A láthatatlan test

Albert Ádám új kiállítása egy ritka nyersanyaghoz nyúlt. Üveg, dizájn és tragédia. Interjú a művésszel.

A betegség kezdetétől zavart,
hogy nem tudom, mi történik belül.
És ezen a ponton találkozott egymással
az oktatás, a betegség
és a kiállításra való készülés.

 

Részlet Albert Ádám disconnected című kiállításáról, 2020, Kisterem

© a művész és a Kisterem jóvoltából, fotó: Kudász Gábor Arion

Most jössz egy rövid kórházi kezelésről, közben az elhúzódó COVID-járvány közepén vagyunk. A Kisteremben látható kiállításod (Disconnected) is mintha ezekre az egészen friss eseményekre reagálna...

Fura helyzet. A kiállítás nagyon azonossá vált, pedig a művek igazából egy tavaly induló, személyes szálból erednek. Ez a történet apámhoz köthető, akinek betegsége és novemberi halála sokkolta az egész családunkat. Óhatatlanul kellett ezzel az eseménnyel kezdenem valamit…

Beletolakodott a művekbe?

Mindenki tapasztalja azt a közhelyes kettősséget, hogy amikor van egy megrendítő és mélyen ható magánéleti esemény, közben az élet zajlik tovább. El kell menni bevásárolni, úgy, hogy azt a rossz érzést, a kételyt és bizonytalanságot hordozod magadban. Én léteztem apám betegsége közben is mint képzőművész, de a gondolataimnak jó részét mégis ez töltötte ki. A rák és a kezelések valósággal „belemaszírozódtak” az életembe. Így a most elkészült kiállítás is óhatatlanul átmosódott ezzel a nagyon személyes tapasztalással.

Nem emlékszem rá, hogy korábbi műveidben megjelent volna bármikor is ilyen személyes, drámai szál…

Nem akartam tematizálni a betegséget, de rá kellett döbbennem, hogy az utóbbi, több mint egy évemet ez töltötte ki.

Részlet Albert Ádám disconnected című kiállításáról, 2020, Kisterem

© a művész és a Kisterem jóvoltából, fotó: Kudász Gábor Arion

Részlet Albert Ádám disconnected című kiállításáról, 2020, Kisterem

© a művész és a Kisterem jóvoltából, fotó: Kudász Gábor Arion

Utána meg jött a vírus…

Igen, az egész belefutott a COVID mizériába, ami pár hónappal el is tolta a kiállítást. Ugyanakkor 2018-ban volt Berlinben egy kiállításom, ami Semmelweis Ignáccal foglalkozott, a gyermekágyi láz megelőzésével…

„Mossál kezet!” – adta ki a nagyon is ismerős jelszót.

Igen, a COVID kapcsán ez nagyon triviális. De Semmelweis és a baktériumok más miatt foglalkoztattak. Anatómiát tanítok a Képzőn, ami a formaképzésről szól. A régi, Székely Bertalan-féle „festészeti bonctan” meghatározás a testnek egy olyan anatómiai nézőpontjával foglalkozik, ami csak a külsőt érinti. Egy ilyen betegség esetében viszont a belsővel kerülünk kapcsolatba.

Vagyis nem az izomtónusok és a szerkezeti csontváz, hanem a lágyan bugyogó belső „bigyók”, amik az egészet működtetik.

Igen, azok a bigyók, amikről nincs igazán képünk. Persze van sokféle egészségügyi képalkotó módszer, például az ultrahang vagy a CT, de ezeknek a felvételeknek az értelmezéséhez orvosi képzettség kell. Ez egy szűk kör tudása. Apámnak nem volt műtéte, csak kemoterápiás kezelést kapott, ami infúzión keresztül jutott be a szervezetbe – vagyis nem nyílt meg a „láthatatlan” mező. Nem tudtad mi történik bent. „Itt nyom, itt szúr egy kicsit” – mondta. A drámai belső folyamat egy rejtett régióban zajlott, a mély rétegekben, amit csak a sebész ismer. A betegség kezdetétől zavart, hogy nem tudom, mi történik belül. És ezen a ponton találkozott egymással az oktatás, a betegség és a kiállításra való készülés.

