Permanens kérdések

Az ukrán kortárs művészek permanens forradalmat csináltak a Ludwigban. Betekintés a vakfoltba. Kritika.

Borisz Mihajlov: Vörös sorozat (részlet), 1968–1975, fotósorozat

© a művész jóvoltából

A Globsec biztonságpolitikai intézet legfrissebb elemzése szerint a világ nagyhatalmainak vezetői közül Vlagyimir Putyin a legnépszerűbb a magyarok számára, megelőzve Trumpot, Merkelt és Macront, ebben a sorrendben. A visegrádi országokra fókuszáló felmérésből az is kiderül, hogy a megkérdezett magyarok mintegy 47%-a szerint nem a Nyugathoz tartozunk, hanem valahol a keleti és nyugati világ között helyezkedünk el. Mindemellett egyéb alternatíva híján az EU-s tagságot támogatók az összes visegrádi országban többségben vannak. Magyarországon, az éles kritikák ellenére is, a válaszolók háromnegyede a tagságot választaná, 58% pedig egyenesen jó dolognak tartja az Európai Uniót.

Ezek a dilemmák nemcsak Magyarországon és még csak nem is a V4-es országokban, hanem egész Kelet-Európában jelen vannak. Ukrajnában pedig hatványozottan, legalábbis a Ludwig Múzeum aktuális kiállításán szereplő műveket szemlélve. Bár Kijev nincs sokkal messzebb Budapesttől, mint Moszkvától, Kárpátalján pedig jelentős magyar kisebbség él, mégis talán észak-keleti szomszédunk belpolitikájáról hallunk legkevesebbet az utóbbi időben. Épp ezért, bár sokak szerint korszerűtlen elképzelés nemzeti alapon kiállítást rendezni, bizonyos esetekben, ahogy most is, van létjogosultsága az ilyesminek.

Részlet a Permanens forradalom című kiállításból, 2018, Ludwig Múzeum – Kortárs Művészeti Múzeum

© a Ludwig Múzeum – Kortárs Művészeti Múzeum jóvoltából, fotó: Rosta József

Ahogy a kiállítás sajtóanyaga is írja: „Az ukrán kortárs szcéna első nagyszabású magyarországi bemutatkozása különleges alkalmat nyújt arra, hogy betekinthessünk egy feszültségekkel teli ország vibráló művészeti közegébe, mely nagyrészt még mindig az európai kulturális térség vakfoltjára esik”. A célkitűzéssel könnyen lehet azonosulni, azonban nagy kár, hogy a puszta betekintés mellett a kiállítás semmivel nem járul hozzá, hogy meg is értsük az ukrán kortárs művészeti közeg eme vibrálásának okait, valamint a feszültségek gyökerét. Hogyan lehetséges 2018-ban Ukrajnáról Putyin nevének leírása nélkül beszélni? Hogy lesz érthető az elmúlt évtizedek társadalmi megmozdulásaival foglalkozó kiállítás anélkül, hogy elmondaná mi történt és mi történik a Krím-félszigeten? Hogyan lehet a Majdanra hivatkozni, anélkül hogy elmagyaráznánk, mi történt 2013–2014-ben Kijevben? A válasz minden kérdésre egyértelműnek tűnik: sehogy.

Részlet a Permanens forradalom című kiállításból, 2018, Ludwig Múzeum – Kortárs Művészeti Múzeum

