Exhibíció és performansz

A műtárgy száz százalékban nem elég a kifejezéshez. Interjú Szirtes Jánossal.


Kell az idő, kell a hangi jelenlét,
a mozgás, a dramaturgia, a tapintás.

Szirtes János: Erőss Jánoss, 1982, performansz a Bercsényi Kollégiumban

© a művész jóvoltából

2014-ben, a hatvanadik születésnapodra több, az életművet bemutató kiállításod volt, a közelmúltban pedig két új kiállításod is nyílt, egy a Várfok Galériában (Erőss János. Válogatott performanszok a 80-as évekből) és egy a Liget Galériában, nagyon friss munkákkal (Muzsikás Videók). Több évtized van a két anyag között, érezhető az idő múlása?

A Várfok Galériában látható Erőss Jánoss. Válogatott performanszok a 80-as évekből című kiállításomat rendhagyónak gondolom, mert egy kereskedelmi galériában rendeztük meg, ahol leginkább műtárgyakat állítanak ki és azokat forgalmazzák. Több mint 25 éve tartozom a galériához, s örülök, hogy átfogóan próbálják bemutatni az életművemet. A mostani kiállítás a '80-as évek elejétől öt év performanszainak válogatott dokumentációja. Azok fotói és a hozzátartozó leírások vannak kiállítva. Vintázs fotók, ezeket tettük ki bekeretezve. Október elején a Liget Galériában nyílt Muzsikás Videók című munkám a jelen, a nyáron készült videóperformanszaim közül egy három részből álló anyagot mutat be. Bár harmincöt év telt el a két kiállított anyag között, alapjaiban nagy különbséget nem látok a két anyag között. Fiatalként próbáltam mindig újat és rendhagyót csinálni. De azt látom, hogy az a hang, az a töltés, a tematika nagyon hasonló a mostanihoz. Persze más a szituáció, más a módszer, de nagyon sok a közös a korai munkáimmal. A '80-as évek hagyományos performanszai minden esetben nagyközönség előtt zajló, atmoszferikus akciók voltak. A másik kiállítás anyagai a videókamerának rögzített akciók, ahol a felvett kép, a hang, a történés és az úgynevezett atmoszféra, valamint egyéb helyzetek dolgoznak együtt.

Szirtes János: Muzsikás Videó III., 2018, készült Mezőszemerén a XVIII. Nyílt Tér Művésztelep keretében és Szentendrén a Tobakosok Keresztjénél

© a művész jóvoltából

Nem hiányzik a közönség?

Nagyon más a jelenlegi világ, illúzió lenne azt hinni, hogy egy életen át tudom mozgatni a közönségemet, de most is elérem őket. Itthon és külföldön is szoktam élő atmoszférában, közönség előtt zajló performanszokat készíteni, csak sokkal ritkábban. Nem fáradtam el, nem fogytam ki az ötletekből, az élő közeg változott meg. Van egy más, élőnek nevezhető közeg, az oly sok kritikát kapó online kommunikáció, ami egy teljesen élő, viruló közeg.

Ugyanolyan hitelesek ezek a performanszok is, de sokkal sterilebbek.

Nem csak a közeg változott. Megváltozott az indíték is. Természetesen az úgynevezett exhibíció megmaradt. Képalkotó képzőművészként kezdtem a pályámat, ezt a mai napig fontosnak tartom és gyakorlom. Ennek ellenére én a festészetet is akciónak tartom, az installatív művészetet performansznak. Képalkotói tevékenységem, a festészeti munkásságom az akcióim lenyomatai. Nagyon fontos számomra a hang, a narratíva, a tér és a jelenlét. Természetesen egészen más az a közeg, ahol jelen vannak az emberek, érzik a hőmérsékletet, a ritmust, a szagokat, szinte benne vannak az akció-térben. Ez fontos és örökérvényű dolog számomra, ezért csinálom most is. Ezért lettem festőből – elsősorban – performer, mert úgy éreztem, nem tudom magamat százszázalékosan csak műtárgyakkal kifejezni. Kell az idő, kell a hangi jelenlét, a mozgás, a dramaturgia, a tapintás. Sok esetben még a jelenlévők tekintete, lélegzete is fontos az alkotásban.

