kamerić különböző használt ruhákat, textíliákat és cipőket vásárol meg potom pénzért. A ruhadaraboknak új “brandet” ad, a THE PARTY IS OVER feliratot nyomtatja rájuk és Drezda különböző pontjain ingyen teszi őket hozzáférhetővé. Cserébe annyit kér az új viselőktől, hogy az akcióban való részvételüket osszák meg valamely közösségi médiaplatformon, tetszőleges eszközökkel. Az dokumentációt vetített képek és videók formájában is megtekinthetjük a kifüggesztett ruhadarabok mellett. Kamerić ezzel a projekttel hívja fel a figyelmet arra az ellentmondásra, ami az újrahasznosítás jól csengő jelszava mögött történik, ahol a túlfogyasztásra és pazarlásra kondicionált társadalom humanitárius gesztusként értelmeződik.

Az installáció absztraktabb, csupán ruhacímkékből álló, process artot idéző megfelelője is helyet kap egy soron következő teremben, ám míg a THE PARTY IS OVER esetében a függő ruhadarabok személytelenek, és viselőik nélkül üresek, a KEEP AWAY FROM FIRE címkéi a rajtuk szereplő különféle brandekkel, immár egy nagy közösséget képző, önálló entitássá válnak.

Figyelemreméltó, ahogy Kamerić túllép a fogyasztói társadalom, a migrációs kérdések vagy éppen a militarizmus kritikáján, és józan távolságtartással, egyensúlyra törekvő szándékkal komponálja össze az ambivalens tartalmak láncolatát. Metodikája, melynek segítségével a káoszelmélet determinánsait nevén nevezi, alternatív továbblépési mód lehet a múlt feldolgozására. Saját, történelmi időben való determináltságát és tapasztalatait felhasználva tárja fel az emberi cselekedetek egyéni és társadalmi szintű modus operandiját. Az ignorancia elszólásait időtlenné és egy attitűd transzcendens szállóigéjévé teszi (I REALLY REALLY REALLY). Függetlenül attól, hogy álláspontját felfedi-e ezt a számunka, túllép a ki-mit-hol-hogy-miért kérdéskörök végeláthatatlan bűnbakkeresésén és metatörténelmi szintre emeli az aktuálpolitika kérdéseit. Kritikát ezzel kapcsolatban nem gyakorol. De kétségtelenné teszi, hogy a döntések romokat hagynak maguk után és azt nekünk kell eltakarítani. Az örökül hagyott állapot végtermékeit szépen, szabályos karton-kubusba rendezve, égősorral átkötve, meghitt hangulattal ruházhatjuk fel (PRESENT IS PAST), csakúgy, mint karácsony után, az út szélére vetett fenyőfák kupacait (PAST IS PRESENT).

A romkultusz lírai hangvételű darabja a SUNSET, mely a varsói gettóban történt 1943-as felkelésről készült színes fotó[2], loopolt videóvá nyújtva. A pillanat kimerevített, szinte meditatív, pedig voltaképpen az égő városrészt láthatjuk. A DREAM HOUSE című állóképnek a projekciós felületként használt függöny ad visszafogott dinamikát. A kép egy személyes élmény poétikus megfogalmazása: egy Szarajevóhoz közeli menekülttábor emlékét őrzi. A függönyre vetített laktanya álomszerűen lebeg előttünk, megfoghatatlanná téve az egyébként fojtogató valóságot: a várakoztatott feszültség állapotát amelyben a menekültek reménykedve várják a szabadulást és a szebb jövőt. A háborús traumák megélőjeként Kamerić természetesen nem mentesül olykor a szentimentális hangvételtől, ismérve az egyéni történetek iránti szenzibilitás.

Az IF I SLEEP IT WILL BE DOUBLE szerteszét heverő ágyneműi, zaklatott állapot és agresszív megmozdulások jelei, arról nem is beszélve, hogy (noha akaratlanul, de) mi magunk is bűnrészesként belegyalogolhatunk a kiszolgáltatott otthonosság intim pillanatába. A zavarba ejtő szituációt még fokozhatjuk, ha figyelmünket az ágyneműkön szereplő szövegek tanulmányozására fordítjuk: háborús naplók részleteit olvashatjuk. A munka referenciaként hozza a Párnakönyv történetét, mely egy Heian-korabeli japán udvarhölgy naplóbejegyzéseit tartalmazza: Sei Shōnagon úrhölgy írása az utókor számára a zuihitsu nevű hibrid irodalmi műfajt hívta életre; azon túl, hogy megosztja érzéseit az olvasóval, mindennapi megfigyeléseit és környezetét írja le, valamint gyakorlati dolgokról készít listát, tehát mindezeket kordokumentumként is értékessé teszik. Akárcsak Kamerić az ágyneműin szereplő fragmentumokat, melyek egy olajlámpa elkészítésének instrukcióitól kezdve a napok elteltének szisztematikus leírásán át helyzetjelentést adnak a háborús idők szorongással teli mindennapjairól. A személyességet fokozza, hogy az írások, a legtöbb leírt, ábrázolt vagy éppen elhangzó szöveggel ellentétben nincsenek „világnyelvesítve”.