Részlet Albert Ádám disconnected című kiállításáról, 2020, Kisterem

© a művész és a Kisterem jóvoltából, fotó: Kudász Gábor Arion

De hol találkoztál az üvegekkel? A kihaló félben lévő kézműves technikák sok éve foglalkoztatnak, de miért épp az üveg?

Szeptembertől – egy másik, New York-i ösztöndíj kényszerű halasztása után – elkezdtem egy rezidencia programot Szlovákiában. Régóta megvolt a vonzódásom a kézműves technikákhoz. Az üveghez meg különösen, éppen az apám miatt, aki a nyolcvanas években szociológusként Finnországban járt egy ösztöndíjjal, és onnan hozott üvegeket magával. Itt találkoztam először a különleges, meleg, fújt üvegekkel. Szlovákiában adódott a lehetőség, hogy egy poharak gyártásával foglalkozó üzemet meglátogathassak, ahol képzett munkások dolgoznak. Ez az R GLASS, egy középszlovák cég, ami minőségi – vagyis kézzel készített – üvegpoharak gyártásával foglalkozik. Itt még vannak olyan szakemberek, akik tudnak üveget fújni. (Ez komplikált dolog, mert sokban függ az üvegmassza összetételétől, hogy mit enged meg, a muránói üveg hosszan és jól formázható, egy ipar, célirányos üveghez rendelt üvegmassza viszont máshogy viselkedik.) A munkássokkal való kommunikáció is édesapámhoz kötődik. Szociológusként sokat vitt magával, amikor szociográfiákat vett fel, interjúkat készített. Nekem is kell tudni azonosulni a munkásokkal, hogy tudjanak a „kezeim” lenni.

Milyen tervekkel, elképzelésekkel mentél a műhelybe? Voltam veled már együtt furcsa helyeken, galvánozó üzemtől kőfaragóig, és láttam, hogy van ahhoz érzéked, hogy egyszerre kollégaként és művészeti projektgazdaként beszéljél a mesteremberekkel…

Itt egyszerűbb volt a helyzet. A rezidencia programot vezető Svätopluk Mykita és társa, Susanna menedzselte az ügyet. Elsőként plasztikus rajzokat mutattunk az üzemben.

Részlet Albert Ádám disconnected című kiállításáról, 2020, Kisterem

© a művész és a Kisterem jóvoltából, fotó: Kudász Gábor Arion

És ezek a rajzok már ilyen amorf, kornyadozó „cukkiniket” ábrázoltak? Vagy forgástesteket és vázákat.

Már ezek is organikus absztrakt formák voltak. Az első rajzokon egy neuronhálózat elemei szerepeltek, amik láthatóak is végső formájukban a kiállításon. (Bár az új helyzet miatt inkább COVID vírusnak tűnnek.) Öklömnyi gömbök, amikből finom szálak forogtak ki a gömb teljes felületén. A másik rajzon furcsa növekvő struktúrák voltak, kisebb-nagyobb szegmensekből, korallra, vagy inkább férgekre emlékeztető formák.

Részlet Albert Ádám disconnected című kiállításáról, 2020, Kisterem

© a művész és a Kisterem jóvoltából, fotó: Kudász Gábor Arion

Honnan jöttek ezek? Ennél ridegebb, mérnökibb rajzaidat ismertük eddig...

Ez az érzéki dolog sem idegen tőlem, a „kidekázottság” rám ragadt valahogy az évek során az erős önkorlátozás miatt, amit én esztétikusnak láttam, és ezért elnyomtam, ami bennem volt mélyen. A paksi kiállításomon az ólomüveg ablakok biomorf formáiban már megjelentek. A jelen helyzetben olyan erős volt a belső érzet, amik csak így tudtak testet ölteni. De a kiállításra becsempészett kubusok közben hozzák a ridegséget, a laboratóriumi hangulatot is.

