Kárándi Mónika művei a Confusless című kiállításon, 2018, Art+Text Budapest
© a művész és az Art+Text Budapest jóvoltából, fotó: Biró Dávid
Jobb könyököd felett egy apró, kék pálmafa tetoválás látható. Hogyhogy?
Sőt, itt alatta is, ezek is pálmalevelek, bár sokan borsóhéjnak látják.
Honnan jön ez a pálmavilág, hogy még a kezedet is ellepi, nem beszélve a festményeidről!?
Akkor születtek, mikor a spanyolországi – Erasmusos – utazásunkról hazajöttünk, Atosszal (Bagi Attila). Egy Madrid melletti kis városkában voltunk, ahol a halál kedves spanyolokkal körülvéve olyan szabadságérzetet kaptam, amit azóta se tapasztaltam. Távol a családtól, befogadó környezetben, ösztöndíjjal ellátva, bármit megcsinálhatsz. Ez a „hippi” érzet nekem a mediterrán térhez, környezethez kötődött, és innen eredtek a pálmafák, így váltak személyes szimbólumokká.
Hányban történt ez?
2012-ben.
Utána pedig – ez már jó hét éve történt – hazajöttél, és azóta vágyódsz el ebbe a pálmafás, kötetlen, laza világba? Ekkor jelentek meg a pálmák a képeiden?
Egyrészt innen erednek, de van egy családi forrás is: anyukám létavértesi udvara úgy néz ki, mint egy botanikus kert. Tele van egzotikus növényekkel. Teljesen szürreális, miután átlépsz a kapun, olyan, mintha valahová máshová kerülnél, távol az Alföldtől.
A lagúnás installáció ebből nőtt ki?
Igen, de hozzáadódott egy másik élmény is. Egy másik nyaralás, Dél-Portugáliába, Lagosba, ahol a tengerben félszigetek, elzárt lagúnák találhatók. Én félek a természetes vizektől, van egy alapvető víziszonyom, mert egyszer volt egy fulladásközeli élményem. Még mindig küzdök ezzel. Ezekben a lagúnákban viszont csak én voltam és a víz, szembesítettem magamat ezzel a fóbiámmal, a fulladásos régi emlékkel. Valahol csodálom és tisztelem, de rettegek is tőle.
Vagyis nem egy gauguini tropikus édenkertbe repítesz el, hanem a pálmafák jelképezte szabadságérzet találkozik a fulladásos félelemmel.
Igen, ez az ambivalencia megvan a műveimben. Benne van a vágyódás és a frusztráció egyszerre, amire ráerősít a törekvés, hogy formailag dekomponáltak legyenek, aszimmetrikusak, kibillenjenek. A főforma ne középen legyen, inkább csússzon, ússzon ki a képből.
Kárándi Mónika Lagúna című installációja a Confusless című kiállításon, 2018, Art+Text Budapest
© a művész és az Art+Text Budapest jóvoltából, fotó: Biró DávidA Lagúna installációdnál, amit többször is kiállítottál, installációs formát öltött ez a kettősség. Gumimatraccal, pálmafás papírcsíkokkal – talán fali poszterrel!?
Igen, fali poszter volt és gumimatrac. Amikor megpróbáltam legyőzni a víziszonyomat, akkor szereztem – mint valami mentőöv – egy hatalmas, kagyló alakú matracot. Ebbe beleülve már védve éreztem volna magamat a víztől és a naptól, de végül sosem töltötte be a funkcióját, hanem műtárggyá változott. Az igazgyöngy helyére behelyeztem egy festményt, amibe a médiumhoz való romantikus viszonyomat bele rejtettem. Ugyanis mind az egyetemi évek alatt, mind utána azt éreztem, hogy a festészet, ha nem is halt ki, de háttérbe szorult. Én viszont a gyöngy pozíciójába helyeztem a kagylós matrac közepén. A pálmafás posztert pedig feldaraboltam, az egységes látképet összekevertem, hogy összevissza lógjanak. A papírcsíkok hátát pedig tükörfóliával fedtem be, így ha belépsz a táj „mögé”, ott, az ezüst felületek steril, utópisztikus, sci-fi világában alig látsz ebből valamit, hol az elmosódott tájelem tükröződik, hol saját magaddal találkozol tükörképként.
Vagyis az édenkert egy csapásra átalakul a saját magadat tükröző, személyiségedet megkérdőjelező labirintussá. Értem. De az érdekes, hogy azt mondod, mikor az egyetemre jártál, a 2010-es évek első felében, akkor a festészetet háttérbe szorított műfajnak érezted. Mindezt a konceptuális korszellem miatt?
Igen, én határozottan úgy éreztem.
De ennek ellenére végigfestetted már az egyetemi éveket is.