© a Ludwig Múzeum – Kortárs Művészeti Múzeum jóvoltából, fotó: Rosta József

Dacolva a lehetetlennel, a Permanens forradalom című kiállítás kurátorai, Alisa Lozhkina, Fabényi Julia és Konstantin Akinsha mégis megpróbálták, inkább kevesebb, mint több sikerrel. Koncepciójuk alapján a kiállítás a mai ukrán képzőművészet mibenlétére keresi a választ az elmúlt közel 30 év eseményeinek tükrében. Három társadalmi megmozdulás (a rendszerváltás, a narancsos forradalom és a Majdan tér eseményei), valamint a kissé homályosan, negyedik „forradalomként” hivatkozott technológiai vagy információs forradalom köré csoportosított művek hivatottak mindezt bemutatni. A kiállításon szereplő alkotások elrendezése ugyanakkor sem tematikus, sem kronologikus, sem mediális és még csak generációs szempontokat sem követ – az összképére leginkább a zsúfoltság jellemző. Tovább erősíti a zűrzavaros érzetet bizonyos installációk szerencsétlen elhelyezése, valamint a művekhez tartozó magyarázó szövegek ingadozó hossza és színvonala. Ugyanez a hektikusság állapítható meg a kiválasztott munkákkal kapcsolatban is, hiszen kivételesen jó művek mellett kevésbé erős alkotásokkal is találkozhatunk. (Utóbbi kiegyensúlyozatlanság okára lehet következtetni, hiszen ukrán kortárs művészeti múzeum híján, a kiállítás partnere a 2015 óta működő Zenko Foundation alapítvány és annak 400 tételes privát gyűjteménye, így érthető, ha a válogatás összeállításakor szubjektív magángyűjtői szempontok is érvényesülhettek.)

Natsprom (Mykola Matsenko – Oleg Tistol): Együtt örökké, 2013, vegyes technika, vászon, 300×300 cm

© a művészek jóvoltából

A kiállítás javára kell ugyanakkor írni, hogy számos erős és határozott politikai állásfoglalást tartalmazó művet bevitt a Ludwig Múzeum ilyesmit mostanában ritkán bemutató tereibe. Ezek egy része plasztikusan magyarázza az ukrán helyzetet, másik része pedig magyar szempontból is releváns problémákat feszeget. Az ukrán jelent körülíró erős művek csoportjába tartozik például Vova Vorotnyov Az utazó irodája című performansz-dokumentációja: a művész 35 napos, 1000 kilométeren átívelő gyaloglása során szimbolikus gesztusként egy széndarabot vitt el Ukrajna nyugati határától, a fegyveres konfliktusok övezetébe eső keleti Liszicsánszkba. Hasonlóképpen sok mindent elárul az Ukrajnán belül tomboló feszültségekről David Csicskan esete. 2017-es, Elveszett lehetőség című kiállításának témája a Majdan megmozdulásokban rejlő, valódi társadalmi forradalom kiaknázatlan lehetősége. A megnyitót követően nem sokkal ultrajobboldali aktivisták hatoltak be Csicskan kiállítására, bántalmazták a biztonsági őrt, a legtöbb munkát megrongálták, vagy ellopták, a falakra pedig neonáci szimbólumokat fújtak. Ugyanilyen megdöbbentő Alevtyina Kahidze 2014-től napjainkig készülő installációja. Az munka valójában a művész és édesanyja közti telefonbeszélgetés-sorozat dokumentációja. Kahidze szülővárosában, a donyecki régióba található Zsdanyivkában ugyanis, a négy évvel ezelőtti szakadár megszállás óta egyetlen mobilszolgáltató sem elérhető, így édesanyjának, ha telefonálni szeretne, minden alkalommal a helyi temetőbe kell kisétálnia, hiszen csak ott elérhető a térerő.

Igor Petrov: Majdan, 2014, fotó, 2014

© a művész jóvoltából

A magyar nézőpontból is húsbavágó problémákat feszegető művek csoportjába tartozik például Darja Kolcova Demarkáció című 2014-es projektje. A művész a Majdan tüntetések eredményeképp végül elüldözött Viktor Janukovics tekintélyelvű és korrupt elnöksége alatt vette górcső alá az ukrán alkotmány passzusait és feketével húzta át azokat a jogokat, amelyeket rendszeresen megsértett, vagy figyelmen kívül hagyott a rendszer. Ugyanígy könnyen megérthető Olekszij Szaj, a posztszovjet államokban jellemező túlburjánzó hivatalnok-kultúrát bemutató beszédes című (Penész) installációja, vagy Olekszij Radinszkij Transzparens című videómunkája, amely egy feltehetően a korrupció miatt félbehagyott nagyberuházás kétségbeesett elkendőzésének szándékát jeleníti meg. De az Ukrajnában csak 2015-ben elfogadott dekommunizációs törvényt követő „Leninhulláshoz”, vagyis a szovjet emlékművek eltávolítását bemutató fotósorozathoz (Jevhen Nyikiforov) sem annyira nehéz még hozzászólnunk magyarként.