Részlet Albert Ádám disconnected című kiállításáról, 2020, Kisterem

© a művész és a Kisterem jóvoltából, fotó: Kudász Gábor Arion

Részlet Albert Ádám disconnected című kiállításáról, 2020, Kisterem

© a művész és a Kisterem jóvoltából, fotó: Kudász Gábor Arion

Ha nem annyira szervnek, hanem inkább organikus formának, fonnyadó padlizsánnak tekintjük az üvegeket, akkor azt mondom, hogy a növények téged mindig is körbevettek: nemcsak laboratóriumi környezetként belefoglalva a kiállításaidba, hanem a hétköznapokban, a gondozott magaságyástól a kiskerti növényekig vagy a polcon álló savanyított uborkákig.

Nekünk volt mindig kertünk, apám is mindig kertészkedett felüdülésképpen, angol típusú, buja, ösvényekkel tagolt kertje volt Veszprémben. Az inspiráció másik forrása pedig a mélytengeri valóság. Cousteau kapitány a nyolcvanas években óriási tévéélmény volt, meg a National Geographic fotói: nagyon szerettem a búváros, lemerülős és a tenger fenéken kutakodó képeit. Egészen fantasztikusak voltak azok a felvételek, amelyek a mélytengeri élőlényeket mutatták be, azt a totális sötétséget, amiből – ha egy búvár lámpája belevilágít – hihetetlen formagazdagság jöhet elő. Ezt a privát vizuális élményvilágot most kezdem beemelni munkáimba. (Bár az Anatómiai Tanszékhez vezető biológiai érdeklődésemben ez a diverz formakincs is hatott.) Most előjött ez a mélytengeri élmény: ha ránézel a tengerre és látod a nagy víztükröt, ahhoz nagy képzelőerő kell, hogy az alá egy hihetetlen színes, nagyon életteli képet vizionálj. Végül is az emberi test is ilyen, hiszen a figurába, mozdulatokba, arányokba bele kell képzelni a dobbanó szívet, a mellhártyát, a tüdőlebenyeket, a bélrendszert...

…vagy épp egy növekvő tumort!?

Vagy egy növekvő tumort, így van, az egy nagyon nehéz dolog. Az egész anatómiatörténetben – és a tágabb tudománytörténetben – nagy áttörést jelentett, amikor meg merték nyitni a halott emberi testet. A tételes „emberi” anatómia-tudomány előtt kutyákat, macskákat, majmokat boncolt, és próbáltak analógiákat találni.

Itt most a reneszánsz előtt vagyunk időben.

Igen. A valódi áttörést az a szükséghelyzet hozta, hogy a keresztes háborúk során, Európán kívül meghalt uralkodókat haza kellett valahogy szállítani, hogy megadják nekik a végtisztességet itthon. Muszáj volt balzsamozni ehhez a testüket, és felbontani. Az egyház így – először – kénytelen volt engedélyezni az emberi testek felbontását. Ezt a felfedezést gyerekkorunkban, kicsiben mindannyian átéljük, amikor például focizás közben elesünk, lehorzsoljuk a térdünket és kibuggyan a vér. Ezek az első olyan találkozások, amik arra mutatnak, hogy a sima bőrfelület alatt olyan világ rejlik, amiről nagyon kicsi a tudásunk. Egy világjárvány kapcsán ezek elkerülhetetlen, közös élmények lettek. Ilyen értelemben nagyon időszerű ez a kiállítási anyag. Apám betegségének mikrotörténetét általánosítani lehet, hiszen egy járvány ezt hozza vissza. A kiállított neuronhálózat-jellegű eleme azt hivatott jelezni, hogy ez nem esetszerű, hanem általános jelenség. Mindannyiunké ez az élmény.