Többé-kevésbé. Radák Eszter osztályába jártam, aki arra törekedett, hogy próbáljuk a témához választani a médiumot. De mindig bennem volt, hogy fessek inkább.
Részlet Kárándi Mónika Blue Lagoon című kiállításából, 2019, Telep Galéria
© a művész jóvoltábólVoltak nagy festő idoljaid, akik ekkoriban inspiráltak?
David Hockneyt mindig is szerettem, Jonas Woodot is mind a mai napig szeretem. A kései pop art világa vonzott.
Hockneyn keresztül pedig egyből fejest tudunk ugrani a medencékbe, ami a pálmafák és lagúnák mellett a másik nagy témád. Más világ: a lagúna korallokkal és szirtekkel körülvett vad víz, a medence pedig…
…mesterséges dolog, ami biztonságot ad. Emberek (vagy gépek) készítették, szabványok szerint, átlátható, nem vagy kitéve kiszámíthatatlan, nálad nagyobb tényezőknek, ergo biztonságot ad. Uszodában nem félek, de a természetes vizekbe nem merek belemenni. Mikor a Luppa-szigeti művésztelepen voltam, megpillantottam egy halat fojtogató és egy úszó siklót, és már be se mertem menni a vízbe. A csápszerű, organikus formák vissza is köszönnek az új képeimen.
És ezek a tenger mélyéről elősereglő organikus formák iszonyattal töltenek el.
Hiába kéne nekem jobban félnem tőlük, nem megy. Meg sem akarom őket zavarni, az az ő helyük.
Mégis – legalábbis a műveket nézve – folyton oda kívánkozol a közelségükbe. Van ebben a gyilkos vonzalomban egy csipetnyi perverzió is.
Kárándi Mónika: Dancing in the moonlight, 2018, olaj, akril, spray, vászon, 145×150 cm
© a művész jóvoltábólIgen. Olyan, mintha egyszer csak laktózérzékennyé válnál, de már megízlelted – mondjuk – az orosz krémtortát és imádod. De mostantól nem eheted többé, mert testi fájdalamaid lesznek tőle.
A te tálalásod mégsem viszolyogtató. Ha nem ismerem a víziszonyos frusztrációd történetét, akkor inkább látom műveiden a romantikus elvágyódást.
Persze, hisz előbb a tojásnak is csak a héját látod, de miután megsérted a burkot, kifolyik belőle a belseje. Én is próbálom leplezni, elfedni. Puhítani akarom a témát, de mindig ott van a végén.
És mire szolgál a rizs, ami a pálmafák, lagúnák és csempék mellett a negyedik jellegzetes motívumod? Nagy tömegben, rászórva a felületre, és festékkel lefújva.
Úgy tekintek rá, mint a medence rácsszerkezetének a „szabályozhatatlan” ellentétpárja. Leszórom, ömlik, elpattan, a festék hatására megduzzad, megváltoztatja a méretét. Egyszerre mintaszerű, de mégis organikus, furán zizeg, mint egy hangyaboly. Féregszerű hatása van a hosszúkás formája miatt, azért nem használok más magokat, például kukoricát (bár mákot ragasztottam vászonra, de az más téma). A képeimen növényekből nyert különös, féregszerű entitásokká alakulnak át.
Vagyis ezek a lárvaszerű rizsszemek is visszacsatolnak az iszonyhoz, valami atavisztikus, ősi rettegéshez.
Igen.
Részlet Kárándi Mónika Blue Lagoon című kiállításából, 2019, Telep Galéria
© a művész jóvoltábólVan még egy karakteres eleme a festészetednek: a formázott vásznak „szoknyái”. Mik is ezek és te hogy nevezed őket?
A törött képek, vitorlák... A spanyolországi út után a térhez kötöttem az ottani szabadság érzetemet. A festményeken belül ábrázoltam tereket, mediterrán elemekkel. A kiterített, nem hagyományos perspektívával kísérleteztem. Az egyik táblaképemen a vakráma formája a padló ábrázolásánál perspektíva-szerűen a térbe nyúlt ki. Ezt a keretet elraktam, két évig csak hánykolódott a műteremben, majd amikor újra elővettem, hogy valamit kezdjek vele, a vászonfeszítés és zselatinozás után láttam, hogy a megtört sík mentén elengedett a ragasztás, csak a két oldalán fogta a vásznat, középen pedig mintha felfújták volna, létrejött ez a sátorszerű alakzat. Mintha ki lenne tömve, ki akarna jönni valami mögüle vagy maga a vászon az, ami le akar mászni, de a keret nem engedi. Véletlenül kialakult egy inspiráló forma, mondhatni már szoborrá, relieffé vált a táblakép. Izgalmas volt festeni erre a különös alakzatra, amin kollázsszerű képalkotási folyamattal dolgozom.