Részlet a Permanens forradalom című kiállításból (Olekszij Szaj Penész című installációjával), 2018, Ludwig Múzeum – Kortárs Művészeti Múzeum

© a Ludwig Múzeum – Kortárs Művészeti Múzeum jóvoltából, fotó: Rosta József

A felsorolt műveken kívül azonban az ukrán szcéna behatóbb ismerete nélkül is észrevehető, hogy bizonyos kulcsszereplők kimaradtak a mostani a válogatásból. Elég csak megemlíteni az alapvetően intézménykritikus és aktivista szemléletű R.E.P. (Revolutionary Experimental Space) csoportot, amit 2004-ben a narancsos forradalom hívott életre, majd a Majdanon is kulcsszereplők voltak tagjai. A R.E.P.-hez tartozó Volodymyr Kuznyecovhoz kötődik például az ukrán művészettörténet utóbbi évtizedének legnagyobb cenzúrázási botránya, amelynek során a kijevi Arzenál igazgatója feketével mázoltatta le vallás és rendszerkritikus falfestményét. Kuznyecov 2015-ben a Fiatal Képzőművészek Stúdiója Egyesület  Cold Wall című kiállításának egyik résztvevője volt, ahol a déli határzár problematikájára és a migráció kérdéseire reflektált monumentális falfestményekkel, többek között vértengerben úszó Parlament-ábrázolással. Kuznyecov egyébként budapesti tartózkodása során Majdan hullámok címmel tartott előadást és filmvetítést a kijevi tüntetésekről, részletesen elmagyarázva az akkor még egészen friss eseményeket. A kiállítótérben elhelyezett aktuálpolitikai és történeti magyarázó szövegek hiányának, valamint Kuznyecov, vagy a hozzá hasonló kellemetlenül radikális művészek kihagyásának okaiban nem lehetünk biztosak. Akár szakmai felszínességről, akár politikai konfliktuskerülésről van szó, mindenképpen a látogató húzza a rövidebbet, hiszen a kiállított művek megértése és az ukrán kortárs képzőművészetről való objektív véleményformálás igencsak meg van nehezítve kellő mennyiségű és minőségű információ hiányában.

A történeti kontextusba helyezés és a művészlista fájdalmas hiátusait a kiállítóteret elhagyva, a múzeumshopban elérhető katalógus szövegei pótolhatják, legalábbis azok számára, akik megveszik és el is olvassák a kötetet. A kiadvány amellett, hogy három nyelven szolgál alapvető ismeretekkel az elmúlt 30 év politikai és történelmi eseményeivel kapcsolatban, bemutatja a kortárs ukrán képzőművészet aktuális tendenciáit, tartalmazza a kiállításon szereplő művek reprodukcióját és leírását. (Emellett még dizájn szempontból is teljesen rendben van.) Úgy látszik a könyvkiadásban manapság kisebb a politikai rizikó, pedig pont ellenkezőképp tartják a bölcsek: verba volant, scripta manent, vagyis a szó elszáll, az írás megmarad.

Jevhen Nyikiforov: A Köztársaság emlékműveiről (részlet), 2015-2017, fotósorozat

© a művész jóvoltából

 

— Istvánkó Bea

2018. június 06., szerda 08:24
kapcsolódó cikkek
  • Egypercesek

    Sztárszobrász a szomszédból. Erwin Wurm egyperces és félmázsás szobrokkal szórakoztat a Ludwigban. Meg kell nézni.

  • $£€

    A diákhitel-tartozástól kezdve, a napi betevőn át, a donátorokig. A Ludwig Múzeum széles merítésű válogatása sokoldalúan jeleníti meg a művészek és a gazdaság viszonyát.

  • Kopár szík

    Tagadás és folytatás, kérdezés és válaszadás, grimasz és áhítat. Hejettes Szomlyazók part two, avagy az eufória és az önveszélyes állapotok kedélyes poétikája.

ajánló

Kibékülés Pannonhalmán

Egy kritikai szemléletű kortárs kiállítás óhatatlanul súrlódásokkal jár. Interjú Mélyi József kurátorral.

támogatók