Szirtes János: Nőnapi köszöntő, 1983, perforamansz a Fészek Klubban

© a művész jóvoltából

Nagyon sokféle időt „használsz” a munkáidban. Van, amikor tizenórára akár szoborrá merevedsz. A videómunkák percnyi idők. Mit jelent számodra az idő?

Az idő az élet. Minden mozgás időben zajlik. Ha megnézed a festészetemet, soha nem festek csak úgy. A '90-es években a performanszból kiforrt akcionalista tevékenységemből táplálkozva testlenyomatokat készítettem. Nagyon sok előzménye van ennek a művészettörténetben, csak engem nem érdekel a halotti maszk, nem érdekel az időtlenségbe rögzült fix lenyomat. Az élő test, az élő testhez fűződő viszonyom izgat. Ez is mind az időben történik. Az idő egy alap, alapháló, abban a szövetben zajlik a történés, ott jönnek létre a hangok, történnek az érintkezések és minden más. Számomra a testlenyomat, hogy a tenyeremet belenyomom az agyagba, az egy érvényes jel, lenyomat. De időtlen, merev jel. Amikor ezt a kezet megfordítom és csuklóból, vagy vállból lendítve próbálok nyomot hagyni, akkor az egy gesztus, egy történet – az életről szól. Amikor én emberi testrészek élő és mozgó nyomatát készítettem, egy vászonra tűzkormot vittem fel, a modelleket a vászon elé állítottam és rájuk simítottam a vásznat. Megkértem őket, hozzanak létre mozdulatokat, legyenek a partnereim. Így ez már nem lenyomat, élettelen maszk, hanem az idővel dolgozó akciók lenyomatai.

A '80-as években, ahogy többen, te is elkezdtél vonzódni a különböző ősi kultúrák szellemiségéhez, tárgyaihoz. Milyen újdonságot hozott ez a művészetedben?

Valóban, ez nem csak nálam jelent meg, hanem az úgynevezett új eklektikába, új művészeti vonalba tartozott bele. Ebben Magyarország élen járt, rengeteg művészt és kurátort megérintett, számos művészetelméleti írás is született a témában. Én akadémistaként végeztem a '80-as évek elején, mégis erős hiányérzeteim voltak a képalkotással létrehozott gondolkodás területén. Nem kaptam meg ezt a műveltséget. Jártam a néprajzi múzeumokat, ahol csodálatos ősi rituális tárgyakat találtam, amelyek nagyon inspiráltak. Abban az időben volt egy gyűjtőm, akinek hatalmas afrikai maszk és egyéb rituális gyűjteménye volt. Gyűjteménye darabjaival fizetett a képekért. Így jutottam hozzá afrikai és indonéz ősi néprajzi tárgyakhoz, amelyből a Várfok kiállítás fotóin és eredetiben is látható egy indonéz maszk. Ezek a tárgyak sokszor szerepeltek a '80-as évek szakralitással foglalkozó performanszaiban.

Szirtes János: Avanti, 1983, performansz a Bercsényi Kollégiumban

© a művész jóvoltából

Folyamatosan jelen van a munkáidban, de mára eltűntek belőle a tárgyak. Csak a szellemisége maradt ott.

Rám nagyon nagy hatással bírnak a tárgyak, eszközök, viszont sokkal fontosabbak számomra azok a nagytudású személyek, akiket felkérek, hogy vegyenek részt a munkáimban. A Muzsikás Videók kiállítás máshogyan született. Egész nyáron, különböző meghívások miatt rengeteget utaztam. Az utazás során talált tárgyakkal, kidobott szeméttel, olcsó, kínai piacon vett gyerekjátékokkal, egy fűrésszel kezdtem hangokat kiadni. Hangokat csak időben, csak mozdulatokkal és atmoszférában lehet létrehozni. Nem vagyok zenész, de van zenei érzékem. Néha kakofónia lett belőle, olykor harmónia.

A te diszharmóniádhoz felkértél profi zenészeket, akik a zenei aláfestést adták hozzá, s így lett az egész nagyon harmonikus.

Valóban, a saját akusztikus akcióimhoz kerestem sokszor az adott helyszínen profi zenészeket, akik a „zörejeimre” improvizáltak. Ezeket nem a felvett akcióim alatt játszották fel, hanem miután hallhatták és láthatták az akciósorok szerkesztett változatait. Viszont a felkért zenészek improvizációin minden esetben aktívan jelen voltam, mint néma performer. Így lett egész a készítendő videóperformansz.

