A fény formája

A Tate Modern remek ízléssel dolgozta fel a fotográfia és az absztrakció elmúlt száz évének közös történetét. Helyszíni riport Londonból.

Ambiciózus vállalás:
az elmúlt évtized mindent elsöprő,
masszív képzőművészeti
absztrakt diadalmenetét
összekapcsolni a fotóval.

Otto Steinert: Luminogram II., 1952, zselatinos ezüst nagyítás papíron, 302×401 mm, Jack Kirkland Gyűjtemény, Nottingham

© Estate Otto Steinert, Museum Folkwang, Essen

Csomó nevet nem is ismerek innen” – mondja Sarah Wilson, a londoni művészettörténész-képzés legendás professzor asszonya, ahogy nekikezdünk a Tate Modern fantasztikus fotókiállításnak. „Nem vitás, van még mit tanulni a 20. század eleji fényképezésről!” A Tate kurátorai a Photo London körül duruzsoló felhajtásra időzítették szofisztikált fotókiállításukat. A megfelelően semmitmondó főcím (A fény formája) mellett az alcím árulja el a lényeget: A fotográfia és az absztrakt művészet száz éve. Ambiciózus vállalás: az elmúlt évtized mindent elsöprő, masszív képzőművészeti absztrakt diadalmenetét összekapcsolni a fotóval. De ami a festészetben logikus, hiszen volt mit ünnepelni, a konstruktivizmustól az absztrakt expresszionizmusig, a festőiség utáni absztrakciótól a legfrissebb nemzedékig, az a fénykép esetében már nem magától értetődő.

Részlet a Tate Modern A fény formája: A fotográfia és az absztrakt művészet száz éve című kiállításából, 2018

© a Tate Modern jóvoltából, fotó: Andrew Dunkley

Hiszen a fotó épp azt adja, amit a fantázia által irányított képzőművészet nem: a valóság hű képét. A fénykép a világ lenyomata, tükörképe, precíz dokumentuma. A kíméletlenül őszinte, objektív médium. Legalábbis a közvélekedés szerint.

Bár nehéz tagadni, hogy a fénykép sokszor komoly dokumentumértékkel rendelkezik (a törvényi erővel bíró igazolványképtől a vádirattal felértő háborús sajtófotóig), számtalan művészi vénával megáldott fotós direkt megtagadta ezt az adottságot, amikor kamerát vett a kezébe. Sőt, sokszor nem is vették kezükbe a gépet, hanem mindössze egy fényérzékeny lapot, amin a fotogram készül. A Tate kiállításának egyik főszereplője épp a fotogram, az a végtelenül lecsupaszított „minimálfotográfai”, ahol a fényképészeti költészet kiteljesedhet. És amit legkönnyebb közös nevezőre hozni az absztrakt képzőművészettel. Moholy-Nagy külön termet kapott, de a technika társfeltalálója, Man Ray is egy sereg képpel szerepel. Derengő-fehérlő formák, szellemképként egymásra vetülve a fotópapíron. Az absztrakt festészet teremtő képzeletének legjobb fotográfiai párhuzamai. Kockák, körök, kulcscsomók és kosárfülek – testetlen, éteri lebegésben.

Részlet a Tate Modern A fény formája: A fotográfia és az absztrakt művészet száz éve című kiállításából, 2018

© a Tate Modern jóvoltából, fotó: Seraphina Neville

Luo Bonian: Cím nélkül, 1930-as évek

© a művész és a The Three Shadows Photography Art Centre, Peking jóvoltából

És ott van a másik praktika, mikor a fényképész annyira ráközelít a tárgyára, hogy az eloldódik a valóságtól, elveszti megszokott léptékét, horizontját, utalási mezejét. A közelről fotózott pergő vakolat (Brassai), az égen fodrozódó felhők csíkjai (Stieglitz), vagy a textilek gyűrődő struktúrái (Judith Karasz) mind-mind absztrakt képi hatássá lényegülnek át.

Marta Hoepffner: Homage to de Falla, 1937, zselatinos ezüst nagyítás papíron, 387×278 mm, Stadtmuseum Hofheim am Taunus

© a Estate Marta Hoepffner jóvoltából

A részletfotó és a fotogram sajátos eljárása mellett a 20. századi fényképészet – úgy általában – azért mégse az absztrakcióról szólt. Inkább lekövette, kísérte, értően támogatta a nonfigurativitással kísérletező pionír festőket a 20. század első két harmadában. A Tate Modern kiállítása finom asszociációkkal meséli el ezt a szép történetet. Hogy miként lehet tükrökkel megismételni a kubizmus tördelt téri síkjait, az alulról fotózott távvezérlőoszlopokkal a konstruktivizmus geometriáját, a csigaház görbületével a szürrealizmus organikus pulzálását, a rángatott fényponttal az absztrakt expresszionizmus fröcskölését, a raszterekkel az op artot, az ipari fotókkal a minimalizmust.

Szép és tanulságos történet, vagy inkább vizuális esszé az, amit a Tate kurátorai előadnak. Ráadásul gondosan figyelnek rá, hogy a – rengeteg magyar származású – világsztár mellett mélyen beletúrjanak a globális művészettörténet mellékszínterein dolgozó alkotók feneketlen zsákjába. Így még a 20. század klasszikussá érett első feléből (amire az alcím száz évével szemben elsősorban fókuszál a kiállítás) is sorra jönnek elő az alig ismert nevek, Brazíliától Japánig, Csehországtól Kínáig. Nemcsak a fotósok, hanem sokszor az illusztrációként behelyezett festészeti referenciaművek se topligás nyugati múzeumi sztárok közül kerülnek ki, hanem a másodvonalból. De esztétikailag minden választás tűéles, frappáns, az agyonreprodukált főművek nem viszik el a show-t.

Sigmar Polke: Cím nélkül (Urán Zöld), 1992

© a Tate Modern jóvoltából, fotó: Hans Georg Näder

A '60-as éveket követően a világot feltérképező, szigorú fotós kutatómunka random példáknak adja át a helyét. Stan Douglas szemgyilkos utó op art villódzására Sigmar Polke fenyegető urán lenyomatai válaszolnak, Antony Cairns e-olvasóból kinyert utcafotóira James Welling narancssárga tablói felelnek. Végül az egész kiállítást lezárja a szemtelenül fiatal Maya Rochat fluoreszkáló gombatelepként vibráló, egész falas óriásvetítése. Fejedelmi végszó egy jó ízléssel megrendezett, delikát tárlat végére.

Maya Rochat: A Kő egy Folyó, enteriőr fotó a Tate Modernben, 2018

© a művész, Lily Robert és a VITRINE, London / Bázel jóvoltából, fotó: Seraphina Neville

— Rieder Gábor

2018. máj. 22., kedd 19:33
kapcsolódó cikkek
  • Kereten túl

    Forgó Árpád / A kereten túl / Viltin Galéria

  • Rétegek

    Dovák Melinda / A valóság rétegei / Kubik

  • Ön-arc-kép

    Egy csokorban Bak Imre legfrissebb képei. Azt látod, amit látsz. Ahogy Frank Stella mondaná.

ajánló

Kibékülés Pannonhalmán

Egy kritikai szemléletű kortárs kiállítás óhatatlanul súrlódásokkal jár. Interjú Mélyi József kurátorral.

támogatók