Vagyis nem sík vásznat feszítesz fel a megtört keretre, hanem már azon a szoknyás formán dolgozol.
Alapozatlan, nyers vásznat feszítek fel és felfeszített állapotában állítom elő a számomra alkalmas festéshez szükséges felületet. Aztán kialakult egy rendszer, előbb a csempeszerű háló, majd az azt bekebelező, felülíró motívumok, amelyek a „tölcsérformát” erősítik fel. A kidudorodó forma hol alul, hol felül volt. Más a hatása: ha alul van, akkor eltávolít, távol tart a képfelületétől, mert beleütközöl, ha felül van, akkor rád nehezedik, rád telepedik a finoman ívelt féltetőszerű formájával, megölelget.
Kárándi Mónika: Dry-Lagoon, 2018, olaj, akril, vászon, 166×137×43 cm
© a művész jóvoltábólVagyis az egyik taszít távtartóként, a másik pedig magába ölel tetőként. Értem. Most már kiürült számodra ez az eszköztár, hogy legújabb képeiden visszatértél a hagyományos festői képsíkba?
Nem. Az utóbbi időben alakult ki az, hogy párhuzamosan több, jelenleg háromféle képalkotási folyamatot alkalmazok. A legújabb képeimen megjelentek fura, organikus lények. A különféle pálmák csírafázisait, levélnövekedését tanulmányoztam, és abból születtek meg ezek a különleges alakok. Füstszerű, hömpölygő, térbeli formák.
Ismét egy viszolyogtató organizmushoz értünk tehát el, miközben műveid alapkaraktere mégis szépen formált, szerethető, esztétizált. Nem brutálisan szembesítesz az iszonnyal, tapicskolva benne, hanem finom vizuális áthallások révén megdolgozod, feldolgozod, végső soron megszelídíted azt, ami az emberben belül lakozik.
Hártyaszerűen építem fel a képeket most, szó szerint festői rétegeket halmozva egymásra. Az Artkartell projectspace-ben kiállítandó festmények is ilyenek. A színes alapra jön a márványhatású réteg, és arra kerül rá az organikus forma, amit én „tojásnak” nevezek. A rétegek hol lefedik egymást, hol láttatni engedik az alattuk lévőt.
Ez a Splash, azaz „csobbanás” című képsorozat négy tagból áll. Ragaszkodtál hozzá, hogy több nem is lehet. Miért?
Alkotói közösségben szeretek dolgozni, egymást segítő, baráti társaságban. Bár korban közel állunk egymáshoz, mindannyian nagyon másféle művészetet csinálunk. A generációs közös tapasztalatok – a pályázástól az első egyéni kiállításokig – összekötnek minket. Régóta foglalkoztatott, hogy hogyan tudnám ezt a szűk, négy tagú csoportot megfogalmazni. Elhatároztam, hogy a lényeimet ez alkalommal portrészerűen festem meg, az erőszakos, tüskés formáktól a fallikus csápokig.
Kárádni Mónika: Splash 4, 2019, olaj, vászon, felfújhatós műanyag medence, vakolatháló, változó méret
© a művész jóvoltábólVagyis ez egy négyes portré, amelyikből az egyik – nevezzük „zsákállatkásnak” – te vagy!?
Nekem krumplicsíra.
Legyen krumplicsíra, bár minimum mélytengeri krumplicsíra. De nem ez a lényeg, hanem hogy nekem úgy tűnik, a generációs élmény ebben a létformában van megragadva: kibújás a tojásból, a petéből, a lárvából. Azt tapasztalom, hogy egy izgalmas életmű elindulásához, mindenkinek le kell hántani magáról azt a hazai művészeti iskolázottságot, gubót, ami sok mindenre megtanít ugyan, de sok mindenre nem. Valahol 28–29 éves korukban látom a fiatal, Képzőt végzett művészeknél, hogy valami összeállhat egy olyan érzékletes egységgé, amit már a nemzetközi kortárs színtéren is lehet érteni és értékelni. Tehát ez az a pont, amikor kibújik a tojásból, csírázni kezd, valamiféle új alakot ölt...
Nem tudjuk, hogy mivé válunk, de valamivé szeretnénk. Úgy érzem, most már megtaláltam azt a technikát, felületkezelési eljárásokat, amikből – számomra – koherens módon épülnek fel a képeim. Az egyes műveknél, a személyemhez alakított, biztosan gyakorolt technika miatt, majdhogynem pontosan látom előre a végeredményt, de mégis mindent végigcsinálok, egyfajta meditatív alkotói folyamatként, úgy hogy végül átjön az az élmény, amit szeretnék. Majd a bejáratott, biztos kéz mellé jöhet egy-egy új elem, ami időről időre kibillent az egyensúlyból!