A Várfokbeli kiállításod, ahol régi performanszaid fotókon és magyarázó szövegeken keresztül jelenítődnek meg, mit adnak azoknak, akik korábban nem látták ezeket? Mennyiben kiállítás vagy inkább dokumentálás?

Valóban fontos az archiválás kérdése, de a performansz e tekintetben nehéz ügy. Ez volt az egyik ok, hogy elkezdtem a videóperformanszokat. Úgy telt el harminc év a munkásságomból, hogy bár mindig fotózták az élő performanszaim, nekem abból szinte semmi nincs meg. Nem lehet dokumentálni a performatív tevékenységet. Ettől természetesen ugyanolyan értékes. A fotó, a leírás csak nagyon keveset ad vissza az egykori hangulatból, ezek úgynevezett minősíthetetlen, leírhatatlan munkák, de a dokumentáció miatt fontosak az ott készült fotók, videók.

Szirtes János: Muzsikás Videó II., 2018, készült Szegeden, a XXIV. Szegedi Művésztelep keretében, valamint Szentgotthárdon a IV. Tájidegen művészeti szabadnapok keretében

© a művész jóvoltából

Az élő performanszoknál fontos volt, hogy általában többen hoztátok létre. A videómunkákban nagyon gyakran egyedül dolgozol. Mi változott meg?

Számomra a művészet soha nem magányos tevékenység, hanem kommunikáció. Mindig fontos volt az, hogy amit szeretnék megvalósítani, amiben hiszek, arról beszélgessek, ezért volt számomra nagyon nehéz az Akadémia, mert a mesterek nem nagyon bújtak bele a hallgatókba. Leginkább ezért mentem az Indigo Csoportba, mert ott folyamatosan beszélgettünk, vitatkoztunk az alkotásokról, az indítékokról. Társas lény vagyok, sok esetben dolgoztam csoporttal. A saját performanszaimra mindig felkérek társakat, szabad teret adok nekik. Nagyon fontos nekem mind a mai napig, hogy megosztom az általam létrehozott teremet másokkal. A szituációkat szeretem, azokat teremtem meg. Így született nagyon sok közös munkánk Szemző Tiborral, mint zenei munkatárs. Sok esetben „kísérőket” vettem magam mellé, akik olykor fontosabbak, mint akit kísérnek.

1985-ben a Műcsarnokban rendezhetted meg többek között Szemző Tiborral egy performanszodat. Áttörésnek számított akkor, hogy egy hivatalos intézmény adott ennek teret?

Fontos volt, de ennél többet nem jelentett, csináltam ugyanúgy tovább a dolgomat. A politika nem érdekelt. Ekkor az underground kultúra még megvolt, de addigra már azok közül is nagyon sokan elmentek vagy mások lettek. Volt egy szubkultúra, egy kulturális közeg, ahol a szabad gondolkodás elkülönülést is jelentett. A '80-as évek közepe valóban változást jelentett. De nem állíthatom, hogy mélyen és tudatosan foglalkoztam volna az akkori politikai helyzettel.

###

Kapcsolódó dokumentumfilm a performer Szirtes Jánosról, az Artkartell egyik oszlopos tagjának, a DATA Alapítványnak a gyártásában még 2013-ból (Performer – dokumentumfilm Szirtes János képzőművészről, 2013, 13 perc, rendező–operatőr: Pátkai Marcell):

— Marton Éva

2018. november 05., hétfő 20:31
kapcsolódó cikkek
  • Præfiguratio

    Soós Tamás / Præfiguratio / Art+Text Budapest

  • SOSO + new wave

    Sóskuti Tibor / New Wave Icons / Art+Text Budapest

  • Ladik Kódországban

    Ladik Katalin öregasszonyként érkezett a Trafóba, de ledobva magáról a műfaji korlátok gönceit a kis Alice-szé fiatalodva távozik.

ajánló

A leonardeszk

A frissen felújított Szépművészeti Múzeum igazságot szolgáltat a méltatlanul megvádolt Leonardo-féle lovasszobornak. Kamarakiállítás egy arasznyi kisbronznak, a múzeum legjobban PR-osítható alkotásának.

támogatók