A kiállításon megjelentek a csempés kórházi enteriőrök „kifordítva”, laboratóriumi asztallá átvarázsolva. A szervek, organikus dolgok hol rajtuk ülnek, hol infúziós tasakként, műszerként csüngnek felettük: mintha ők figyelnék meg magukat, mintha egymáson dolgoznának.

Bizonyos értelemben ez egy kölcsönös viszony: nem csak mi nézzük őket, hanem ők is nézhetnek minket. Az elmúlt időszak erős, kórházi élményeiből jöttek ezek a művek. Rájuk helyeztem az organikus, biomorf üvegeket, amik – az anyaguk miatt – életteli szervként csillognak-villognak.

Részlet Albert Ádám disconnected című kiállításáról, 2020, Kisterem

© a művész és a Kisterem jóvoltából, fotó: Kudász Gábor Arion

Nagyon érdekel engem, hogy hogyan birkózol meg az üveg dizájn-jellegével. Azt látjuk az elmúlt öt év képzőművészetében, hogy a kerámia betódult és elfoglalt mindent, hogy a teljesen elfeledett, megvetett technika hirtelen a kortárs képzőművészet virulens ágává vált. Az üvegnél más a helyet, létezik üvegművészet, de az egy külön birodalom, az iparművészet tárgyköre, ami csak elvétve kerül át a képzőművészet területére.

Ez egy komplikált helyzet. Ahogy mondod, a design tárgykultúrából – a mai kerámiával ellentétben – az üveg az iparművészet területén maradt. A kerámia archaikusabb, egyszerűbb előállítani, egy kemence kell hozzá meg egy pad, míg az üveg komoly infrastruktúrát kíván. Emiatt megfigyelhető, hogy a kortárs üveg inkább a sík üvegre épül, azt jól lehet ragasztani, rogyasztani vagy vágni. A meleg, fújt üveg komplexebb dolog, komoly technológiát és humán erőforrást igényel, itt a dizájn vagy a képzőművészetnek nincsen már annyi terepe, mint korábban. Az államszocializmus idején még működő gyárak többsége már bezárt. A MOME épített egy nagy üveghutát, a Kisképzőben is van egy, de érdemi gyártás már csak Salgótarjánban és Parádsasváron zajlik. Én azt tapasztaltam, hogy fogynak a képzett munkások, pedig a kézi gyártású poharakra a luxusszállodákban és főleg a borászatokban nagy szükség lenne. De az üvegmassza ezer fokon rotyog, a munkakörülmények rendkívül nehezek. A munkás egy ponton túl már nem tudja pátosszal nézni a darabbérbe gyártott üvegpohár készítését. Amikor mást kérek tőlük, nem egy szimmetrikus forgástestet, az akár üdítően is hathat rájuk.

És honnan került a kiállításba a hasadt, régi fa teknő?

Az egy olyan tárgy, ami egész konkrétan kötődik apámhoz: tavaly nyáron adta nekem, hogy rakjak bele virágokat. A kemoterápiáról jövet végül nem tettem bele virágokat, csak leraktam a ház mellé, de amikor decemberben leesett az első hó, nagyon megijedtem, hogy mi lesz vele.

Már akkor hasadt volt?

Nem, közben hasadt el. Olyan erős volt a szimbólum ereje, hogy belevettem a kiállításba.

Részlet Albert Ádám disconnected című kiállításáról, 2020, Kisterem

© a művész és a Kisterem jóvoltából, fotó: Kudász Gábor Arion

 

— Rieder Gábor

2020. augusztus 28., péntek 17:18
kapcsolódó cikkek
ajánló

Scully, a szállóvendég

Ritka szenzáció a pandémiás múzeumipar vérszegény hónapjaiban. Sean Scully, az ír-amerikai geometrikus absztrakt legenda nagy kiállítása a Nemzeti Galériában.

támogatók