Fotó: Anja Schneider, a Kunsthaus Dresden jóvoltából

A különböző szövegek, idézetek és töredékek a kiállítás fontos rétegét képezik . Különösen a címek esetében figyelhető meg, hogy azok általában a jelentésmező kibővítését, közismert frázisokban rejlő morfológiai és fonológiai lehetőségek kibontását teszik lehetővé, vagy éppen az angol nyelv használatával összezavarnak (UNTITLED/DAYDREAMING), illetve általános érvényűvé emelnek partikuláris tartalmakat (REFUGEES WELCOME). A fordításban rejlő szemantikai „játékosság” fedezhető fel a kantin falán szereplő, pigment és aranyfüst keverékéből előállított stencilen. Kamerić 2015 óta készít feliratokat (ORIGINS), melyek első pillantásra majdhogynem kedves, vagy legalábbis neutrális érzetet keltenek, ám egytől-egyig traumatizált helyek szellemét idézik. Jelen esetben a falon szereplő „Red Earth”-ről legfeljebb földrajzi vagy csillagászati asszociációink támadhatnának, valójában azonban a Crvena Zemlja[3] az egyik tömegsír, ahol a bosnyák háború vérengzéseinek áldozatai nyugszanak. A felirat tehát a tragikus emlék és a hozzá társuló eufemisztikus képzetek közötti szakadékban nyeri el értelmét. Van azonban, hogy ez a szakadék áthidalhatatlan és ami a mélyére került, azt immár képtelenség kiemelni: a feledésbe merült részletek pedig a spekulációnak és interpretációs lehetőségek sokaságának kedvez. Jelen esetben a szemtanúk emlékezete még élénk és továbbörökíthető, így érezzük azt az érzelmi intenzitást, ami egy-egy ilyen név mögött áll, még mielőtt csupán egy újabb passzussá válik a történelemkönyvekben.

Az ORIGINS által felvetett emlékezetpolitikai kérdéskört a képiség eszközével fejtegeti tovább a művész egyik legújabb installációja az ENDLOSERSOMMER: felpörgeti az emlékezés időben történő absztrakciós folyamatát és a napilapok képáradatának kiüresítő hatásával hozza összefüggésbe. A földön megannyi színes újságot láthatunk robbanások, erdőtüzek, háborús területekről és menekülttáborokból felszálló füst fotóival. Az illékony természeti jelenség minden elkapott pillanatban más és más, a képkivágásnak köszönhetően felhők romantikus képeire is asszociálhatnánk. A révedezésből egyedül az újságokon pihenő kövek billentenek ki, melyek a realitás súlyával nehezednek rájuk és szép lassan ránk is, mikor rájövünk, hogy csupán képi „manipuláció” áldozatai lettünk. Mégis, ami a legérdekesebb az ENDLOSERSOMMER esetében, a revelációig tartó folyamat megtapasztalása, melynek része az a felismerés is, hogy a borzalmak mellett még nem veszítettük el érzékenységünket és bele tudunk feledkezni valami teljesen hétköznapi jelenség szépségének szemléletébe.

            A Burn by staying cool világa a sajátunk is, noha a látvány megtévesztően díszletszerű, az elbeszélés módja pedig képletes és töredezett. Nem is szólít fel arra, hogy hagyjuk magunk mögött a csupán szemlélődő, kulturálódni vágyó pozíciót, de lehetőséget kapunk rá, hogy osztozzunk benne: reflektálhatunk egyén és a közösség szintjén, oszcillálhatunk a személyesség és a személytelenség között, vagy akár, hidat képezve a látszólagos dichotómiák között, feltehetjük a kérdést, mi az mindebből, amit közteherként viselünk és hogyan befolyásolja mindez személyes életünket? Mi az, amit vállalni tudunk vagy vállalnunk kell, mit kell az emlékezetünkbe vésni ahhoz, hogy tudatosak legyünk, de érzékenyek is, mindemellett megőrizzük és a továbblépéshez szükséges coolságot?

Fotó: Anja Schneider, a Kunsthaus Dresden jóvoltából

Fotó: Anja Schneider, a Kunsthaus Dresden jóvoltából

Fotó: Anja Schneider, a Kunsthaus Dresden jóvoltából

Fotó: Anja Schneider, a Kunsthaus Dresden jóvoltából

Fotó: Anja Schneider, a Kunsthaus Dresden jóvoltából

Fotó: Anja Schneider, a Kunsthaus Dresden jóvoltából

Fotó: Anja Schneider, a Kunsthaus Dresden jóvoltából

 

[1] A megérzésünk nem is félrevezető, hiszen a pecsét egy 2004-es berlini elektronikus zenei és képzőművészeti fesztivál, a Club Transmediale közösségi akciójaként debütált.

[2] http://www.eilatgordinlevitan.com/warsaw/w_pages/warsaw_ghetto_scenes.html

[3] https://cdtp.org/en/the-anniversary-of-the-biljani-massacre/

— Szilák Andrea Lilla

2022. június 14., kedd 08:19
ajánló

Éjsötétben utazó elme

Pertics Flóra szubjektív írása Szabó Klára Petra 
Hadd oldjam meg az őrületet, ami összezavar téged című kiállításáról

támogatók